A Zempléni-hegység nyugati felét ún. piroklasztikus kőzetek uralják Gönctől egészen Abaújszántóig. A sűrű, izzó vulkáni törmelék a tűzhányók oldalában lávaszerűen szánkázott le a mélyebb részek irányáva, emiatt is hívják ár- vagy lavinatufának. A völgyekben megülő forró törmelék a magas hőmérséklete és a saját nyomása alatt összesült (ignimbritté vált). A kőzetben kisebb-nagyobb horzsakődarabokat lehet megfigyelni, melyek legkönnyebben a rostok-szálas szerkezetük alapján ismerhetők fel. Az összesült riolittufák ellenállóbbak az erózióval szemben, emiatt az évmilliók alatt kipreparálódtak a kevésbé ellenálló környezetükből. Erre az egyik, ha nem a legszebb példa Abaújvár határában a Kátyú-gödör, melyet látványossága miatt abaújvári Grand-kanyonnak is neveznek. A több kilométer hosszú, aszóvölgyrendszer (aszóvölgy: többnyire síkságok felszínén, időszakos vízfolyások által létrehozott hosszú, mély árkok, füves-bokros növényzettel benőve) felfedezésére vállalkoztam, hogy megcsodáljam személyesen a terület különböző szemcseméretű és összetételű piroklasztikus képződményeit.

Forrás: http://www.termeszetvilaga.hu/szamok/tv2017/tv1704/veres.html

A szurdokba nem vezet turistaút, de még csak kitáblázva sincs, így kellett egy kis kutakodás az interneten ahhoz, hogy ráleljek a helyes ösvényre. Abaújvár temetőjétől indultam felfedezőutamra: a temető északi oldalában haladó földúton hagytam magam mögött a települést, majd füves szekérúton folytattam a szurdok megközelítését (mindvégig kelet felé haladtam). Elérve egy acélsodronyból készült sorompót meredek ereszkedésbe kezdtem, a mélyponton egy rét fogadott, melynek szélén már a Hasdát-patak mellékágának vadregényes völgye fogadott. Izgatottan vágtam bele a lecsóba, akarom mondani a csalánba... Már az első métereken megerősítést nyert azon korábbi gondolatom, hogy nem lesz sétagalopp a ritkán járt szurdok bebarangolása. De ezt szeretem igazán, amikor úttörőt játszhat az ember! :) 

A csalántengert szerencsére gyorsan látványos sziklák váltották fel, a mély árok mélyén pedig az elmúlt napok rendkívül csapadékos időjárásának köszönhetően bokáig érő patak folydogált. Szerencsére a bakancsom vízálló volt, így nyugodt szívvel tocsoghattam egyre beljebb és beljebb az árokrendszer mélyére. Sikerült tehát kifognom a kevés "aktív" időszakok egyikét, amikor a völgyet formáló időszakos vízfolyás jelen van a Grand-kanyonban. Még egy apró vízesés is csobogott lefelé legnagyobb örömömre:

Feljebb hatolva a patak vízszintje csökkent, ellenben egyre több kidőlt fa nehezítette a haladásomat, sok hajolgatás vagy épp "fáramászás" jellemezte a szurdok mélyén töltött időmet. A fákon vastag moharéteg és gombák hada élvezte az ideális körülményeket, a köveken pedig erdei pajzsikák zöldelltek. Rögtön eszembe is jutott Moha és Páfrány meséje! :)

Hamarosan elértem az első olyan elágazást, ahol nem tudtam eldönteni, hogy melyik lehet a "főág"! Az elágazásban pedig az addigi legmélyebben kivájt sziklát vehettem górcső alá:

Végül úgy döntöttem, hogy megnézem előbb a jobb oldali ágat, mivel onnan nem folyt egy csepp víz sem (ebből következtettem arra, hogy nem ez lesz a nagyobb ág). Feltételezésem beigazolódott, néhány percnyi kúszás-mászás után felértem a szakadékszerű völgy tetőpontjára, ahol eddig nem tapasztalt, sárgás-zöldes színű "csíkok" borították a víz által kivájt szikla felületét.

Visszatérve az elágazáshoz, a bal oldali ágban folytattam a túrát, továbbra is az időszakos patakban trappolva, ám itt már annak vízhozama sokkal kisebb volt, mint a lenti szakaszon. A fölöttem tornyosuló sziklák pedig csak nőttek és nőttek, közben pedig azon gondolkodtam, hogy is maradhatott ez a szurdok ennyire rejtve a kalandra éhes vándorok elől?! Vélhetően amiatt, mert az ország perifériáján található, "mindentől" távol...

Újabb elágazáshoz érkeztem, itt már komolyabb dilemmába kerültem, hogy merre is menjek tovább. Végül előbb a bal oldali ágra szavaztam, mely mint később kiderült jó döntés volt, ugyanis ez volt a rövidebb.

Nem csak a mohák és páfrányok szeretik a szurdok mikroklímáját, hanem a foltos szalamandrák is. Számos példány rallyzott a völgyben, oda kellett figyelnem minden lépésemre, nehogy kárt okozzak bennük!

A bal oldali ág végén egy számomra leküzdhetetlen magasságú sziklalépcső állta az utamat, melyen filmrétegszerűen folyt le a patak.:

Visszakorcsolyáztam az elágazáshoz, majd megindultam a jobb oldali ágban felfelé. Rögtön egy állati koponya figyelmeztetett, hogy innen bizony nem mindenki jut ki élve! S mint kiderült, nem ez volt az egyetlen állati maradvány a szurdok mélyén...

A szurdok pedig - szerencsére - nem akart véget érni, hosszasan bandukoltam, csúszkáltam a csúszós, meredek oldalú völgy alján, továbbra is a természetes tereptárgyakat kerülgetve. 

Aztán egyszer csak ahogy a bal oldali ágban, úgy itt is egy hatalmas "lépcső" állta az utamat:

Ezt az akadályt azonban sikerült "megugranom": no nem mentem át sziklamászóba, ellenben a völgy jobb oldalán egy meredek, de járható "ösvény" vezetett fel, így meg tudtam kerülni a sziklafalat, és utána vissza is tudtam ereszkedni a völgy aljára. Innen már szolidabb volt a körítés: kisebb sziklák között lépkedtem a szurdok felső "bejárata" felé. Meglepő módon a legvégén pedig még egy létra is "előkerült", így nem lehet mondani, hogy az abaújvári Grand-kanyon kiépítettsége nulla lenne! :)

A létra fölött pedig a szurdok felső bejáratának őrzőjét láttam kirajzolódni:

Innen még néhány száz métert követtem a szinte teljesen megszelidült völgyet, amíg el nem értem az arra merőlegesen futó erdei utat. Itt jobbra fordultam, majd mezőkön keresztül ereszkedtem vissza Abaújvár temetőjéhez. A temető túloldalán áll a falu református temploma, mely középkori alapokon fekszik, belseje pedig középkori freskótöredékeket rejt, így egy telefonos egyeztetés után már annak kapujánál vártam, hogy megnézhessem azokat saját szemeimmel is!

Református templom kívülről...

... és belülről

Középkori freskómaradványok

Abaújvárat ma alig 200 ember lakja, ám nem mindennapi történelmi múlttal rendelkezik! A környék a honfoglalás korában az Aba nemzetségé volt, a község a Szent István király által létrehozott Abaúj vármegye első központja - és névadó telepüése - volt. Aba Sámuel király a honfoglaláskori várat megerősítette, mely olyan jól sikerült, hogy az a tatárjárás idejében Északkelet-Magyarország legerősebb erődítményének számított: sikerrel verte vissza a tatárok többszöri támadását, egyedüliként az ország ezen felében! Abaújvár egészen a 14. századig őrizte meg megyeszékhelyi vezető szerepét. 1399-ben a Perényi család tulajdonába szállt a település, majd a 16-17. században a török, a Habsburgok és az erdélyi fejedelmek csapatainak felvonulási területévé vált, amelyet nagyon megsínylett a falu. A 19. század végén komoly kivándorlási hullám vette kezdetét, a lakosság mintegy harmada vándorolt ki Amerikába. Az itt élők legfőbb megélhetési formája mindvégig a mezőgazdaság volt, egyik legkeresettebb árujuk a különleges módon termelt lencse volt. A trianoni döntéssel pedig az egykori megyeszékhely határmenti kistelepüléssé vált...

Az Abaújvári (föld)vár a település alacsonyabban fekvő északnyugati részén található, irányjelző táblák segítségével könnyen megtalálható. A vár a középkori Magyarország egyik legfontosabb észak-déli irányúú hadi és kereskedelmi útja mentén épült fel. A fa-föld szerkezetű várfalak, a sáncok a 11. század első felében már álltak, a 12. század végén pedig kijavították és megerősítették ezeket. A sáncok tetejére - eddig még tisztázatlan időpontban - egy kisebb kőfalat is emeltek aztán. Egyetlen kapuja kelet felől, megközelítőleg a mai bejárat helyén nyílott. Itt egy mára már betömődött árok is védte a várat. A vár feladata az északi határok védelme és a nagy kiterjedésű Abaúj megye irányítása volt. Manapság a vár sáncai láthatók, azokon néhány toronnyal, melyek tetejéről a Hernád árterére láthatunk rá. Ottjártamkor épp harmadfokú árvízi készültség volt a folyó rendkívül magas vízállása miatt, a máskor szelid folyó most vadabb arcát mutatta!

Abaújvári földvár