A Kohászok útján jelvényszerző túramozgalom célja a három észak-magyarországi - egykori - nagy kohászváros, Miskolc, Ózd és Salgótarján kultúrális és iparitörténeti értékeinek, valamint az azokat összekötő turistaútvonalak mentén található természeti értékek, nevezetességek bemutatása. Ezen bejegyzésben a túra Ózd és Istenmezeje közötti szakaszát szeretném nektek bemutatni: a nagyjából 40 km-es etap során az ország legismeretlenebb, legeldugottabb vidékébe nyerhetünk egy kis bepillantást! Az ország e szegletének még egységes elnevezése sincs, a különböző térképészek, geológusok, kutatók számos névvel illették már a Bükk, a Mátra és az északi országhatár által körülölelt területet. Leggyakrabban a Heves-borsodi-dombság név szerepel a térképeken, ám én jobban szeretem Vajdavár-homokkővidéknek nevezni, két dolog miatt is. Egyrészt több csúcsa is 500 méter feletti magassággal büszkélkedhet - tehát az én értelmezésemben a dombság "degradáló" jelző -, másrészt pedig a homokkővidék jelző utal a hegységet felépítő fő kőzettípusra, a környéken fellelhető látványos homokkősziklákra.

Kohászok útja jelvények - forrás: Index.hu Kohász Kék fóruma

Ennyi bevezető után itt az ideje elindulni: irány Ózd központja! A túrát Kisfaludi Strobl Zsigmond Hengerész című műalkotásánál kezdtem meg, hogy aztán bemelegítésként megmásszam a Bükk-hegyet. A temető mellett kezdtem meg a hegymenetet, mely során érdemes volt többször is megfordulnom, hogy visszanézzek az egyre inkább alattam szétterülő Ózd keleti részére. Láthattam többek között az egykori kohó hatalmas műemléki védelem alatt álló hűtőtornyát, valamint a ma is üzemelő acélmű épületeit is!

Az egykori vaskohó hűtőtornya (balra) és a ma is üzemelő acélmű (jobbra) a temető tetejéről szemlélve

Akácosban emelkedtem tovább kissé bizonytalanul, ugyanis ezen szakaszon a jelzések elég ritkásak voltak (megjegyzés: a továbbiakban szerencsére ez nem volt jellemző!). A gerincen kanyargó útról több alkalommal is remek panorámát élvezhettem a völgyekben elterülő ózdi utcákra, a távolban pedig a környék dombjai-hegyei hullámoztak.

Kilátás a Bükk-hegy környékén északra

Távolban a Bükk vonulatai (bal kép) és a rám váró Vajdavár-vidék (jobb kép)

Rövid hullámvasutazás után már Somsálybánya házai tűntek fel a Somsályi-völgyben: igazán idilli a falu fekvése - állapítottam meg. Jobbra elnézve pedig egy suvadásos domboldalt pillanthattam meg! Suvadás vagy más néven lejtőcsuszamlás akkor következik be, ha felszínt borító homokréteget komolyabb mennyiségű csapadék éri, melyen a nedvesség könnyen átszivárog, elérve az alatta lévő agyagréteget - mely a homokréteggel ellentétben nem vízáteresztő - azt csúszóssá teszi, így a felső réteg könnyen megcsúszik, erodálva a felszínt. Ám esztétikaliag - szerintem - rendkívül jól néznek ki a suvadásos domboldalak! 

Somsálybánya a Somsályi-völgyben, balra egy látványos suvadásos domboldallal

A Rózsadomb utcán ereszkedtem le a völgybe, mely ahogy Budapesten, itt is a gazdagabb emberek lakhelye, a környékre sajnos jellemző szegénységet inkább a völgyben sorakozó házaknál tapasztalhattam meg. Hallottam már rossz történeteket a környékről túratársaktól, de szerencsére én csak pozitív tapasztalatokkal térhettem haza! Mindenki kedvesen visszaköszönt, kóborkutyák sem kergettek meg, probléma nélkül tudtam áthaladni a településen. A legmegmaradandóbb élményem egy tinédzser sráchoz fűződött, aki a vállán nem Fila táskát hordott, hanem egy hatalmas mélynyomót, melyből már-már halláskárosodást okozó kultúrzene dübörgött! :)

Somsálybánya környékén az első tárókat a 19. század közepén nyitották meg, ám az üzemszerű bányászatra egészen az 1900-as évekig kellett várni. A bányákban a környék széntelepeit termelték ki, a kőszén ugyanis a nyersvasgyártás egyik elengedhetetlen segédanyaga. A szén ugyanis a befúvatott forró levegő oxigéntartalmával reakcióba lépve tökéletes égéssel szén-dioxiddá alakul, mely az izzó szénnel továbbreagálva szén-monoxidot eredményez (a tökéletlen égés során rögtön az keletkezik). Az így keletkező szén-monoxid, valamint az izzó szén is reakcióba lép a vasérccel, melyet redukálva elemi vas keletkezik. Ez a nyersvas, melynek magas (3-4%) a széntartalma. A nyersvas rideg, törékeny anyag, így ha nem öntöttvasat szeretnénk kapni, akkor további műveletekkel, ötvözőanyagok hozzáadásával nyerhetjük a kemény, szívós, jól megmunkálható acélt, melynek széntartalma már nem éri el az 1,7%-ot. A bányászat a legtöbb esetben virágzó településeket eredményez, melyek a bányák bezárása után hamar elnéptelenednek, az ott maradók pedig egyéb munkalehetőség nélkül mélyszegénységbe süllyednek. Sajnos ez történt Somsálybányán is... A falu központjában áll a bányásztemplom romja, mely jól jelképezi az egykori virágzást a hatalmas méreteivel, és a szomorú valóságot a jelenlegi romos állapotával!

Bányásztemplom - egy letűnt kor mementója

A települést a Szent István király templom mellett hagytam magam mögött, szinte rögtön egy izzasztó emelkedő tett próbára. Akár pihenésképpen is érdemes megfordulni, gyönyörű látvány tárul a túrázó elé, ám ami a lokális maximumban várt rám, az már-már a felejthetetlen kategória! A zöld ezer árnyalatában tündöklő mezők, erdők látványa lebilincselt - olyan volt, mintha hirtelen országot váltottam volna. Ugyanis a domboldalakban mindenfelé suvadások nyomait láthattam: Kolozsvár környéki túráim ugrottak be rögtön, ott tapasztaltam eddig ilyen mennyiségben hasonló jelenséget! A mezőkön pedig színpompás bíboros kosborok csaltak még nagyobb mosolyt az arcomra! :)

Suvadásos domboldalak

Bíboros kosbor

Visszafordulva - feltűnt egy felhagyott külszíni fejtésű bánya is

A völgyben kanyargó szekérúton végighaladni nem volt egyszerű, annyi megörökítésre érdemes dolgot láttam, hosszú percekig csak gyönyörködtem az engem körülölelő dombok világában! Rövid szintemelkedést követően pedig a szomszédos völgyben újabb látnivaló tűnt fel, egy - mily' meglepő - suvadás (azaz földcsuszamlás) következtében létrejött Arlói-tó! Európában mindösszesen két tó létrejötte magyarázható ezzel a jelenséggel, így igazi ritkaságot pillanthattam meg a távolban. Az Arlói-tó párja egyébként az erdélyi Gyilkos-tó, csak hogy újabb párhuzamot vonhassak Erdéllyel! :)

Arlói-tó a domboldalból

Hamarosan már a tó partján pihenhettem meg, melyet szinte teljesen körbevesznek a mesébe illő apró házikók, ám szerencsére az egyiknek a stégjére sikerült kikéretőznöm, hogy közelebbről is megnézhessem a csillogó víztükröt! 

Arlói-tó partján

ArLÓ nem hazudtolta meg magát: a házak melletti sárgálló mezőn egy LÓ legelészett, ám ami viszont alaposan meglepett, hogy az egyik házat egy póniLÓ őrizte kutya hiányában! :)

ArLÓi paripák :)

Kereszteztem a 23-as főutat, majd a Gyepes-völgy aljában vezető aszfaltcsíkon folytattam utamat, hosszú kilométereken keresztül. Ez a műút vezetett el hazánk legnagyobb egybefüggő, érintetlen erdőterületére, a Vajdavár-homokkővidék mélyére! Ismertem már korábban a "legendát", hogy aki ide belép, annak felírják a nevét - itt volt az idő, hogy teszteljem ezt! Az Állítólag... (Mythbusters) című műsor mítoszírtói között éreztem magamat, ahogy közeledtem Ivánkapuszta felé, úgy vert egyre hevesebben a szívem - no persze ezúttal nem az emelkedők vagy a gyilkos tempó miatt! :) Ivánkapusztán egy lezárt sorompó fogadott, az őrbódé mellett pedig egy úriember ücsörgött. Üdvözölt és érdeklődni kezdett: merre tartok, mi a nevem és a lakcímem, mert felírná! Bizony, a legenda igaz, még úgy is megtette, hogy nem erre terveztem visszajönni, hanem Istenmezeje felé. Abban a tudatban mehettem tehát tovább az ismeretlenbe, hogy valaki bizony tudja, hogy aznap oda beléptem... :)

Ivánkapuszta

A civilizációt magam mögött hagyva, továbbra is aszfalton bandukoltam egyre mélyebbre a Gyepes-völgyben. Az út mellett most szolidan folydogált a Gyepes-patak, de látható volt az is, hogy alkalomadtán előveszi vadabb arcát is! A völgy legmélyebb részein mocsaras-lápos világot vehettem szemügyre.

Gyepes-patak lápos vidéke

Aszfaltúton a Vajdavár-vidék mélyére!

Néhány kilométernyi séta után értem el a Keserűtanyát. Az itt található vendégház kertjében egy férfi munkálkodott éppen, a kerítéshez pedig egy németjuhász kutya futott, hogy üdvözöljön. Varga István, a vendégház jelenlegi fenntartója szívélyesen meginvitált, hogy nézzem meg a birtokot: nem is mondtam ellent kedves szavainak! Nagyon jó volt vele beszélgetni, kicsit bepillantást nyerhettem, milyen is lehet itt az élet: nyugalom, csend, béke a természet lágy ölén, térerőmentesen! Elmesélte, hogy immáron két éve bérli a területet az erdészettől, azóta a saját két kezével kezdte meg a vendégház és a birtok rendbetételét: mélyről kellett indulnia, de amit én most megtapasztalhattam, az már a pozitív jelen volt! A kétszintes épületben megnézhettem a közös helyiségeket, melynek falait trófeák díszítenek, a hálószobák falait eredeti festmények díszítik, mindegyikben más-más vadállatokat ábrázoló műalkotások szerepelnek, melyek az egyes szobák neveit is adják: szarvas, vaddisznó és muflon. A konyha és a mellékhelyiségek is láthatóan a közelmúltban lettek helyrehozva, így egy igazán pofás "kis" házikó várja a nyugalomra vágyó kirándulókat! Itt ugyanis mint már korábban említettem, nincs térerő, van helyette élő erdő, mely a természetszerető embereknek hatalmas kincs... Nem véletlen, hogy egyre több egykori vendéget üdvözölhet István immáron ismerősként újra és újra a vendégei között!

Keserűtanya - kincsesdoboz a Gyepes-völgy mélyén

Hallgattam a sztorikat a ház körül járkáló hiúzokról, farkasokról, de volt már olyan szerencsés (?) is, aki már medvebocsot is lencsevégre kapott (bár nem szándékosan, utólag vették csak észre a meglepetés-szereplőt a fotót nézegetve)! Aztán körbesétálhattam a kertben is, ahol pihenőpadok és egy tavacska is található, mely eredetileg pisztrángos tó volt, és remélhetőleg néhány héten belül újra betöltheti eredeti funkcióját, ugyanis István éppen azon dolgozik, hogy kitisztítsa azt, hogy a pisztrángoknak megfelelő életteret biztosítson. A telek felső részében pedig az általam amúgy is keresett Keserűtanyai-táró bejáratát is megmutatta: a mesterséges barlang szája a kerítés túloldalán nyílik! A táró pontos eredetét nem ismerjük, annak kutatása már szakdolgozati téma is volt - tudhattam meg. Ahogy azt is, hogy odabent apró cseppkövek is láthatóak, valamint télen denevérek pihenőhelye, akik azóta a jó idő beköszöntével a ház padlására tették át székhelyüket. Fejlámpámat elővéve meg is indultam a barlang bejárata felé. Az első métereket egy meredeken lefelé ívelő szűk járaton kúszva kellett megtennem, utána azonban már a "szabványméretű" táróban találtam magamat: felegyenesedve konstatálhattam, hogy odabent bizony a szárazság ellenére is minimum bokáig érő víz borítja a táró alját. Így csak néhány métert haladtam a hegy gyomra felé, mivel nem szerettem volna a futócipőmet eláztatni; kénytelen voltam lemondani a cseppkövek látványáról. A táró egyébként 36 méter hosszú és a végén egy 1,4 méter mély kút található, ez biztosította egykoron a tanya vízellátását!

Keserűtanyai-táró kívül-belül

Búcsúzóul még meghallgathattam néhány történetet a környék további mesterséges táróiról, melyeket a világháborúban partizánok használtak menedékként, ám ezek nagy része mára már balesetveszélyessé vált, így berobbantották/elzárták azokat az esetleges újra-felfedezők elől! A környéken földvár is található, így kincskeresők is előszeretettel járják a vidéket az esetleges értékes kincsek felkutatása érdekében... Mennyi, de mennyi sztori, elhallgattam volna még órákig, ám kezdtem kifutni az időből - szerettem volna napnyugtáig Istenmezejére érni - így szomorúan, de elköszöntem Istvántól és folytattam az utamat, tovább a Gyepes-völgyben! 

Továbbra is az aszfaltcsíkot követve jobb kéz felé egy mező szélén, oltalmazó fenyőfák között megbújó erdészházat pillanthattam meg, bal kéz felé pedig egy kék karika jelezte: itt bizony vízvételi lehetőség lesz! Néhány méterrel arrébb már korhadt, néhol már össze is dőlt fapallókon lépdelve a Remete-forrás foglalatát pillanthattam meg, melynek kifolyójából a szárazság ellenére csak úgy ömlött kifelé a jéghideg, frissítő forrásvíz! A felfrissülést követően pedig egy nyitott ajtót szúrtam ki a "szomszédban" - gyorsan be is kukkantottam az ajtó túloldalára: egy mesterséges üreget találtam odabent, melyről itthon rövid kutatómunka után kiderült, hogy a Remete-forrási-barlang névre hallgat, és vélhetően egy természetes üreget tágítottak ki, tárolás céljából.

Remete-forrás és barlang

A forrástól már közel volt a vég, már ami az aszfaltozást illette: néhány percnyi szolid emelkedést követően újra erdei utakon járhattam, a könnyed emelkedést pedig combos emelkedő váltotta fel. Ez nem volt véletlen, hiszen az Ökör-hegy várt rám, mely 541 méteres magasságával a Vajdavár-homokkővidék legmagasabb pontja! 

Kilátás az Ökör-hegy felé menet - még van feljebb! 

Megkopott táblák és egy éhes fa találkozása az Ökör-hegyi-nyeregben

Az Ökör-hegy előtt fonódik néhány méter erejéig a környék két jelentős túramozgalmának útvonala, a kék sávon haladó Kohászok útja és a piros sávon haladó Partizán út. Kellemes emlékek kavarogtak bennem: a Partizán utat egy behavazott téli napon már teljesítettem, akkor is kimásztam az Ökör-hegyre, a szűz hóban nem volt egyszerű mutatvány... Ahogy most sem! Bár a hótakaró ezúttal nem lassított, ellenben az emelkedési szög komoly küzdelemre késztetett, ám nem tudott megakadályozni abban, hogy a hegytetőről megcsodálhassam a panorámát... Sajnos "csak" dél felé, a Mátra és a Bükk irányába van kilátás, ugyanis a korábban itt tornyosuló kilátónak már a nyomait sem lehet látni...

Kissé hibás panorámakép az Ökör-hegyről: balra a Bükk, jobbra a Mátra vonulatai is feltűnnek

Bal felső: kilátás Ózd felé, jobb felső: Bél-kő (Bükk), bal alsó: Borsodnádasd a völgyben, jobb alsó: Kékestető (Mátra)

Miután kiélveztem a panorámát, megkezdtem a lejtmenetet: kalandos ösvényeken haladtam, néhol szabályosan bújkálnom kellett a szederindák között vagy épp a kidőlt fák alatt, kihívássá téve a szakaszt. Szerencsémre a küzdős szakaszt hamar letudtam, és végre a nap során először szemügyre vehettem a hegységet felépítő homokkő sziklákat közelről is!

Homokkő!

A Nagy-völgybe egy rendkívül meredek lejtmenetet követően értem le, melyet cseppet sem élveztem: a csúszós talajon óvatosan totyogtam lefelé, hogy a Maradj talpon! játékot én nyerjem, és ne a hegyoldal! :) A völgyben kanyargó Nagy-völgyi-patakba a közelben torkollik be egy másik vízfolyás, melynek egyik tápláló forrása a térképem szerint a közelben ered, és oda turistaút is vezet, így hát újabb kitérőt tettem. A láthatóan kopott jelzésekhez már ösvény sem társult, így nem lepődtem meg, hogy a forrás melletti pihenőt már a természet szinte teljesen visszahódította, a forrás foglalatáról már inkább nem is tennék említést... Ne erre a forrásra alapozzunk, ha a vízkészleteinket akarnánk feltölteni!

Szebb napokat is megélt forrás és pihenő

Visszatérve a Nagy-völgyi-patak mellett futó útra, észak felé haladtam még néhány percig, aztán nyugat felé indultam meg, hogy néhány percnyi kellemes emelkedés után elérjem Vállóstanyát, ahol az ózdi természetjárók egykori kulcsosháza áll, mely jelenleg vadászházként funkcionál. Az épületkomplexummal szemközt forrás fakad, melynek frissítő hatását én is kiélvezhettem. Itt két tinédzserrel találkoztam, akik biciklivel tekertek ki ide Tarnaleleszről, hogy megkeressék az itt elrejtett geoládát. Kapva kaptam a lehetőségen, én is gyorsan beregisztráltam magamat: meglepetésemre ez egy mozgó geoláda volt, melynek különlegessége, hogy a geokesserek azt megukkal vihetik, és elrejthetik egy másik helyen. Azonban szegény geoláda immáron több mint egy éve várja a továbbindulását, azóta alig találta meg néhány geoládász. Ez is jól példázza, hogy mennyire eldugott vidéken barangoltam! Néhány percet beszélgettem a helyi fiatalokkal, majd folytattam az utamat, hiszen továbbra is tempóznom kellett ahhoz, hogy még világosban visszatérhessek a civilizációba...

Vállóstanya

A tanya vízellátását biztosító kút 

Vállóstanya után újabb hegymenet várt rám egészen a Vaskapuig, az utolsó méterek igazán megdolgoztatták az izmaimat, volt mit kipihenni az azt követő lejtmenetben. Dávidtanya következett, mely az eddigi tanyákkal ellentétben borzasztó állapotban van, mondhatni hogy már csak a múlté...

Omladozó épületek Dávidtanyán

Idilli réten keresztül folytathattam az utamat, grátiszként pedig egy jó kis patakátkelés is jutott! Ez még a mostani aszályos időszakban is kalandos volt, egy-egy nagyobb esőzés után igazi kihívás lehet a száraz lábbal történő átkelés. Eszembe is jutott a szambázás során István azon megjegyzése, hogy ezen a vidéken sok patak továbbra is szabályozatlan, így nem ritkák a völgyet elárasztó áradások...

A patak túloldalán bandukoltam tovább, egy mély völgyet kerültem meg egy vargabetűvel, hogy aztán elérjem Szalajkaházat! No persze nem a jóval ismertebb mátrai társát, hanem a helyi verzióját... A ház és udvara láthatóan használatban van, a szomszédban eredő forrás pedig újfent bővizű és szomjoltó!

Szalajkaház forrással

A Hosszú-völgyben hosszú aszfaltozás várt rám, hogy aztán jöhessen az utolsó kihívás, fel a Lóhullás-tetőre! De még mekkora kihívás volt... Már az emelkedő első szakaszát sem nevezném pihentetőnek, de az igazi erőpróba csak utána köverkezett! Eszembe is jutott, hogy akik ezt a vidéket dombságnak nevezték, erre biztosan nem jártak... Verejtékfürdőben értem el a hegycsúcsot, aminek annyira örültem, hogy rögtön kitérőket is tettem! :) Mivel a hegytetőt erdő borította, így kilátást nyújtó pontok után kezdtem kutakodni: szerencsére sikerrel. Előbb dél felé a Mátra vonulataira pillanthattam át, aztán pedig észak felé találtam remek kilátást nyújtó pontot! És ehhez mindkét esetben csupán néhány száz métert kellett letérnem a turistaútról...

KIlátás a Lóhullás-tető oldalából dél felé - Mátrával a távolban

Kilátás a Lóhullás-tető oldalából nyugat felé - Medvessel 

Kilátás a Lóhullás-tető oldalából észak felé - Ajnácskői-hegységgel

A Nap már alacsonyan járt, de tudtam, innen már nem kell mást tennem, csak "követni" annak mozgását, azaz fokozatosan leereszkedni Istenmezejére. Az este közeledtét jól mutatta, hogy az erdő élővilága feléledt, szinte percenként ugráltak ki előttem a sűrűből az őzek, szarvasok, nyulak, egytől-egyig nagyon fürgék voltak, így lencsevégre csupán egy tapsifülest sikerült kapnom.

Rövid sétát követően már Istenmezeje házai között bandukoltam a Szikla vendégház felé, mely aznapi szálláshelyem volt. Ám még mielőtt megpihentem volna, megmásztam a Vállóskőt vagy másik nevén Noé szőlőjét. A látványos homokkősziklák tetejéről csodálhattam így meg a napnyugtát, méltó zárása volt a napnak! A helyhez tartozik egy legenda is, mely így szól:

Vállóskő - Noé szőlője

Szent László sziklakápolna

Így jött hát létre a látványos homokkőalakzat a falu oldalában, mindezt a sziklakápolna melletti ismertető táblán olvashattam. Ma már csak az egykori Szent László templom sziklába vájt szentélye látható, korábban itt egy komplett templom állt. Kitérőkkel együtt 45 km-t haladtam a nap során, a sok-sok megállás és fotózás miatt éppen napnyugtára fejeztem be a kirándulást! :)