Zala megyébe mindig haza jövök, hiszen ez őseim földje, nem volt ez másképpen szeptember utolsó szombatján sem, amikor a Kanizsa 30 túrát választva a Nagykanizsától délre eső dombvidéket barangoltam be. A túra útvonala a Zalaapáti-hát kistájon kanyargott végig, hogy pontosan milyen látnivalókat is érintett, arra hamarosan fény derül! :)
Pénteken este, teli hassal tértem nyugovóra mamáméknál, a túra bázisának helyet adó Dr. Mező Ferenc Gimnáziumtól légvonalban alig néhány száz méterre. Egy kiadós reggeli után, energiával teletöltekezve könnyedén és gyorsan közelíthettem meg a gimnázium épületét, ahol már fél 8 körül nagy élet zajlott. A nevezést gyorsan elintézve az útvonalat tanulmányoztam, megállapíthattam, hogy a Csónakázó-tó utáni szakaszt bizony már teljes terjedelmében ismerem, a 2018-as Dél Zala Dombjai 3x100-as kalandom kapcsán, ám akkor pontosan ellenkező irányban haladtam mindvégig. Így hát a tavalyival ellentétes irányból bejárva, még komplexebb ismereteket szerezhettem e hangulatos, lágyan hullámzó vidékről. No de induljunk! ;)
8 órakor, menetlevelemen a start pecsétlenyomatával iramodtam meg a zöld sáv turistajelzéseket követve a kanizsai csónakázó tó felé, végig a Teleki utcán. Az első "objektum", amely fotózásra csábított a régi víztorony épülete volt: 1927-től egészen 1973-ig látta el a nagykanizsai háztartásokat vízzel.
Nagykanizsa régi víztornya
Innen már izgalmasabb volt számomra a Teleki utca: hatalmas fák szegélyezték utamat egészen a Péterfai-árokig, Az árkon "átmászva" már Sánc városrész járdáit koptattam, hogy aztán átbújva a 61-es út alatti alagúton megpillanthassam a már nagyon várt Csónakázó-tavat. A Bakónaki-patak felduzzasztásával létrehozott mesterséges tó mögött húzódó domb tetején pedig a Dunántúl legmagasabb kilátója kacsintott rám, hogy másszam meg. A felső kilátóteraszról 43 méteres magasságból lehet szétnézni, 230 lépcsőfok leküzdése után! Bármennyire is csábító volt az olajfúrótoronyból lett kilátó, sajnos vissza kellett azt utasítanom, ugyanis e "korai" órán még zárva tartott... Az nem zavart volna, hogy a kilátáshoz kb. 1 km extrát kellett volna még abszolválnom - ugyanis a kilátót nem érintette a túra -, a késői nyitási idő annál inkább...
Csónakázó-tó, háttérben a Dunántúl legmagasabb kilátótornyával!
A tó völgyzáró gátján végigsétálva, a parkoló mellett gyűjtöttem be az első kiérdemelt pecsétemet, melyen a kilátótorony sejlett fel. Remek kis pecsét, innentől már sejtettem, hogy a túra lenyomatok terén is érdekes lesz! :) A zöld sávoknak búcsút intve (megj.: azok felvezettek volna a kilátóhoz), a zöld kereszteknek szavaztam bizalmat: a körforgalomnál megnéztem a sziklába "rejtett" nagykanizsai címert, valamint a közlekedési csomópont középpontjában felállított miniatűr olajfúrótornyot.
Nagykanizsa címere - a kitűzőn is ez köszönt rám! :)
"Mini kilátó"
Szőlőprés a Szőlőskert Étterem mellett
Átkelve a zebrán, a Szőlőskert Étterem melletti szőlőprés fogadott, valamint egy combos kis emelkedő, fel a Nagybagolai-szőlőhegyre! Nem tagadom, nagy kedvenceim a szőlőhegyek, a maguk különleges hangulatával. De legjobban a szeptemberi szüreti időszakban élvezem a hegygerinceken való sétát: pezsgő élet fogad ilyenkor, mindenfelé szőlőfürtökkel, gyümölcsöktől roskadó fákkal, s nem utolsósorban remek kilátásokkal... Ez most sem volt másképp, a kiváló időjárás és a ház körüli teendők sokasága kivonzotta a gazdákat a kertjeikbe!
Kilátás a Látóhegy felé
És a másik irányba
q
Nagybagolai kápolna
A hegytetőn értem el a Nagybagolai kápolna 18. századi, nemrég felújított épületét, hogy aztán fokozatosan ereszkedve érjem el Bagola települését, ahol újabb pontőrök vártak, újabb míves pecséttel. A lenyomat mellé almát választhattam, mely választás nem is volt oly' egyszerű, mindegyik csábítóan piros volt! :)
Az almát begyűjtve ismét jelzésváltás következett, de ezúttal csak színt váltottam: a zöld keresztet pirosra cseréltem. Rövid aszfaltos ereszkedést követően egy murvás úton szedhettem vissza a szintet... Hogy aztán a jelzéseket és a "Kanizsa 20, 30" nyilat követve bebújjak az erdő mélyére! Innen már kalandossá vált a terep, néhol sáros, a reggeli harmattól nedves utakon ballagtam a Szigecskei-rét irányába.
Az út hamarosan szolidabbá vált, melyet nem bántam, így újra növelni tudtam a menetsebességemet. Kiérve az erdőből kis lila "foltokat" pillantottam meg a távolban, az ősz igazi hírnökei virítottak mindenfelé: őszi kikericsek! Pompás látvány volt, a 3. ellenőrzőpontig végig bennük gyönyörködhettem.
Pontőrök találkozója a Szigecskei-rét EP-nél
A réteken bandukolva a távolban megpillantottam egy túrázót, melyet hirtelen nem tudtam hova rakni. Tudtommal előttem senki sem volt a túrán, random túrázó pedig ritkán járhat erre véleményem szerint. Aztán rájöttem: biztos a pontőr igyekszik ki az állomáshelyére! Igazam is lett, meg nem is... Ugyanis azt tippeltem, hogy a 3. EP személyzetét fogom mindjárt utolérni, ám vele szóba elegyedve megtudtam, hogy ő bizony a 4. pontra iparkodik! :)
Így hát nem szaporáztam tovább a lépteimet, hanem egy jót beszélgetve, együtt értük el a kollégáját a 3. EP-nél, addig is megtudtam, hogy már találkoztam vele, méghozzá a Rockenbauer Emlékúton 130 túrán, az eszteregnyei ponton ő szolgálta fel nekem a mennyi dinnyét! Azt is megosztotta velem még, hogy ő az egyetlen "háromszorosan egyszeres" teljesítője a Kinizsi Százasnak, ugyanis egy elírás és a "harmadik" név használata miatt minden teljesítése mellé más-más név került! :) Az alapvetően gyorsabb tempómnak köszönhetően a 3. EP-n dupla pecsétet kaptam, hogy szabadabb tempót diktálhassak...
Leküzdve a Szaplányosi-határárok mocsáros világát, meredek emelkedő várt rám, hogy aztán a dombtetőről újra körülnézhessek, merre is járok e pillanatokban! Jobbra elnézve már feltűntek a Liszói-szőlőhegy birtokai, balra nézve pedig a zalai erdők még zöld világát mérhettem fel.
A szántóföld mögött feltűnt a Liszói-szőlőhegy!
Karácsonyfa-nevelde óvoda szekciója
Mielőtt leereszkedtem volna Liszóba, elhaladtam egy karácsonyfa nevelde mellett: előbb az óvoda mellett nézhettem meg a fiatal növendékeket, aztán pedig az iskolát is megnézhettem, melyben már az általam preferált plafonig érő verzió példányai is nevelkedtek. A kényelmes lejtmenet bevezetett a faluba, annak szélén egy hangulatos kis erdei pihenőhely csábított henyélésre, ám én a falu központjáig meg sem álltam!
Pihenésre csábító zöldövezet Liszó határában
Liszó "helyijárata" mellett elhaladva már a falu központjában találtam magamat, ahol egy nagyon hangulatos kis őszi kompozíciót csodálhattam meg, majd a falu 1848-as és 1956-os emlékműveit.
Liszói helyijárat, háttérben a Szentháromság templommal
Az autóbusz-fordulónál véget ért a jóvilág: jöhetett a túra legintenzívebb szakasza, fel meredeken a Liszói-szőlőhegyre! Meg is izzasztott az emelkedő, ám annak tetején a zalai táj egyik jellegzetes fája fogadott: SZELÍDGESZTENYE! Az úton sétálva pedig már lehullott, érett gesztenye szemekkel szemeztem, ez volt az a pillanat, amikor végleg eldöntöttem: a kitűzött 6 km/h-s átlagsebességet feladom inkább, és szedek egy kis vacsorának valót az úton heverő szép példányokból! :)
Milyen szelíd! :)
A Liszói-szőlőhegyen nagy élmény volt végigsétálni, balra elnézve a Liszói-tó tűnt fel, majd később jobbra nézve már a völgyben elterülő település házai is előbukkantak, közben pedig végig a nyüzsgő porták világát sasoltam.
Ott a Liszói-tó!
És Liszó is!
A szőlőhegy aljában elértem a liszói műutat, melyet szerencsére nem kellett sokáig követnem: innentől ugyanis a piros sáv jelzések mentén túráztam egészen a célig, melyek a Szaplányosi-határárok (igen, ismét kereszteztem) után leparancsoltak az országútról. Sok kilométeren keresztül lekaszált mezőkön keresztül bandukoltam, újra maxi tempóval. Közeledtem is szépen lassan az előttem sétáló túratárshoz, ám a találkozó előtt még megcsodáltam a Miklósfai-tavak mesés világát.
Miklósfai-tavak
Jöhetett a Miklósfai parkerdő: a körbekerített részen áthaladva éltes fenyőerdők mélyén bolyongtam, már ahol még megmaradt az erdő... Furcsa volt egy parkerdőben tarvágással találkozni, gondolom "beteg" volt az erdő... :/ A parkerdő Miklósfa felőli bejáratánál pihentek a pontőrök, idilli kis pihenőhelyen élvezhették a kellemes szombati napot. Itt gyűjtöttem be az 5. pecsétet, mellé ásványvizet kaphattam volna, de azt köszönettel visszautasítottam, hiszen még bőven volt folyadék a zsákomban.
Miklósfai parkerdő
A parkerdő kapuján kilépve egy hosszú, tölgyfákkal övezett murvás úton értem be Miklósfára. Rövid "városi" séta (Miklósfa Nagykanizsa része) után már az utolsó EP felé iparkodtam, de már nem egyedül! Ugyanis a házak között utolértem Kovács Balázst, akivel egészen a célig együtt túráztam, remek társaság volt, jót beszélgettünk. Megtudtam, hogy hivatásos méhész, így örömmel hallgattam a munkájáról, hiszen anyai nagypapám is évtizedeken keresztül méhészkedett, sokat hallgattam az ő sztorijait is! :)
Szent György pihenő
Így értük el előbb a Szent György pihenpt, majd a Romlottvár ellenőrzőpontot, ahol az utolsó díszes pecsét mellé isteni sajtos pogácsát kaptunk frissítés gyanánt. Maga a Romlottvár a szomszédos hegytetőn állt, így meg is kezdtem annak a meghódítását, hogy megnézzem, mi is maradt belőle a 21. századra... A Romlottvár az 1480-ban Mátyás király által engedélyezett Botszentgyörgy nevű várkastély rommaradványa. A várkastély a 16. század második felében Kanizsa egyik előváraként megerősítést nyert, ekkor ásták a ma is látható sáncárkokat. A kis vár 1575-ben visszavert még egy török támadást is, de 1577 után a haditanács a vár feladásáról döntött mégis, hogy azt a török se használhassa: felrobbantotta a falakat. A romok azonban még a 19. század második felében is jelentős magasságban álltak, csak ezt követően hordták el a helyiek építőanyagnak...A legjelentősebb régészeti feltárása az egykori erődítménynek 1987-89 között zajlott, ezt követően itt egy látványos romkertet hoztak létre, melynek romjait láthattam én is.
Tehát felérve a Romlottvárhoz, annak sáncárokrendszerét láthattam, egy nagyon mély kutat és a romkert maradványait.
Romlottvár
Romlottvár után hétvégi telkek között sétáltunk, Balázs megmutatta, hol van az ő kis birodalma, ahol a méhcsaládjai élnek. Nem kellett már sokat sétálnunk, hogy a Bakónaki-patakot a Csónakázó-tó után ismét keresztezve végre Nagykanizsa házai között legyünk! A köztemető és a kórház mellett elhaladva értünk vissza a gimnáziumhoz, hogy ott átvegyük a megérdemelt díjazásunkat. Meglepetésünkre meglepetést is kaptunk: Balázs egy esernyőt, én egy párnát kaptam ajándékba, és nem utolsósorban egy invitálást Balázstól, hogy a nagykanizsai házában megkóstoljam a termelői mézeit. Nem tudtam ezt a remek lehetőséget visszautasítani, így hamarosan már az akác-, virág-, zselici hárs- és gesztenye mézek ízorgiáját élvezhettem. Extraként pedig még egy "macis" mézet is kaptam, no persze termelői mézzel megtöltve! :) Az édes befejezést pedig az egerszegi nagyszülő-látogatás tette még édesebbé, papámnál ugyanis lépes méz várt rám... ;)
Lépes méz - mennyei csemege
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.