Tavaly a Dél-Zala dombjai 3x100 teljesítése során már kaptam egy átfogó képet a Zalai-dombság hangulatáról. Már akkor megtapasztaltam, hogy milyen is itt a szeszélyes nyári időszak: átéltem a túrák során a 40 °C-os kánikulát és az özönvízszerű esőzést is. És le is vontam a megfelelő következtetést: a meleg jöhet, a felázott zalai talaj már kevésbé! Így amikor elhatároztam, hogy idén szeretném a Rocki 130-at teljesíteni, kikötöttem: csak megfelelő időjárás esetén (azaz se a túra előtt, se a túra során várhatóan ne essen komolyabb mennyiségű csapadék)! Látva a péntekre jósolt komoly mennyiségű csapadékot, ki is vártam: amikor pénteken délután azt láttam, hogy a jóslat beteljesült, azaz Nagykanizsa környékét is viharfelhők tartalma árasztotta el, le is mondtam a túráról, és Szombathely felé vettem inkább az irányt, hogy otthon töltsem a hétvégét. 

De akkor hogy is lett ebből túra és ezáltal egy élménybeszámoló? :) 

A kérdésre a válasz így szól: szombaton fél 3-kor megriadtam álmomból, a fejemben azzal a kérdéssel, hogy most komolyan esélyt sem adok a dolognak?! Ezen kezdtem el kattogni, nem is sikerült visszaaludnom, végül a laptopomat felnyitva újra a csapadék és radartérképeket kezdtem el vizsgálgatni... Ezek biztatóak voltak: elvileg a Nagykanizsától északnyugatra lévő vidék kevesebb esőt kapott pénteken délután, mint a megyei jogú város, és a legtöbb meteorológiai oldal szombatra sem jósolt komoly mennyiségű csapadékot, csupán 1-2 mm-t a kora délutáni órákra. Így gyorsan összedobtam a felszerelésemet, majd beültem az autóba, és meg sem álltam a Dr. Mező Ferenc Gimnázium épületéig. 

Hajnali 5 óra után néhány perccel már a nevezésem is megtörtént (köszi Feri!), így volt bőven időm elosztogatni a depócuccaimat, elvégre összesen 5 helyre lehetett csomagszállítást kérni: Hahótra, Rádiházára, Bázakerettyére, Kistolmácsra és Valkonyára. Ez szerintem nagyon jó dolog, így mindenki saját magára tudja szabni a frissítését, ami elég fontos dolog egy 100+-os túrán. Ettől függetlenül a nagyon baráti 1500 Ft-os nevezési díjért összesen 7 helyen kaptunk ellátást, ami szerintem több, mint baráti (Oltárci vadászház - alma, Hahót, Rádiháza, Valkonya - zsíros és lekváros kenyér paradicsommal, paprikával, Kistolmács - tea, Eszteregnye szőlőhegy - dinnye, Homokkomárom - tea, gyümölcsök).

Miután kisakkoztam a számomra ideálisnak tűnő depózást, volt időm egy kicsit körülnézni az iskolában - elvégre nagymamám itt tanított hosszú éveken keresztül, így nem kellett egy perc sem ahhoz, hogy megtaláljam őt a falakra felaggatott tablókon! :) Így már nyugodt szívvel állhattam be a rajtpecsétért várók sorába, hogy kereken 6 órakor nekivághassak időtartamát tekintve életem eddigi leghosszabb túrájának (ekkor ezt még persze nem tudtam...).

Az iskola kapujától megcéloztam a szomszédos körforgalmat, közepén a 17° keleti hosszúságú kör emlékművével, elvégre Nagykanizsa hazánk egyetlen olyan városa, melyet az országot átszelő fő hosszúságú kör átszeli. Innen a református templom és a városi könyvtár mellett sétáltam tovább, hogy aztán érintve a szépen felújított Erzsébet tér északkeleti sarkát, meginduljak Palin városrész irányába. Palin előtt kereszteztem a 7-es főutat, majd az M7-es autópálya alatt is átbújtam, hogy végre a vágyott településrész portái között sétálhassak. A diktált tempó erős volt, egy túratárssal jót beszélgetve szinte repültünk előre. Már majd' 5 km volt a lábainkban, mikor végre vége szakadt az egyenes vonalú egyenletes mozgásunknak. Balra kanyarodtunk az RP-DDK útvonalára (eddig a zöld sávot követtük), a távolból pedig jellegzetes, duruzsoló hanggal egy dízelmozdony vontatta vonat hangjai szűrődtek felénk! Ez bizony az első szombathelyi személyvonat lesz - tömegközlekedve ezzel tudtam volna legkorábban eljutni Nagykanizsára... A vonat még bőven azelőtt átsuhant előttünk, hogy kereszteztük volna a sínpályát, így nem kellett emiatt másodperceket vesztenünk, rögtön megkezdhettük a forgalmasabb 74-es főút átszelését. Itt is szerencsénk volt, lassítás nélkül találtuk magunkat a Zsigárdmajorba vezető murvás úton. Itt-ott pocsolyák, de abszolút nem zavaróak, az újabb hosszú egyenes szakaszt a kellemes társaság jóvoltából pillanatok alatt letudtuk, jöhetett is az első ellenőrző pont!

És a találós kérdés, hogyan is kell igazolni az ottjártunkat. Mindketten első bálozók voltunk, csak filctollak voltak kirakva a bójához kötve, hogy mit is kell velünk felírni, arra infót nem találtunk. Ekkor jött egy mögöttünk érkező túratárs válasza: bármit írhatunk, a lényeg hogy a kihelyezett filcek valamelyikével tegyük! Az igazolás metódusa az összes önellenőrző pontnál megegyezett, így elengedhettem a fantáziámat (bár egy idő után folyamatosan csak a "SÁR" szót véstem fel a papirosomra, villámok társaságában...).

Zsigárdmajor után derékszögű kanyarokat bevéve haladtunk töretlen lelkesedéssel Hosszúvölgy irányába, egy vadászházat, Erzsébet királyné emlékművét és egy érdekes fácánfarmot is mellőzve odáig. Eközben pedig egy srác ért minket utol, aki bekapcsolódott a beszélgetésünkbe, így már hárman folytattuk az érdekesebbnél-érdekesebb témák kivesézését: magashegyi túrázás, világjárás, munkák többek között. Hosszúvölgyről Homokkomáromig újra aszfaltot koptattunk, egészen a település fölött magasodó Kisboldogasszony templomig. Itt várták az egyik túratársunkat a kísérői, akik egy-egy szakaszra becsatlakoztak hozzá. A túra során nem utoljára láttam őket, mindig jókat mosolyogtunk egymásra, ahogy újra és újra összefutottunk a későbbiekben! :)

Innentől kezdődött a túra izgalmas része: erdők, mezők, és a híres zalai talaj várt ránk! Hullámvasutazásba kezdtünk, közben pedig a talaj állapotát próbáltuk kitapasztalni mind lejtőkön, mind emelkedőkön: cipőink alatt inkább tapadt a pénteken nedvessé vált talaj, a várt csúszósság - eddig - elmaradt. No nem sokáig, az Obornak előtti utolsó lejtmenet már rávilágított, lesz itt csiszi-csuszi bőven! 

Obornakot csak távolról vehettük szemügyre (extra kitérő megtétele nélkül), egy rövid aszfaltos pihentető szakasz után már indultunk is fel a következő domb tetejére, mely a túra első szakaszának legcsúszósabb élménye maradt! De csak felértünk taknyolás nélkül, innen már sima liba volt elérni a 2. EP-hez, ahol az irkafirka után a sárga sáv jelzésre váltottunk, melyet serényen követtünk is egészen Hahótig.

Hamarosan elértünk a Márki-rétet, ahol a csömödéri kisvasút egyik szárnyvonalának végpontja is található. A vasútnak csupán az ütközőbakja szúr szemet az először erre járónak, a sínpárt sűrű aljnövényzet borítja ez idő tájt. A felázott, mezőn áthaladó út helyett szerencsére a turistaút az erdőben vezetett, így pihe-puha, avarral borított ösvényen haladhattunk egészen az Oltárci vadászház közvetlen szomszédságáig. Itt volt a túra első emberes EP-je, ahol a pecsét mellé ropogós almát kaptunk.

Innentől a közben már 4 főssé bővült társaságunk két részre szakadt, én Petivel kicsit megléptem a többiektől: mesés réteken és erdőkön keresztül értünk fel a börzöncei szőlőhegyre, ahol a hétvégi- és présházakon felül még a Szent Lőrinc kápolna volt a fő látnivaló.

A DZD-ből származó helyismeretemnek köszönhetően gond nélkül értük el - erdőkön-mezőkön keresztül hullámozva, majd egy mélyúton leereszkedve - Hahótot, az idő továbbra is repült a jó társaságnak köszönhetően. Hahóton egy rövid benzinkutas töltekezés után megcéloztuk a Flintstones presszót, ahol az első etetőpont várt ránk. Isteni paradicsomot majszolhattam a kenyér mellé, levezetésként pedig fagyira szavaztam - önköltségen.

Energiaraktárainkat feltöltve folytattuk az utunkat, immáron a zöld sáv jelzéseket követve, vissza a Zalai-dombság dimbes-dombos világába. Közben pedig a siklóernyőzésről kaptam hasznos infókat, egyszer jó lenne ezt is kipróbálni - állapítottam meg (már nem először életemben...). Közben pedig egyre ijesztgetőbb fellegekkel szemezhettünk, egyre hangosabb dörgések kíséretében. Én már pesszimista voltam, Peti még optimista - már ami az esőt illeti. Sajnos nekem lett igazam, perceken belül megnyíltak az égi csatornák, gyorsan be is bújtam az egyszer használatos szemeteszsákomba, mely ismét csak kiválóan vizsgázott! A zöld sáv jelzéseket hamarosan kék keresztre cseréltük, ezek vezettek el egészen a söjtöri szőlőhegy tetejére.

Itt Peti az eső elől egy fedett menedéket keresett, én pedig a továbbhaladás mellett döntöttem, és tovább élveztem az égi áldást. Most valahogy nem volt kedvem kitérni a Deák-kúthoz, hanem rögtön a dombtetőt, majd magát Söjtört céloztam meg. Na persze mindezen idő alatt nyitott szemekkel sétáltam, elvégre a söjtöri szőlőhegy az egyik kedvencem a vidéken. Deák Ferenc szülőházánál volt a következő emberes EP, szerencsére az emlékház nyitva is volt, így nem volt kérdés számomra, szakítok időt annak megtekintésére. A Deák kiállítás mellett egy füstös konyha is található a földszinten!

Söjtört elhagyva, a falu felé visszatekintve kék égre nézhettem fel: ez reményt keltett bennem a folytatást illetően - csalfa, vak reményt... Ugyanis amerre haladtam, komor esőfelhők gyülekeztek... Nem is kevés nedvességtartalommal, mint később kiderült! A zöld kereszt jelzésre váltva kezdődhetett a túra egyik legnehezebb része: szántóföld szélén, teljesen felázott földúton kellett haladnom intenzív esőzés közben... "Menekülni" nem lehetett sehova, össze-vissza csúszkáltam folyamatosan, csak fohászkodni tudtam, nehogy zakózással záruljon az aznapi móka... A legnehezebb rész pedig még csak eztán jött, fel a dombtetőre, meredeken, szintén zéró tapadással...

Tyúklépésekben, egyet fel - kettőt le periódusokban értem fel paradox módon a dombgerincre. Innen már csak szimplán életveszélyesnek éreztem a lejtmenetet Pusztaederics irányába. De csodák csodájára csak elértem a települést piruett nélkül, ennek megörülvén a helyi szarvasmarhákkal fotózkodtam, mint a legnagyobb marha, hogy ilyen időben itt vitézkedek! :)

A falu közepén jelzést váltottam, a zöld sáv jelzések vezettek fel a rádiházai szőlőhegyre, mely a söjtörit is megverve számomra a number one! Ráadásul mire felértem - bár rendesen megizzadtam a korcsolyázásnak hála - a felhők is eltűntek, a Nap is kisütött, így kiváló időben élvezhettem ki a szőlőhegy mesés portáit, no meg a híres rádiházai ménes jó erőben lévő paripáit!

A kilátás pedig... fantasztikus: dimbes-dombos táj, a pusztaedericsi Szent őrangyalok kápolna, a pusztaedericsi földgáztárolóval, emlékeztetve, hogy a környék - hazai viszonylatban - micsoda kőolaj- és földgáznagyhatalom (volt). 

Az RP-DDK jelzéseit követve kellett egy kitérőt tennem a Csikós csárdáig, ahol újabb frissítőpont várt rám. No meg a depóm, melyet szerencsére nem felejtettem el, így a frissítés mellé a fejlámpám is hozzám került, mely az éjszakai szakaszra nélkülözhetetlen, mint tudjuk. Volt már rá precedens, hogy vissza kellett érte fordulnom...

Ezután visszamásztam a gerincre, majd továbbra is az RP-DDK-t követtem (egészen Bázakerettyéig!). Csodás erdőkön keresztül törtem előre, melyet most nem igazán sikerült kiélveznem, köszönhetően annak, hogy minden egyes lépésem előtt a felázott talajt kellett vizsgálnom, hova is léphetek és hova nem ajánlott... Szentpéterföldét egy dombtető oldalából, az erdőszélről sikerült megpillantanom a völgyben, mögötte pedig a Töröcskei-patak vizével felduzzasztott víztározó víztükre csillogott. Merthogy továbbra is hét ágra sütött a Nap... MÉG!

Szentpéterföldét aszfalton értem el, a központjában megnéztem (mint mindig) a haranglábat, majd a kisvasút sínpályája mellett hagytam el. A rakodón tetemes mennyiségű fát halmoztak fel, gyanítom, hogy hamarosan be fog gurulni ide egy tehervonat, hogy elszállítsa azokat a fűrészüzembe!

A sínpályát egészen a szentpéterföldei vadászházig követtem, itt a vadászház irányába fordultam, elvégre arra vezetett a túra útvonala. Eddig mindig erre mentem, és nem is most akartam beletenni plusz métereket a túrába, pedig ha a sínpárt követném, akkor rövid időn belül a korábban már megszemlélt víztározó partján sétálhatnék...

Na de majd legközelebb! Most a vadászházat és az előtte lévő kis tavacskát vettem ismét górcső alá - ezúttal a házikó üresnek tűnt (legutóbb német vadászok hédereltek itt). Izzasztó hegymenet következett, rövid csúszós etapokkal, hogy aztán a dombtetőn pihentetőbb szakasz kezdődhessen. A pihenés mellé vészjósló dörejeket hallottam, felnézve az égre pedig sötétszürke fellegekre lettem figyelmes... Rögtön a telefonom után kaptam, radarkép csekkolás érdekében... Rossz "híreket" kaptam, ez bizony erre jön, és vörös-bordó színezetű, azaz a legintenzívebb... Beletörődve, elkezdtem előhalászni az esőkabátomat, rá néhány percre pedig már a vihar előszele is megcsapott, a szél csak úgy süvített körülöttem, a villámok és a dörgések közötti időtartamot egyre rövidebbek lettek, a hanghatás egyre jelentősebb. A várva várt eső is hamarosan rázendített, ömlött, ahogyan annak lennie kellett, mintha dézsából öntötték volna... Néhány perc alatt az utak patakokká változtak, bokáig gázoltam bennük, a cipőmben állt a víz, de hát ez van, ezt kell szeretni, vagy kiszállni a francba... Na persze én az ezt kell szeretni opciót választottam, és mentem tovább előre! Sikerült kissé eltévednem is, a szemüvegem teljesen benedvesedett, alig láttam valamit, anélkül pedig a jelzéseket sem tudtam könnyen követni... Korrigálásomat azonban így is siker koronázta, közben pedig az esőfelhők közül a napocska is ki-kikukucskált, jelezve, hogy van remény! :) 

Hamarosan már a Kámaházi erdészlaknál hajóztam, a síneket a lemenő Nap sugarai csillogtatták meg, remek látvány volt. Ami pedig ezután jött... a műútról gyönyörű szivárványt szúrtam ki!

Tudtam, a Nap nemsokára a horizont alá bukik, én pedig nem vagyok már messze a Lasztonyai kilátótól! Csupán egy combos, rövid emelkedő, és onnan élvezhetném a naplementét - remek ötlet, és meg is valósítható! Uzsgyi előre!

Előbb áthajóztam Lasztonyán, aztán hegymenetre váltottam, csak úgy suhantam felfelé. Érdekes módon itt nem folyt semmi sem az úton... Úgy látszik az égiek is azt akarták, hogy felérjek időre! A kilátót megpillantva a Nap már csak félig volt a horizont felett, így futótempóra váltottam, és meg sem álltam a kilátó tetejéig. SIKER! Megcsíptem: fantasztikus naplemente, a dombok között megbújó fellegekkel!

A kilátótól lesíeltem a kék pályán a Torhai-forrásig, ahol beüzemeltem a fejlámpámat, hogy jobban lássam a Balaton méretű pocsolyákat. Lispeszentadorján szélét már teljes sötétségben értem el, a falura leszállt a köd, hangulatos volt végighaladni Lispe "városrészén", hogy aztán egy dombot megmászva már Bázakerettyén vegyem fel az újabb depócuccomat. Az EP-n a helyi erők balhéjába futottam, nem is időztem itt inkább sokat, a kék kereszteket követve indultam meg a Budafai arborétum irányába. Közben az idilli csendet egy üzemelő himba törte meg, mely rendületlenül szivattyúzta fel az értékes szénhidrogéneket a föld mélyéről.

A budafai arborétumnál egy elkerített terület okozott kisebbfajta kihívást, gazos réten keresztül tértem rá az eredeti útvonalra, hogy aztán egy izzasztó, csúszós emelkedőt letudva zúgjak lefelé Kistolmács irányába. Már amennyire a sikamlós talaj és a köd engedte... Ha nem jártam volna már korábban erre, bizony gyakran kellett volna a gps segítségét igénybe vennem, mert bár a jelzéssűrűség itt példaértékű volt, egyszerűen a következő fáig sem láttam el itt-ott... Egy - nappal - hangulat tavacska töltésén átérve hamarosan már a csömödéri kisvasút kistolmácsi végállomásánál jártam. Ez is a semmiből bukkant fel az utolsó pillanatban, első pillantásra rá sem ismertem az amúgy ismerős építményre. Innentől aztán aszfalton bandukoltam Kistolmácsig, elhaladtam a Szent György-forrás és a Kistolmácsi-tó mellett, ahol komoly horgászélet zajlott! Mindenfelé kocsik parkoltak, emberek ültek a pecabotok mellett vagy épp a tűz körül. Hangulatos volt, de nekem mennem kellett tovább, elvégre várt rám az EP, ahol kellemes teát fogyaszthattam a saját ellátmányom mellé.

Mielőtt bemelegedtem volna, a helyiekkel folytatott kellemes beszélgetést követően, iramodtam is tovább Borsfa irányába az RP-DDK útvonalán (melyet egészen Palinig követtem egy rövid letérést leszámítva)! Meredek emelkedő, előbb betonon, majd földúton, méghozzá meglepően jó tapadással bíró földúton! Nem is akartam elhinni... Aztán a Borsfára történő leereszkedésem is izgalommentesen telt, így elkezdtem azon agyalni, hogy lehet, hogy ezt a részt elkerülte a mai brutális felhőszakadás... vagy csak szimplán más a talaj összetétele! De egy biztos, a sár inkább tapadós volt, mintsem csúszós, melyet széles vigyorral konstatáltam.

Borsfáról már csak egy köpés volt Valkonya, egy fel-le kombinációt kellett abszolválnom, hogy a Rockenbauer Pál turistaház kültéri pihenőhelyén merüljek el a gasztronómia világában. Az energiapótlás után testileg és lelkileg is késznek éreztem magam arra, hogy legyőzzem a hírhedt hullámvasutat Homokkomáromig! Fel-le meredeken, egymás után többször, 100 km-rel a lábaimban... Jól hangzik, a valóságban pedig még annál is jobb! :) Intenzívek, meredekek, de rövidek szerencsére, és ami a legfontosabb: abszolút nem voltak csúszósak! Így érkeztem meg Eszteregnye határába, ahol a "R" jelzéseket kellett követnem, hogy a szőlőhegyen kialakított EP-t érintsem. Amilyen nehezen tudtam imitt-amott követni a "R" felfestéseket, annyira tudtam örülni az EP-n felkínált dinnyének. Nem számítottam ilyen mennyei csemegére így a túra végén! Boldogsághormonokkal feltöltekezve már nem is tartottam a hátralévő nagyjából 20 km-től! Pedig még csak most jött a java - már ami a driftelést illeti. Az Obornak előtti utolsó lejtőt fekete színkóddal látnám el, ha be kellene sorolnom, mint a sípályákat. Nehezen sikerült csak meglovagolnom a meredek domboldalt, leérve nagy kő esett le a szívemről, ez is megvan - bukás nélkül. A következő - az odaúton lefelé is csúszó - felfelé szerencsére már lightosabb volt, az odafelé feldagasztott utat az aznapi eső újjá varázsolta, és ezáltal már-már ideálisan tapadó emelkedővé avanzsálta. Még néhány, jóval enyhébb bukkanó várt rám, hogy beérjek Homokkomárom központjába, ahol egy kb. 1 perces kitérőt kellett tennem az utolsó emberes EP-hez, a kitérés ismét csak megérte a pénzét. Ezúttal érett, édes szilvák közül szemezhettem, valamint egy pohár tea is lecsúszott, nehogy dehidratálódjak. 

Innen már csak monoton egyenesek, derékszögű kanyarokkal, és a célban vagyok! - álltam hozzá pozitívan. Aztán néhány perce már azon agyaltam, hogy ezek az egyenesek idefelé is ilyen hosszúak voltak, vagy az eső hatására megnőttek? :) Szerintem a második opció a helyes! ;) És mi az ami nem változott? A távolból dízelmozdony duruzsolása hallatszik, mikor elérem a 74-es főutat, hát csak nem megint a szombathelyi személy zakatol erre! :)) Közben pedig a felkelő Nap és a hajnali pára kettős játékát élvezhettem a mezők felett, melyet sajnos a fényképezőm lemerülése miatt már megörökíteni nem tudtam nektek, csupán az én lelki szemeim előtt tűnnek fel ezen képkockák... :)

Beérve a célba átvehettem az oklevelet (mely tulajdonképpen egy karton, amelyre vezetik a túrázó 130-as teljesítéseit, így ha jövőre is megyek, ebbe fogok kapni még egy pecsétet) és a jelvényemet, majd elégedetten fújhattam egy nagyot: MISSION COMPLETED! :) 

Na és ami kimaradt, ámde a túrához szervesen kapcsolódik: SZEDER!!!