Múlt héten az Alpannonia vándorút Írott-kőtől Borostyánkőig tartó szakaszát jártam be (a túráról szóló cikkért kattints ide), az őrvidéki táj annyira megfogott, hogy már akkor elhatároztam, amint lehetséges, folytatni fogom a vándorutat. A mielőbbi folytatáshoz csupán egy feltételt állítottam, mégpedig hogy csak és kizárólag "szép" időben vágok neki az újabb etapnak, hogy kiélvezhessem az Alpok hullámzó vonulatainak látványát. Szerencsére az égiek is mellém álltak, ugyanis a mostani hétvégére remek idővel kecsegtettek az időjósok: sok napsütés, napközben kellemes hőmérséklettel, minimális széllel. Így hát gyorsan elhatározásra jutottam: szombat reggel irány Mönichkirchen! Már csak öcsémet kellett meggyőznöm, hogy segítsen a logisztikában, valamint Gaga barátomat, hogy tartson velem a kirándulásra. Mindkettő könnyen ment, így péntek este abban a hitben tértem nyugovóra, hogy másnap csodákat fogok látni! Így is lett, nézzük/olvassuk hát, hogy pontosan milyen csodákat is! ;)

Szombathelyről kerek egy óra alatt érhető el Mönichkirchen, mely Alsó-Ausztria és Stájerország határán, még éppen Alsó-Ausztriában fekszik. Télen inkább a téli sportok szerelmesei keresik fel, ugyanis Szombathelyhez ez a legközelebbi, hóbiztosnak mondható síterep: 13,5 km-es pályahálózatával, piros és fekete pályáival még a síelni jól tudóknak is kiváló síterep lehet egy-egy napra. Sítudásom pallérozása helyett most a település központjában a piros Alpannonia jelzéseket kerestem, hogy aztán azokra rálelve átadjam a vezetőülést öcsémnek. Gagával pedig az eddigi kényelmes üléseket kemény aszfaltra cseréltük. A takaros házak között hazánk felé nézve rögtön mesébe illő látvány fogadott minket: az ez idő tájt felkelő Nap narancssárgára festette a Kőszegi-hegység feletti égboltot. Furcsa volt erről az oldalról szemlélni a szeretett kőszegi hegyeket, de Ausztria felől is egyértelműen felismerhetők voltak,  a Nagy-Szarvaskőn és a mellette lévő hegycsúcson állított két hatalmas átjátszótoronynak - is - köszönhetően.

Kőszegi-hegység Mönichkirchenből

Első megállónk a település központjában volt: a római katolikus templomot, világháborús hősöknek tisztelgő kápolnát, a helyi általános iskolát, és számos impozáns épületet láthattunk itt, melyek nagy része szálló és/vagy étteremként üzemelt. E korai órában még csak a pékség volt nyitva, emberekkel sem nagyon találkoztunk sehol. A házak között sétálva több helyen is Anton WIldgans nevével, és a róla elnevezett tematikus ösvény táblácskáival találkoztunk. Sejtettük, hogy erős kapocs található a fent említett úriember és a település között, de hogy pontosan ez mi is (egyikünk német tudása sem acélos), csak itthon az internet segítségével tudtam kideríteni. Anton WIldgans (1881-1932) osztrák költő, drámaíró volt, aki 1909-től haláláig, tehát majdnem 3 évtiezeden keresztül járt ide feltöltődni, ihletet szerezni művei megírásához.

Mönichkirchen

Mielőtt elhagytuk volna az utolsó házakat, az egyik lapos háztetőn minket figyelő husky kutyákra lettünk figyelmesek. Kérdezhetnénk, hogy ezt miért is említem meg... A válasz pedig - számomra - meglepő: a következő 30 kilométeren bár számos településen haladtunk át, sehol máshol nem találkoztunk kutyákkal a porták kerítésein belül (már ha volt olyan). Csupán egy kutyáját sétáltató hölggyel sikerült még összefutnunk kirándulásunk során. El is gondolkodtunk hazafelé, hogy vajon mi lehet ennek az oka, hogy Ausztria ezen szeglete "kutyamentes". Vagy esetleg épületen belül tartják négylábú kedvenceiket a téli hidegben? Szerintem érdekes téma...

Erdei szentély

Az aszfaltot hóval borított erdei utakra cseréltük, az itt megszokott hatalmas, sűrű fenyőerdőkben sétálhattunk. Rögtön egy kis erdei szentélyhez kanyarodtunk fel a fenyőerdő sűrűjébe. A Szűz Máriát ábrázoló szentkép körül számos pihenőpad várta a megfáradt, vagy épp lelki feltöltődésre váró vándorokat. Mint később tapasztaltuk, nem egyedi "eset" ez, utunk során számos helyen találkoztunk kis útszéli keresztekkel, mellettük pedig padokkal. De volt, hogy csak szimplán a sűrű erdő közepén, vagy épp remek panorámát biztosító hegyoldalakban bukkantunk megpihenésre csábító, egytől-egyig remek állapotban lévő padokkal. Tehát aki esetleg nem bírja a túrát, vagy csak épp megéhezett, szinte kilométerenként találhat ilyen pihenőhelyeket!

A Hartberg 918 méteres csúcsát elérve Alsó-Ausztria és Stájerország tartományok határán folytattuk barangolásunkat, a szántóföld szélére kisétálva ismét csak pompás kilátásban lehetett részünk, ismét Magyarország irányába. Ahogy kezdtünk benyomulni Stájerország kis csücskébe (ti. Stájerország területe itt félsziget szerűen nyúlik be Alsó-Ausztria köré, csupán néhány kilométeren keresztül tettük tiszteletünket a stájereknél), megkezdtük az ereszkedést a völgyben kanyargó A2-es autópálya felé. Közben pedig oldalra-hátrafelé nézve felkiáltottam: ott a Schneeberg!

A hatalmas, nevéhez hűen szinte már-már vakítóan fehér sipkájú hegy mosolygott vissza ránk a fenyőfák fölött! Rögtönzött fotószünet után értünk le a völgy aljába, majd keltünk át az autópályán, a sztráda fölött átívelő híd segítségével teljes biztonságban. Ekkor Knolln szórványtelepülés portái között sétáltunk, szűk aszfaltutak mentén kerestük a kissé ritkás jelzéseket, így több alkalommal is igénybe vettük telefonos segítségünket, magunk megnyugtatása végett. 

Knolln, koros épületek és fák

A völgyből máshogy nem lehet kijutni, csak emelkedő leküzdésével, amit mi gyorsan abszolváltunk is, majd végig aszfalton haladva értük el Schlag apró települését, mely már Alsó-Ausztria tartományhoz tartozik. Megállapíthattuk, hogy a környék sűrűn lakott, szinte minden hegytetőn láttunk házakat, ám sehol sem többet néhány darabnál. Itt úgy látszik mini gazdaságokat üzemeltetnek a helyiek, a lakóépületek körül mindenfelé pajták, gazdasági épületek, állatoknak elkerített részeket figyeltünk meg. Mellé pedig az állattartás klasszikus illatait szívhattuk magunkba. Az aszfaltutak, melyeken pedig haladtunk, ezeket a kis minigazdaságokat kötötték össze egymással és a kisebb-nagyobb településekkel. Itt-ott az aszfaltot vastag jégréteg borította, de a csúszásgátlóra sehol sem volt szükségünk, mivel a jégpáncélt mindenhol zúzott kavicsok borították, melyet kellő tapadást biztosítottak számunka a biztonságos előrejutásunkhoz. Így önfeledten, jókat beszélgetve értünk ki Schlagról is, ahol a jelzések egyenesen mutattak, ám egy ismertető tábla a Ziegersbergi várra hívta fel a figyelmünket. Gyorsan térképböngészésbe kezdtünk, merre is lehet vajon ez a látványosság. Szerencsénkre gyorsan megtaláltuk, és konstatálhattuk, hogy csupán néhány száz méteres kitérőt kellene tennünk a felkereséséhez. Egy másodperc sem kellett, hogy egyetértően a vár irányába folytassuk felfedező utunkat. Kis ereszkedés után, egy jobb-bal kanyarkombinációt megejtve már az impozáns várrom bejárata előtt állhattunk. Sajnos csak a bejárata előtt, mivel oda be nem tudtunk menni, egyetlen bejáratát lakat zárta le, bekukkantva a vasrács mögé felújítás jeleit véltük felfedezni. A vár, mint később kiderült magánkézben van, így hogy később látogathatóvá teszik-e, nincs információm. Nekünk azonban most a vár kívülről történő felfedezése, körbesétálása maradt, ám már ezért is abszolút megérte megtenni azt a pár extra métert! A erődöt egyébként a 13. században építette a Zieger család, hogy megvédjék Alsó-Ausztria határát Magyarország felé. A vár a későbbiekben többször cserélt gazdát, akik makacs módon elhanyagolták, ezzel elkerülhetetlenné vált az épület hanyatlása. 1605-ben a hajduk csapatok sikertelenül ostromolták a várat. 1644 és 1848 között a Walsegger család kezében volt a vár, mely nem ekkor már nem kerülhette el a pusztulását. 1999-ben a romot renoválták, jelenleg is magántulajdonban van.

Ziegersberg vára

Miután visszamásztunk a hegygerincre, ismét az Alpannonia hivatalos útvonalán koptattuk bakancsaink talpát, újfent aszfalton. Pichl településig korábbi hófúvás emelte hóbuckák mellett sétáltunk, többször remek kilátással a környező kisebb-nagyobb hegyek felé. Elhagyva a lakott részt ismét csak szűk aszfaltúton haladtunk egy jó darabig, aztán a Bucklige Welt (melynek magyar jelentése hepehupás világ) legmagasabb pontját, a Hutwisch-t már hófedte, erdei utakon értük el, hangulatos fenyveseken keresztülvágva.

A Hutwisch felé közeledve: hófödte réteken, sötét fenyveseken keresztül vezetett utunk

A Hutwisch környékén több túrázóval is találkoztunk, így sejtettük, hogy a  hegycsúcson emelt kilátó tetejéről remek panoráma fog elénk tárulni. Szuszogtató emelkedő végén értünk fel a 896 méter magas hegycsúcsra, melyen a kilátón kívül a szokásos csúcskereszt (és egyben világháborús emlékhely) és a Hutwischhütte fogadott minket.

A Bucklige Welt tetején - Hutwisch: kilátó (középen) és hütte (jobb alsó sarokban) a csúcson

Ebédhez készülődve a kilátó tetején

Sajnos a hütte zárva volt, így a kilátó lépcsőfokait leküzdve, annak tetején a saját "ellátmányunkat" fogyasztottuk el ebédre. Ugyanis ekkor már delet ütött az óra. Ausztriában nem nehéz megsejteni, hogy mikor is fordul át a délelőtt délutánba: 11:59 perckor felzúgnak a légvédelmi szirénák... aztán rá egy percre pedig a harangok is! A déli sziréna- és harangszó mellé pedig nekünk nem muzsika, hanem feledhetetlen panoráma dukált! A kilátó tetején majdnem egy órát tartózkodtunk, nem győztünk fotózni, nézelődni, felfedezni a kihelyezett ismertető táblák alapján a környező hegyeket! Egyik sem volt összefirkálva, megrongálva, így minden egyes hegycsúcsot be tudtunk azonosítani, ami szemeink elé került. Fantasztikus volt: láttuk a Wechsel-, a Rax-Alpokot, a Schneeberget, a Dürre- és Hohe Wandot, a Rozália-, Lánzséri- és Soproni-hegységet, a Kőszegi- és Borostyánkő-hegységet, a Joglland régiót valamint a távolban a Koralpe hatalmas, hófedte csúcsait. A hegyek közötti völgyekben pedig számos települést is sikerült beazonosítanunk, mint például a kiindulási településünket, Mönichkirchent is. Nem beszélve a környék várairól: Lánzsér, Kirschlag, Krumbach... Nem sok kedvünk volt elhagyni a kilátót, a képeket látva szerintem ennek okát nem kell magyaráznom...

Távolban a Koraple havas csúcsai

A sapkahordás csodái... :)

Kirschlag a kirschlagi várral

Rozália-hegység

Wechsel-hegycsoport

Borostyánkői- (közelebb) és Kőszegi-hegység (távolabb)

Lánzséri-hegység a lánzséri várral (középen)

Rax-Alpok és a Schneeberg

Krumbach és a krumbachi vár

Nehezen, de végül folytattuk a túránkat, a következő megállónk a Harmannsdorf fölötti dombtetőn álló három keresztnél volt, ahol megszabadultunk 1-1 réteg ruhától, ugyanis kezdett igazi tavaszi idő kerekedni a kora délutáni órákra! A hegytetőről ereszkedvén pedig a távoli homályban megpillanthattuk a borostyánkői várat is!

Borostyánkői vár

Kalteneck széléig széles erdei utakon haladhattunk, majd a települést elérve ismét aszfaltút várt ránk, valamint a távolban már feltűnő Redschlag-i kilátó! Avagy mondhatnám, hogy a Vörösvágási kilátó... Hiszen ezen métereket megtéve léptük át virtuálisan az ezeréves magyar határt! A kilátó leginkább egy mesterséges kúpra hasonlított szerintünk, az annak tövében elhelyezett információs tábla igazolta azon feltételezésünket, hogy a "kilátó" egy mesterséges építmény. Méghozzá nem is akármilyen funkcióval bírt a történelem során! Ennek tetején az ellenség közeledtével őrtüzet gyújtottak, ezzel tudták egymást figyelmeztetni a középkori falvak, uradalmak, hogy fel tudjanak készülni az érkező ellenségre. Az őrtűzhöz egy száraz és egy nedves farakásra volt szükség. Napközben meggyújtották a nedves farakást, hogy sok füst keletkezzen. Éjszakánként a száraz farakások tüze dombról-dombra, hegyről-hegyre és várból-várba jelzett. Ez egy rendkívül jól működő rendszer volt, a támadásról szóló hírek rendkívül gyorsan eljutottak mindenkihez. Így már más szemmel nézhettem fel annak tetejére és mászhattunk fel a meredek felvezető úton. A tetejéről ismét csak 360°-os panoráma fogadott, a már-már megszokott minőségű és kivitelű táblákkal, melyek segítségével a környék hegyvonulatait, településeit könnyen be tudtuk azonosítani. A levegő nedvességtartalma a délután folyamán egyre nőtt, így egyre halványabbá váltak a környék vonulatai, ám továbbra sem lehetett egy rossz szavunk sem az időjárásra!

Vörösvágási/Redschlagi kilátó

Kilátás a kilátó tetejéről (galéria)

A Borostyánkői-hegység egy izzasztó kaptatóval üdvözölt minket, melyet csak izzadtságcseppek társaságában sikerült abszolválnunk, a hegycsúcson lévő kis pihenőhelytől elénk táruló panoráma kárpótolt minket az elvesztett nedvességtartalomért. Amilyen meredek volt a felmenet, olyan meredekre sikeredett a lejtmenet is. Az országutat átszelve jöhetett a további ereszkedés, a lejtési szöget már-már egy kék sípálya is megirigyelte volna! Az út e szakaszon ráadásul kicsit le is volt fagyva, így csak óvatosan lépdeltünk előre, miközben a mellettünk megjelenő hegyi patak lefelé robogó vizének zúgó hangját hallgattuk. A völgy alján egy köpködő forrásra bukkantunk, melynek foglalatából periodikusan tört elő a víz, hol nagyobb, hol kisebb nyomással. Gaga meg is ízlelte  az elmondása alapján remek forrásvizet, az én torkom nem vágyott a jéghideg kristályvízre. 

Jéghideg forrásvíz

Innen jöhetett az utolsó emelkedő, hogy a hegyen átbukva besétáljunk Borostyánkő házai közé. Természetesen mikor máskor, mint az utolsó kilométereken sikerült jócskán túlmennünk egy elágazásnál... Ezt csak akkor vettük észre, amikor az út egy felhagyott kis kőfejtőben véget ért. Gyors térképelemzést követően vissza is fordultunk, de ha már így alakult, akkor a Speckkammerl (=szalonnás kamra) szikláit és barlangját is felkerestük ráadásként.

Speckkammerl (szalonnás kamra)

A barlangot rejtő sziklák tövében egy kétnyelvű ismertető tábla játékra invitált minket. A játék során betűket kellett volna meglelnünk, melyet összeolvasva egy értelmes magyar szót kellett volna kapnunk, mellyel ki tudtuk volna nyitni a kamrát! Na ezt akármennyire is meg szerettük volna csinálni, nem sikerült... Így van miért visszatérni ide is! A Speckkamerl-hez az alábbi legenda tartozik: A Kien-hegyen sok-sok évvel ezelőtt egy erdei asszony, a Kien-hegyi boszorkány őrzött egy hatalmas kincset. Alkalmanként elhagyta a hegyet, hogy magányos vándorra, favágóra vagy gyermekre leselkedjen, akiket aztán szikladarabokkal megdobálva agyonütött. Ezt követően az irdatlan hosszú mutatóujjával a szikla felé bökött, mire az szétnyílt. Mögötte volt az ő lakóhelye, amit Speck-kamrának mondanak. Becibálta áldozatát a szikla-barlangba és ott megfüstölte, majd apránként megette. Ha ismét portyára indult, akkor a sziklafal magától bezárult mögötte. Amint egyszer a gyermek Jézus málnát keresgélt a hegyoldalon, az erdei banya szokásához híven feléje dobott egy nagy sziklát. Ez azonban reptében megfordult és a boszorkányt csapta agyon. Aki a hegyoldal sziklagörgetegei között megtalálja a Kien-hegyi boszorkány irdatlan hosszú ujját, az tudja majd ismét szétnyitni a sziklaormot és hozzájut majd a kincshez.

Borostyánkői vár ellenfényben

A kudarcunk után hamarosan már a Borostyánkői várral szemezhettünk, mely a szomszédos hegy tetején emelkedett a település házai fölé. Az ellenfény miatt jó képet e szögből nem lehetett készíteni, inkább a közeli birtokon legelésző jószágok adtak remek fotótémát, mielőtt egy rövid kaptatót leküzdve a Sziklamúzeum parkolójában nem találtuk magunkat, ahol öcsém már várt ránk, hogy hazafuvarozhasson minket. 

Szalónaki vár, Rolival

Útközben még megálltunk Városszalónakon (Stadtschlaining), hogy kívülről megcsodáljuk a grandiózus szalónaki várat és a település középkori hangulatú központját. Remek zárása volt e nagyszerű napnak! Folytatás reményeink szerint valamikor a késő tavaszi időszakban... Én már most várom! :)