Ha rápillantunk a történelmi Magyarország domborzati térképére, konkrétabban az egykori Sopron vármegyére fókuszálva, felfedezhetjük annak nyugati határánál az Alpok egyik legkeletibb nyúlványát, a Rozália-hegységet. Ezen hegységet tehát kettészelte az ezeréves államhatár, a keleti része tartozott Magyarországhoz. Én most ezt a felét barangoltam be Orbán Imre túrája jóvoltából, a túra hivatalos nevéhez méltóan, igazi téli körülmények között! Az egyes látnivalókat, településneveket mivel sokáig magyar területen voltak, értelemszerűen magyarul fogom megnevezni, csak zárójelben jelzem a ma használatos elnevezéseket. Megemlíteném még, hogy a hegygerinc ma is határzóna, csak manapság két osztrák tartományt, Alsó-Ausztriát és Burgenlandot választja el egymástól.

Túrámat technikai okok miatt nem a hivatalos rajt-cél helyszínéről kezdtem, hanem Savanyúkúton (Bad Sauerbrunn), a vasútállomás melletti parkolójából. A falu a gyógyvizéről híres, és az erre épülő gyógyüdülőkről, gyógyintézetekről. Én is elsétáltam egy-két ilyen intézmény mellett, mire elértem a fehérbe öltözött természetet. Ugyanis decemberhez méltó körülmények fogadtak, már nagyjából 300 méteres magasságban is fehérlett a táj, ráadásként pedig a hó is szállingózott! Így végül úgy döntöttem, hogy a futócipőm helyett a szintén bekészített téli túrabakancsomat választom, ezen döntésemet arra is alapoztam, hogy ha a falu magasságában is néhány centis a hóréteg vastagsága, akkor a hegység magasabban fekvő régióiban ennél komolyabb hótakaró várható! Később pedig ezen meggondolásom kifizetődött, leginkább amikor lábszárközépig gázoltam a szűz hóban! Kamáslit viszont nem készítettem be az autóba, az sem ártott volna...

Savanyúkút, gyógyintézet

Az első métereket tehát gyógyintézetek kerítése mellett, majd a falu házai között tettem meg, aztán végre az erdő sűrűjében találtam magamat! Az idei szezonban először hó ropogott talpaim alatt, nagy öröm volt újra hallani a már-már teljesen elfeledett hangokat. Vegyes erdőkben haladtam, lombhullató fák és örökzöld fenyőfák között, jól megfértek egymás mellett, bár én úgy láttam, hogy már ezen alacsonyabb régióban is inkább a fenyvesek voltak többségben. Az első kilométerekre nem használnám a hegyvidéki túra jelzőt, minimális hullámzás után érkeztem meg a Mária-forráshoz (Marienquelle), a forrás fölé egy nagyon hangulatos forrásházat emeltek, melynek lépcsőjén lehet lejutni a kifolyóhoz. Azonban több tábla is felhívja a figyelmet a forrásvíz magas vas- és mangántartalmára, így én most kihagytam ennek megízlelését. Nem feltétlen ezen táblák hatására, hanem mert mínuszokban nem nagyon vágytam jéghideg forrásvízre...

A Mária-forrás forrásháza, a konkrét foglalatról nem véletlenül nem raktam fel képet!  ;)

Innentől aztán a szolíd hullámzásnak vége szakadt, meredek emelkedőn kezdtem meg a hegygerincre való felkapaszkodást. A hó vastagsága és a tengerszint feletti magasság egyenes arányosságban voltak egymással, így a bakancsom itt-ott már kezdett eltűnni a friss, puha hóban. A rajtam lévő ruhadarabok pedig a hátizsákomba! Ugyanis kezdtem rendesen kimelegedni, így a Mitterriegel 506 méteres csúcsáig az aláöltözetemen kívül minden ruhadarab a zsákomban landolt az ekkor uralkodó mínuszok ellenére is. A csúcson kilátás nem, de kis pihenőhely és csúcskönyv fogadott, egy rövid szusszanás után indultam is tovább, bízva abban, hogy hamarosan újabb emelkedő kezdődik, elvégre tudtam, hogy vannak a hegységben 6-700 méteres ormai. De mint később kiderült, ezek még jóval arrébb voltak, a várt izzasztó emelkedő csak nem akart eljönni, így kénytelen voltam egy réteget visszavenni magamra, hogy komfortosabban érezzem magamat. 

Mitterriegel

A gerincút gyönyörű, hófedte fenyvesekben vezetett, utamat végig évszázados határkövek szegélyezték, nem győztem ezeket közelebbről is megfigyelni, valamit kivenni a mára kissé megkopott vésetekből. A hó és szél összjátéka hatására a kövek egyik oldalát hó borította, melyet óvatosan lesöpörve úgy, hogy a bevésett részeken bennmaradjon a hó, sokkal jobban ki tudtam venni a címereket és betűket, melyet készítői anno belevéstek!

Évszázados határkövek (galéria)

A hószállingózás közben alábbhagyott, a felhők között ez idő tájt néhány kósza napsugár is próbált már beszűrődni, így joggal reménykedtem abban, hogy nemsokára az alacsony rétegfelhőzet felszáll, és lesz egy kis panorámában is részem! Az első erdőirtásnál még nem volt szerencsém, de továbbra is optimistán álltam a dolgokhoz, mint később kiderült, ezért meg is kaptam a jutalmamat! :)

A kilátás nem jött egyből

A Tóbiás keresztnél (Tobiaskreuz) álltam meg fotózni, melyen egy festmény, és alatta a hozzá tartozó német magyarázó szöveg fogadott. Bár a német tudásom sosem volt a legjobb, és az évek múlásával meg is kopott, de ezt még sikerült értelmeznem. A történet szerint a környéken a kis Tóbiás elveszett, az őt kereső erdészek pedig Isten segítségével ezen a helyen, az országhatáron találtak rá épségben, hálául pedig e helyen keresztet állítottak. A kép pedig a gyermek megtalálásának pillanatát ábrázolja.

Tobiás kereszt

Jégcsoda

Fehér kereszt

A következő határmenti látnivaló a Fehér kereszt (weißes Kreuz) volt, mellette kis pihenőhellyel. Innentől pedig kezdődött a már korábban annyira várt komoly emelkedő, melynek végén a hegység legmagasabb pontján, a 743 méteres magasságban emelt Rozália kápolnánál (Rosalienkapelle) találtam magamat!

Süllyedés! :)

Kilátás az adótórony oldalából Fraknó felé

Ám még a kápolna előtt közvetlenül, egy adótorony oldalából megkaptam a várva várt panorámát! Keleti irányba, előttem hevert a hegység alsóbb régiója, egyik vonulatának tetején pedig a Fraknói vár! Mesés látvány volt, a fehérre vakolt vár jól beleolvadt a fehér tájba és a kissé ködös égboltba.

Rozália kápolna

Pihenőhely a kápolna mellett

A Rozália kápolnához felsétáltam, hogy esetleg belülről is megnézzem, ám ajtóit zárva találtam, így a szomszédságában található vadászlesre másztam fel, mint alkalmi kilátóra, hogy megnézzem, miben is gyönyörködhetnek a Jägerek errefelé. Hát nem gyenge látványban... Ezúttal nyugati irányba, a Schneeberg és a Rax-Alpok felé! Szerencsésnek éreztem magamat már ekkor is, de utólag visszagondolva még jobban, ugyanis rá néhány perccel már újra a ködös-felhős időjárás vette át az uralmat a környéken!

Amit a vadászok láthatnak... Kilátás nyugat felé (galéria)

Kilátás kelet felé

Aprócska hótorlaszok a parkoló felé menet

A kápolnától a szél által emelt ember nagyságú hótorlaszok mellett sétáltam le a parkolóba, ahonnan a túra hivatalosan is indul/végződik, ám én még csak alig voltam túl a féltávon, így gyorsan el is kezdtem veszíteni a szintet, hogy mihamarabb a várnál legyek! Az út eleinte brutális módon lejtett, kombinálva a megfagyott hópaplannal szó szerint lesíeltem a meredek hegyoldalon, hogy egy mély völgy oldalában, immáron szintezve haladjak előre, jobb oldalamon a tátongó völggyel, bal oldalamon pedig kisebb-nagyobb sziklákkal. A völgyben szaladó patak halkan csordogált lefelé, én pedig a talpaim alatt ropogó hó miatt annál hangosabban tettem mindezt...

A vár felé haladva... (galéria)

... és elérve azt

Nemsokára ki is értem a Fraknó (Forchtenstein) településére, kisvártatva pedig a híres Fraknói vár is feltűnt, ahova gyorsan be is kukkantottam, már amennyire ezt belépő nélkül engedték. A várkapun belépve tudatosult bennem, hogy itt nem csak állandó kiállításokra szakosodtak az üzemeltetők, hanem így az adventi időszakra tekintettel külön kis adventi vásárt is idevarázsoltak, mely természetesen belépős volt...

Fraknói vár (galéria)

Néhány szót a vár történetéről engedjetek meg nekem! A várat a 14. században a nagymartoni grófok építtették, ám a család elvagyontalanodása miatt előbb Habsburg zálog lett, majd Mátyás király kezére került. Mátyás halála után 1 évvel, 1491-ben ismét Ausztria kezére került. Az Esterházyak sikeresen védték meg a várat a török támadásokkal szemben, valamint Bocskai és Bethlen is hiába próbálkozott azt bevenni. Ez annak is volt köszönhető, hogy az Esterházyak rendre az osztrák császár oldalára álltak. Aki ezért hálából a családnak adományozta a birtokot. Így Esterházy Miklós és fia, Pál a 17. század közepén a középkori erődöt díszes palotává alakították át. A vár/palota ma is az Esterházyak birtoka.

Forrás: https://hazajaroegylet.hu/hazajaro/rozalia-hegyseg-orvidek-hepehupas-hatarhegye/

Búcsú a grandiózus palotától!

A hatalmas várfalak így is elbűvöltek, bent már korábban is jártam, így most a továbbindulás mellett döntöttem, tovább lefelé, a vár közvetlen oldalában, kissé jeges aszfaltúton. Csúszott is rendesen, de épségben leértem a sík szakaszig.  Ekkor már Fürészmalom (Schreinermühle) városrészben jártam, mint később kiderült, az úttól nem messze volt egy középkori mészégető kemence, melyet érdemes lett volna felkeresnem, de hát remélhetőleg nem utoljára jártam erre! 

Díszes mozaik a rétfalui városháza falán

Egy dombbal később pedig már Rétfalu (Wiesen) házai között haladtam, átszelve a falut jött a legveszélyesebb szakasz, konkrétan az országúton kellett haladni, mellettem 100-zal húztak el az autók, nem volt túl kellemes élmény, de szerencsére ez csak egy néhány száz méteres rész volt, így épségben átvészeltem. Ám ez idő alatt is megállt egy osztrák úriember, és rákérdezett, hogy ne vegyen-e fel, ám én szerény német tudásommal csak egy "Nein, Danke!"-t tudtam gyorsan válaszolni. :) 

Őz vagy őzek? Megsúgom, két őzike is látható a képen, egymás mellett közvetlenül! :)

Aztán a turistaút újra erdőkbe csábított, jött egy utolsó kis emelkedő, ami után végig az erdő szélén vezető földúton haladtam, miközben esőcseppeket véltem felfedezni... Délutánra valóban pluszokat jósoltak, de csapadékot nem... Így hát meghúztam lépteimet, és rohamtempóban értem vissza Savanyúkútra, a túrám végpontjához. Télkezdő túrának tökéletes volt: hófedte táj, hószállingózás, kilátás, jégcsapok, hótorlaszok, csúszkálás, minden ami egy jó kis hamisítatlan téli túrához kell. És semmi, ami nem, például orkán erejű szél és irtóztató mínuszok! :)