Ismét egy számomra szinte teljesen ismeretlen vidék várt rám Halottak napján, így miután előrehoztam november elsejére elhunyt szeretteim nyughelyeinek felkeresését, minden "akadály" elhárult a másnapi túra elől. Hajnali fél 5-kor már a Budapest 11. kerületi Bertalan Lajos utcánál várakoztam Bubura, aki anyukájával hajszál pontosan a megbeszélt időpontban meg is jelent a kapualjban, így már csak a Keleti pályaudvarnál kellett megállnunk, hogy felvegyük Róth Andrást és Vági Pétert, és immáron öten nekivághassunk a Somoskőig tartó útnak. Negyed 7 körül be is gurultunk a somoskői autóbusz-fordulónál lévő parkolóba, ahol Imre, a túra rendezője már nagyban rajtoltatta a korábban érkező kalandorokat.

Bubuék seprűk voltak a túrán, én azonban világosban szerettem volna végigjárni a számorma teljesen ismeretlen vidéket, így nélkülük vágtam neki a kirándulásnak, mely rögtön egy kellemes emelkedővel indított, fel Somoskő központjából a Somoskői várhoz! A Vároldal úton haladva végig szemezhettem a hegycsúcson lévő impozáns várrommal, majd annak közvetlen aljához érve tettem egy kis kitérőt a Petőfi-kunyhóhoz. A kunyhó a költő 1845. június 12-i látogatásának emlékét őrzi. Amit én láthattam, az már nem az eredeti építmény, az ugyanis 1965-ben összeomlott, annak helyén épült a ma is látható emlékhely.

Somoskői trió: harangláb, vár és a Petőfi kunyhó

Petőfi kunyhó belülről

Közvetlen szomszédságában található még egy harangláb, Dr. Krepuska Géza emlékműve (hogy ki is volt ő, arról egy bekezdéssel alább olvashattok), valamint a pihenőpadok alatti pincehelyiségben egy kis vármakett kiállítás. Sajnos ezen kis kiállítás világítása nem üzemelt, így csak itthon tudtam megnézni a vakuval készített fényképek alapján, hogy melyik várak is tekinthetők meg miniatürizált verziókban: többek között (mily' meglepő) Somoskő, Fülek, Ajnácskő, Füzér és Salgó vára! Érdemes egy bekukkantás erejéig megállni itt, már ha persze üzemelnek a világítótestek...

Magyar várak makettjei kakukktojással a kép bal szélén, Dürnstein várával

Eztán már jöhetett a vár konkrét meghódítása is, de előtte határátlépés! Ugyanis az impozáns történelmi emlékhely már a mai Szlovákia területén fekszik... A Trianoni békereferendum ugyanis mind a falut, mind a várat a csehszlovák államnak ítélte 1920-ban, azonban nagyban Dr. Krepuska Géza orvos közreműködése hatására később a falut visszacsatolták az anyaországhoz, a felette lévő 526 méteres csúcson magasodó vár azonban továbbra is a korrigált országhatár csehszlovák, majd később szlovák oldalán maradt. Történt ugyanis, hogy a trianoni békeszerződés után létrehozott határrendező bizottságok egyik angol tisztje súlyosan megbetegedett, és az ország egyik legjobb fül-orr-gégész orvosához, Dr. Krepuska Gézához ajánlották be. Az orvos sikeresen megoperálta, és ezzel megmentette a tiszt életét, és kezelte őt a teljes felépüléséig. Ez idő alatt rábeszélte, hogy látogasson el Somoskőre és Somoskőújfalura (ahol az orvosnak jelentős birtokai voltak), és próbáljon meg szóba elegyedni a helyiekkel szlovákul. Mivel a majd kétezer fős Somoskőújfaluban csupán 15 szlovák élt, a tisztek rájöttek, hogy ez bizony színmagyar település! Ezután hosszas procedúra következett, melynek végén etnikai-néprajzi és gazdasági érvek hatására Somoskőújfalu és Somoskő visszakerült Magyarországhoz (a döntés hivatalosan 1924. február 15-én lépett hatályba), a két településen felül még a környék bazalt és szénbányáinak egy részét is visszacsatolták! A legérdekesebb helyzet azonban a somoskői bazalt kitermelési joga körül alakult ki, ugyanis azt a magyar fél kapta meg, a bazaltbányák egy része viszont Csehszlovákia területén maradt. A korábbi magyar tulajdonosoknak joguk volt fejleszteni bányáikat, onnan pedig vám- és illetékmentesen hozhatták be az országba a kitermelt kőzetet, ehhez vasútvonalat is építhettek. Ilyen bánya - volt - többek között a később a túra során érintett Macskalyuk kőbánya is.

Forrás: https://mult-kor.hu/20140216_magyar_orvos_mutete_valtoztatta_meg_trianont?print=1

Na de másszuk meg már ténylegesen is várat! A korai időpont miatt ezt ingyen megtehettem, ugyanis "nyitvatartási időben" fizetős ezen látványosság megtekintése. A várat a Kacsics nemzetség építette az 1241-es tatárjárás után, melynek építéséhez felhasználták a várhegy oldalában található öt- és hatszögletű bazaltoszlopok egy részét is. Az évszázadok során a vár fokozatosan bővült újabb és újabb részekkel, valamint falai  is megerősítésre kerültek. A török 1576-ban bevette az erődítményt, ám azt 17 évvel később, 1593-ban sikerült visszafoglalnia a magyar csapatoknak. Később a Rákóczi-szabadságharc során, 1703-ban harc nélkül került kuruc kézre és egészen a szabadságharc leveréséig ott is maradt. Mint ismeretes, a szabadságharc leverése után elrendelték a császári erők az ország belsejében lévő várak, így a somoskői vár felrobbantását is, ám a vár akkori ura, Ráday Pál a császári parancsot kijátszva csak a tetőszerkezet egy részét gyújtotta fel. Sajnos azonban 1826-ban leégett az épület: nem kerülhette el végzetét az addig a pusztulás ellen sikerrel küzdő vár...

Kilátás a várból a magyar oldal felé (galéria)

Azóta bár romos formában, de relatíve jó állapotban látogatható, szerencsére alapos állagmegóvó munkákat végeztek rajta, így balesetveszély nélkül lehet az ódon falak között sétálni, és gyönyörködni annak kilátó részéről a környék dimbes-dombos vidékére. Szinte 360°-os a panoráma, csak az egyik torony takar egy kicsit a full panorámából, a távolban a Medves-Ajnácskői-hegység hegyvonulatai és a Salgó 625 méteres csúcsán álló Salgóvár grandiózus várromjában gyönyörködhet az ember, nem csoda, hogy Petőfit is megihlette a környék! Ha pedig fejünket kissé lefelé biccentjük, a völgyben elterülő Somoskőre nézhetünk le! Ez ám a remek kezdés, már megérte elutaznom ide! - véltem.

Bazaltzuhatag: ívelt bazaltoszlopok (galéria)

A várból megindultam az öt- és hatszögletű karcsú, íves-oszlopos bazaltból álló bazaltzuhatag felé, melynek oszlopai helyenként elérik a 9 méteres magasságot. Ezen hajlott bazaltoszlopok az itt működő tűzhányó kráterében jöttek létre a láva felszín alatti megszilárdulása eredményeként, az oszlopos elválás a láva lassú kihűlésének eredménye. Ilyen hajlított bazaltoszlopok bizony geológiai ritkaságnak számítanak, a világon csupán négy helyen láthatunk ilyet! A feltárását mint már feljebb említettem, a vár építéséhez nyitott bazaltbányának köszönheti. Ezen információmorzsák a tanösvény 6. állomásának tábláján is olvashatóak, képes illusztrációval!

A túra a vártól egészen az oda való visszatérésig végig a mai Szlovákia területén halad, ám ezen bejárt területek több, mint ezer évig hazánkhoz tartoztak, így a szlovák helyett a magyar elnevezéseket fogom használni, ahol csak tudom! Tehát a vártól a bazaltzuhatagot érintve egészen a Sátormegi-patak völgyéig a zöld sáv jelzései mentén haladtam, majd a patakot elérve jobbra tértem le a sárga sáv jelezte turistaútra. Gyönyörű bükkösökben haladtam, egy kis pihenőt tartottam a tanösvény 10. állomásánál, ahol egy kis csille és a mögötte lévő korábbi vámház alapjai fogadtak.

A környék bányászati tevékenységéinek mementói: bazalttal megrakott csille és a vámház romjai

Mint már korábban említettem, míg a Macskalyuk kőbánya a határ csehszlovák oldalán volt, a feldolgozó üzem azonban már a határ magyar oldalán, a közöttük lévő távolságot 760 mm nyomtávolságú kisvasúton tette meg a kitermelt bazalt, a szállítást 4 gőzmozdony és nagyjából 80 - a helyszínen is látható - csille/vagon bonyolította le. A vasúti pálya összesen 8,8 km hosszú volt, emelkedése pedig 16 és 40 ezrelék közötti, kellett rendesen küzdenie felfelé a vasúti szerelvénynek! A vámházból pedig a határon átszállított anyag ellenőrzését végezték. Fénykorában komoly élet lehetett is, kedvem támadt visszaugrani az időben pár pillanatra, hogy átélhessem azt, de hát az élet nem kívánságműsor! :) A fenti adatokat az ide kihelyezett információs táblán olvastam.

A kisvasút töltésén folytattam utamat gyönyörű őszi színekben pompázó bükkerdőben

A kisvasút máig jól kivehető töltésén indultam tovább, következő megállóm egy kis forrásnál volt. A ránézésre nemrég felépített/felújított forrásházból a forrásvíz több vályún keresztül folyt, mígnem természetes mederben folytatta további útját a völgyben lefelé, már amely része nem a túrázó gyomrában kötött ki! :) Ez a kis rétegforrás a bazalt lávatakaró alatt jött létre, egy vízzáró agyagréteg fölött bukkan a felszínre. Bár a víz hűsítő és finom, ám ásványi anyagban szegény, ennek oka, hogy a bazalt természetes körülmények között nem oldódik - olvasható a tanösvény tábláján.

Éltető, ám ásványi anyagokban szegény forrásvíz

A forrást elhagyva ismét csak néhány percet tudtam túrázni, ugyanis ahol nekem a piros sáv jelezte turistaútra kellett volna jobbra fordulnom, elnézve balra egy csalogató kilátóra lettem figyelmes. Rögtön arra is vettem az irányt, meg sem álltam annak tetejéig. A két szintes épület mindkét szintjére meredek lépcsősor vezet, a második "forduló" kifejezetten veszélyesnek is tűnt, így óvatosan másztam felfelé. A tetejéről elém táruló panoráma lenyűgözött, a Medves-hegység domborulataiban, valamint a Salgó- és Somoskői várban gyönyörködhettem.

Kilátó, kilátással (galéria)

Tovább sem akartam menni, de hát tudtam, hogy még sok látnivaló vár rám, így hát elkezdtem lebotorkálni a korábban már veszélyesnek titulált lépcsősoron... De ennek ellenére nem a biztonságosabb módon - mintha létrán másznék le - indultam meg lefelé, hanem normál lépcsőként kezeltem azt, vesztemre. Két lépés után megcsúsztam ugyanis, a sejhajomra estem, majd azt még a többi lépcsőfokon megkocogtatva "zuhantam le" a kilátó alsó szintjére: nem volt egy kellemes érzés, de hát megérdemeltem, hülye/felelőtlen voltam! Összeszedve magamat, kisebb horzsolásokkal és fájó seggcsonttal indultam immáron a piros sáv turistaúton... Nagyjából 20 métert, ismét megállás következett egy romos épület mellett.

Macskalyuk bányásztelepülés romjai

Megtudtam, hogy itt korábban egy bányásztelepülés állt, nevezetesen a Macskalyuk kőbányáé. 48 lakóegység, iskola, 3 éjjeli szállóhely, iroda, üzlet, 2 határépület - olvastam az adatokat. Hát itt bizony komoly élet lehetett a 20. század első felében, ami aztán a kőfejtés visszaszorulásával, majd megszűnésével párhuzamosan csökkent majd szűnt meg. Mára csupán néhány rom áll itt mementóként szolgálva a jelenkor emberének, utalva a dicsőbb múltra. A bánya pedig e település mellett üzemelt, hamarosan oda is értem, és tettem is egy kis kitérőt a turistaútról, hogy azt alaposabban szemügyre vehessem. Nem kevés bazaltot bányásztak ki innét, komoly lyuk tátongott a hegy "gyomrában". Ám azóta a természet visszahódította a területet, mondhatni önmaga rekultiválta azt, erre jött még rá a gyönyörű őszi erdő pompája, máris mennyivel természetközelibb az élmény így! :)

Macskalyuk kőbánya

A macskalyuki kőbánya melletti hegyet megmászva erőteljes ereszkedésbe kezdtem, melynek mélypontja a Ragyolchoz tartozó Abroncsos településnél ért, a hangulatos kis falvacska melletti réteken hatalmas birkanyáj legelt, tagjai ideális modellek voltak néhány kép elkészítéséhez.

Gyapjas barátom ideális modell volt! :)

A laza rész azonban nem tartott sokáig, jöhetett az ereszkedés "büntetése", irány a Monica-nyereg, végig meredeken fel a piroson, az éjszakai esőben kissé felázott, így eléggé csúszós-vendégmarasztaló erdei úton. A hegymenet megkezdése előtt még egy percre megálltam a partizán emlékmű mellett, mely az 1944-ben a németekkel vívott harc során elesett 17 hős partizánnak állít emléket.

Partizán emlékmű Abroncsos határában

Szerencsére az erdészeti úton lévő két keréknyom nem ázott fel rendesen, így abban viszonylag könnyen lehetett tapadást szerezni a hegymenethez, mely így csak simán izzasztó művelet volt, ugyanis a hőmérséklet nem épp novemberre emlékeztetett, inkább mondanám késő tavaszinak-kora őszinek, így e szakaszon már csak egy szál pólóban bandukoltam. Felérve a nyeregbe jelzésváltás következett, a sárga sáv vezetett le Sőregre, eleinte bükkerdőkben, majd egy rét szélén sétáltam. Ekkor a távolban már feltűnt Sőreg települése, és egy impozáns vulkáni kúp is, tetején Bagolyvár romjával. Bár a vár romjait én speciel nemigen tudtam felfedezni, még később közelről sem! :) A 84 méter magas szikla egy vulkáni kürtő kitöltésének maradványa, tetején a 13. században a beckói várjobbágyok építettek várat, melyet Dánoskő néven hirdet az ismertető tábla. Viszont mellette az útjelző oszlopon Bagolyvár szerepelt... Ez ám a patthelyzet, most akkor melyik is a helyes? Legyen sőregi vár, ezzel talán nagyot nem hibázok! :)

Pózolj vulkáni kúppal! :) Sőregi vár

Kilátás a Sőregi-vár oldalából (galéria)

Az ellenőrző pont természetesen a vulkáni kúp tetején volt, így hát nem volt más hátra, mint előre, fel a tetejére! Rövid, de intenzív, szívdobogtató emelkedő várt rám, nem csoda, hogy a tatárok sem tudták bevenni, még simán is izzasztó élmény megmászni, nemhogy még ha harcolni is kellene közben... Felérve azonban a ködös idő ellenére első osztályú panoráma fogadott.

A kódot felírva tértem vissza a falu szintjére, majd indultam meg Ajnácskő felé előbb a sárga, majd a zöld turistaúton, végül pedig jelzetlen úton. Egy volt bennük közös, hogy aszfalt volt szinte végig mindhárom, valamint hogy társaságra leltem, ugyanis a vár tövében összefutottam az erdélyi Medveles túrán megismert Varga Alízzal és két debreceni túratársával. Sőreg élelmiszerboltjába tértünk be frissítés gyanánt, itt megtapasztalhattam ismét a trianoni döntés igazságtalanságát. Ugyanis majd' 100 évvel később, a boltba belépve csak magyarul beszélő emberekkel találkoztam, otthon éreztem magamat, azt leszámítva, hogy csak Euro-val tudtam a végén fizetni! :)

Bár egyik túratársuk leszakadt, így ugyan csak hárman, de egy jó szakaszon együtt túráztunk tehát. A távoli párában már kivehető volt az Ajnácskői vár, mely szintén egy vulkáni kúpra épült. Kíváncsi voltam rá, hogy vajon ebből is olyan "sok" maradt-e meg, mint sőregi társából. Ám jött a csavar, ugyanis én, mint a maratoni távot bevállaló túrázó a vár közvetlen tövében nem a vár felé vettem az irányt, hanem azzal ellentétes irányba fordulva, a sárga turistaúton a Zaboda hegycsúcsa felé! Ez volt a "csúcskategória" kiváltsága, hogy 6 extra kilométeren további 500 méter szintet tehessünk a hajtóműveinkbe!

Ekkor még csak az Ajnácskői vár alatt/mellett sétáltam el

Még az igazán izzasztó emelkedő előtt, mögöttem az Ajnácskői várral

Ajnácskő házait elhagyva a turistaút is mintha elhagyta volna magát, ugyanis eléggé benőtt ösvényen kellett néhol bujkálnia az erre kalandozó túrázóknak, így nekem is. Aztán egy tisztásra kiérve a helyzet javult, ám cserébe egy brutális emelkedő következett, fel a Planina, Lapos elnevezésű elágazó pontig! Hát az oda vezető út beégett a tudatomba, alaposan megdolgoztatta szívemet, a pulzusom biztos a "halálzónát" súrolta alulról! Felérve, alaposan megizzadva egy jót mosolyogtam a "Planina, Lapos" feliraton... Hát minden volt idáig, csak lapos nem - állapítottam meg, ám szememmel az előttem álló szakaszra tekintve már azt konstatálhattam, hogy azért a következő méterek bizony jóval lazábbak lesznek, de a lapos jelzőt erre az etapra sem használnám. Továbbra is réteken keresztül haladtunk hárman, közben jót beszélgetve régebbi túrákról, szemeinkkel pedig a völgyben megbúvó Ajnácskőt, a fölötte tornyosuló várhegyet, a Ragács hegycsúcsát, valamint a Tilics és Pogányvár csúcsokat "tartalmazó" hegyvonulatot szemlélhettük. Egy volt közös bennük, mind-mind csak ránk vártak, hogy megszívathassanak kicsit bennünket! ;) 

Kilátás a Zaboda felé tartva

Ám előbb még a Zaboda csúcsát kellett meghódítanunk, ahogy közeledtünk, úgy váltott a terep egyre sziklásabbá, itt már erdőssé vált a táj is, a sárga jelzések pedig bár egész sűrűn voltak felfestve, a friss avarrétegnek köszönhetően a kijárt utat nemigen találtuk... Kérdés, hogy alapvetően mennyien túrázhatnak erre, szerintem a válasz sajnos elég alacsony szám lenne... Így hát jelzett fától jelzett fáig üzemmódban haladtunk, a Zaboda csúcsa nem adta magát könnyedén, de csak sikerült a csúcshódítás, a tetőn lévő kódot felvésve, debreceni társaimat lehagyva egyedül kezdtem meg az intenzív ereszkedést. 

Zaboda "apró" sziklái (galéria)

Az elején egyből elég meredeken, sziklák között, dús avarszőnyegben... A jól bevált seggen csúszást alkalmaztam, így éreztem csak magam biztonságban, szerencsére lejjebb érve a terep szolidabbá vált. Még a sárga turistaúton ért utol az Őrsi Bálint, Hegedűs Csaba, Nyakas Gábor alkotta elit trió, velük haladtam tovább továbbra is lefelé, előbb a sárga, majd a zöld jelzéseket követve. Egyrészt örömmel láttam, hogy Gábor sérülése már a múlté, másrészt pedig Bálinttal beszélgettem egy jót. Érdekes "együttállásnak" voltam tanúja, ezen plusz kurflit ugyanis Bálint ajánlotta Imrének (a túra rendezőjének), így személyesen is megköszönhettem neki, hogy sikerült elérnie, hogy erre is barangolhassak. A turistaút követhetősége azonban továbbra is hagyott maga után némi kívánnivalót! Több helyen  rendesen visszahódította az ösvénytől a helyet a természet, majd a jelzéseket is sikerült elveszítenünk, így a völgy aljában futó műútig toronyirányt kezdtük meg az ereszkedést, susnyás szakaszokon keresztül.

Nem volt mindig egyszerű az előrejutás...

Leérve aztán megtaláltuk, hogy hol is kellett volna leérkeznünk "hivatalosan". Ennek hatására a fiúk kitalálták, hogy ők visszamennek, megkeresni a helyes utat lefelé, én inkább a tovább előre elvet alkalmazva folytattam túrámat, és kezdtem meg az újabb hegymenetet, ezúttal a Ragács vulkáni csúcsára! Az első, bemelegítő szakaszon favágókba botlottam, egyikük - mily' meglepő - ismét csak magyarul szólt hozzám, figyelmeztetve, hogy a környéken fakitermelés zajlik, és érdeklődve afelől, hogy várhatók-e még erre túratársak. Válaszul elmeséltem neki, hogy egy teljesítménytúra útvonala vezet erre, így még sok izzadni vágyó emberrel fog találkozni aznap. Tovább emelkedve elgondolkoztam azon, hogy miért is egyből magyarul szólt hozzám a srác, aztán leesett, hogy a "Hétköznap is barangolók" feliratú pólóm mindent elárul nemzeti hovatartozásomról! :)

"Enyhe" hegymenet, fel a Ragácsra

A Ragácsig vezető út a "veszélyes" részt elhagyva az eddigieknél is meredekebbre váltott, felnézve pedig mindig újabb és újabb szakasza bukkant fel egy-egy huplit megmászva, sosem akart elfogyni, kicsit Hársas-hegy/Muzsla érzetem volt, csak úgy szakadt rólam a víz, mire végre megpillantottam a hegytetőn lévő hatalmas sziklaképződményeket. Felírva a kódot ki is másztam rájuk két helyen, a zöld háromszög jelzéseket követve, hogy megcsodálhassam onnan a panorámát. Amilyen kemény volt megmászni a hegyet, cserébe olyan szép kilátás is fogadott, inkább nem is gondolok bele, milyen lehet a látvány tisztább időben!

Ragács csúcsán (galéria)

Nem szívesen pottyannék bele...

Kilátás a Ragácsról

Aztán jöhetett a lejtmenet, elhaladtam egy hatalmas kráter, víznyelő, vagy tudja Isten micsoda mellett, egy volt a lényeg, hogy egyáltalán nem volt elkerítve, és közvetlenül a turistaút mellett volt. Lenézve alig láttam az alját, minimum volt 10 méter mély... Finoman fogalmazva is életveszélyesnek találtam, csak bíztam benne, hogy mindenki épségben ki tudja kerülni!

Igazi bokatörő, de látványos terep!

A lejtmenet sem volt kényelmesebb, mint a hegymenet! Előbb sziklás úton, bazalt-kőtengeren kellett fokozatosan veszítenem a szintet, majd a csúszós avarszőnyegen síelhettem le a hegyoldalban. Örültem is, mikor végre elértem a völgyet és kiértem az erdőből... Réteken keresztül sétáltam be újra Ajnácskőre, közben jobbra-balra tekergetve a fejemet kémleltem az engem körbevevő tájat. 

Szelíden hullámzó vidék

Irány a vár! - adtam ki a parancsot magamnak, közben pedig a szlovák házszámozási szisztémán merengtem el... logikát továbbra sem látok benne! A várhegy bejáratára egy kis harangtorony mellett elsétálva leltem, egy nagy székelykapu melletti kis ajtón léptem ki a faluból, és léptem be újra a természetbe. Az Ajnácskői várba egy rövid kis lépcsős szakaszt letudva értem fel, oldalából ismét csak fantasztikus panoráma és egy kód fogadott, valamint egy kis bajszos, félénk cica. Megállapíthattam, hogy itt azért valóban vannak az egykori várra emlékeztető falmaradványok, valamint a Lyukaskő feliratot követve egy látványosabb falmaradványra is ráleltem! 

Bajszos cica, az Ajnácskői vár őrzője

Ami az Ajnácskői várból megmaradt (galéria)

Panoráma a vár tövéből

A bazaltsziklán először almágyi palóc határőrök építettek erődöt még a tatárjárás előtt, majd azt követően Bata ispán kezdte el a gótikus kővár építését. Sok magyar tulajdonosa volt a várnak, mígnem 1556-ban a török elfoglalta, felszabadításáig 1593-ig kellett várni. A Rákóczi-szabadságharc idején kuruc uralom alá került az erőd, melyet a szabadságharc leverése előtt egy évvel foglalt vissza a labanc haderő. A 18. században a vár leégett és elhagyatottá, lepusztulttá vált. A vár a legenda szerint nevét Hajnácskáról, Huba vezér lányáról kapta, akinek Ajnácskőt apja ajándékozta - tudtam meg ezen információkat a bejáratnál elhelyezett ismertető tábláról. A várból amúgy tiszta időben még Magyarország Mount Everestje, a Kékes is látható, sajnos most nekem be kellett érnem a közelebbi hegycsúcsokkal, de ez legyen a legnagyobb problémám!

Ajnácskő központja templommal, Szent István szoborral (galéria)

Újra hegymenetben, előttem a Tilics csúcsa

A kódot felírva még egyszer utoljára, alaposan megnéztem a déli irányba előttem meredező hegyvonulatot, ugyanis az még rám várt! A falu központjában a templomnál kisétáltam Szent István királyunk szobrához, majd a házakat elhagyva megkezdtem a kellemes emelkedőt, előbb réteken, majd erdőkben haladtam egészen a Tilics 475 méteres csúcsáig. Ide csupán néhány métert kellett kitérnem a zöld sávról a zöld háromszög jelzéseire váltva. Abszolút megérte, most már végre nem az előttem álló szakaszra, hanem a már bejártra tudtam letekinteni, jó érzés volt, nem tagadom!

Ez a panoráma fogadott a Tilics csúcsáról!

A zöld sáv jelzések egészen a Pogányvári elágazásig vezettek, ahol ismét kódot véstem fel itineremre - utoljára a túrán -, majd a piros sáv turistautat választva egy fennsíkszerű részen, előbb egy hatalmas réten átvágva, majd ismét erdőkben haladtam előre az 578 méter magas Pogányvárig. Innen a már megszokott, bár ködös, de lenyűgöző panoráma tárult elém, mellé gigantikus sziklákkal. Meg is pihentem pár percre, teljesen jól álltam idővel is, nem kellett attól tartanom, hogy rám sötétedne mielőtt visszaérnék Somoskőre. Ezen a környéken elvileg egy kelta település állt, nyomait nekem nem sikerült felfedeznem...

Pogányvári idill (galéria)

Az őszi erdőben sikerült utolérnem Bubu anyukáját, aki éppen a piros jelzéseket kereste, szerencsére ki tudtam segíteni, a környéken valóban néhol ismét csak kihívás volt megtalálni a helyes utat, köszönhetően a frissen lehullott, egyre csak hízó avarszőnyegnek. Pihentető etap volt ez, végig önfeledten tudtam élvezni az őszi erdő minden egyes négyzetméterét.

Aztán vissza is értem a Monica-hegy nyergébe, ahol a túra során már egyszer jártam. Innentől ugyanazt az útvonalat kellett bejárnom egészen a Macskalyuk kőbányáig, ám most fordítva. Így most lefelé élvezhettem az azóta már kissé szárazabbá vált erdei utat, ugyancsak a keréknyomokban tudtam a lejtmenethez szükséges megfelelő tapadást megszerezni. Itt húztak el mellettem Őrsi Bálinték, majd távolodtak el Abroncsos portái között átvágva. Én ismét csak a birkanyájban találtam fotótémát, immáron piramisszerűen étkeztek a jószágok, a kihelyezett élelem tetején csak a legmenőbb példányok lehettek fent! :)

Értelemszerűen ami idefele lejtő volt, az most emelkedővé változott, így hát a kőbányáig egy izzasztó, utolsó kemény emelkedő várt rám! Annak legelején egy ismerős túratársra, Keresztény Laci barátomra lettem figyelmes, nagyon megörültem neki, vágytam már egy kis társaságra, és benne tudtam, hogy jó beszélgetőpartnerre találok. Így hát előre kiáltottam, melynek hatására ő is mosolyogva üdvözölt, és egyben meg is kért, hogy menjünk már együtt tovább. Innentől a célig tehát ketten tettük meg az utolsó kilométereket, közben egy jót dumálva. Mint kiderült, Lacit Imre sikeresen meggyőzte arról, hogy a 30 km-es táv helyett válassza a 36 km-eset, ezzel pedig neki az idei leghosszabb távú túrájává változott ez a megmérettetés! Örülök, hogy segíthettem neki "kellemesebbé" tenni az utolsó küzdős kilométereket, mert bizony volt még hátra nem kevés emelkedés! A kőbányáig sikerült egy kissé eltévednünk, majd a helyes irányt megtalálva ismét kitértünk a kilátóhoz. Két okból is, egyrészt idefelé itt depóztattam az akkorra már feleslegessé vált pulóveremet (egy fa tövéhez "rejtettem"), másrészt ismét meg szerettem volna csodálni korábbi zakóm ellenére is a kilátást. Azonban most beértem az alsóbb szintről elém táruló látvánnyal, ez sem volt kutya!  :)

Innen azonban nem a korábban bejárt úton jutottunk el a Sátormegi-patak völgyébe a volt kisvasút töltését követve, hanem rögtön erős lejtmenetre váltottunk, és így hamar le is értünk a patakhoz, melyet követve találtuk meg a Krúdy-forrást. Itt megpihentünk egy kicsit, valamint megkóstoltuk annak vizét, üdítő percek voltak! Közben pedig megnéztük a forrás vizével táplált "tórendszert", melyet a 20. század elején halnevelési célzattal hoztak létre. A mostani állapotokat elnézve ez a törekvés már csak a múlté... De ettől még jól nézett ki a falevelekkel díszített, erőteljesen algásodó vízi világ. A mélységét pedig Laci a túrabotjával tesztelte! :)

Krúdy-forrás

És a forrás által táplált tórendszer

A pihenő után pedig nekiestünk a már reggel bejárt és megismert úton, a zöld sáv jelzéseket követve az utolsó  rövid emelkedőnek, melynek tetején a bazaltzuhatag és a somoskői vár fogadott minket újfent. Fel akartam menni a várba egy kis naplementét nézni - már amennyire a felhőssé váló idő engedte volna -, ám most már/még a vár bejáratánál jegyet kellett volna váltanom, ennyire pedig nem izgatott a dolog, helyette inkább hűtőmágnest és képeslapot vettem az otthoniaknak szuvenír gyanánt! :)

Naplemente a Somoskői vár oldalából

Utolsó visszapillantás a várra, előtérben Dr. Krepuska Géza emlékművével

Ekkor húztak el mellettünk Alízék, akiknek gratuláltam, majd mi is kényelmes tempóban átsétáltunk a trianoni határon, majd leereszkedtünk Somoskő központjáig, ahol Imre elismerően gratulált nekünk és átadta a díjazásunkat egy szép emléklap és kitűző formájában. (Sajnos a várt és szokásos míves jelvény elmaradt... :( ) Túratársaim lelkes szervezőmunkájának hála pedig nem is kellett megvárnom Bubuékat - akik ez idő tájt  még csak a Pogányvárra kapaszkodtak felfelé -, hanem helycserés megoldással Kákonyi Lajosékkal tudtam visszajutni Budapestre egy salgótarjáni étkezési szünet után. Köszönöm, hogy itt lehettem, nagyon jó kis túra volt, valamint köszönöm alkalmi túratársaimnak is a társaságot, remélem nemsoká újra együtt rójuk a kilométereket! :)