A Borsod szép útjain jelvényszerző túramozgalom végnapjait éli: elkezdeni már nem lehet, ám a korábban megkezdett teljesítést idén december 31-ig be lehet fejezni. A túramozgalom jelvény díjazásához 5 túrát kell teljesíteni Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén: kettőt-kettőt a Bükkben és a Zempéni-hegységben és egyet a Gömör-Tornai-karszton. Október első hétvégéjére - az ismertelensége miatt - számomra leginkább vonzó Gömör-Tornai-karszton vezető túrát néztem ki! 

A Gömör-Tornai-karszt mint földrajzi egység továbbra is létezik, ám a trianoni döntés óta - leszámítva az első bécsi döntés és a második világháború vége közötti időszakot - államhatár szabja ketté: a magyar részt nevezik Aggteleki-karsztnak, míg a szlovák részt Szlovák-karsztnak. Gyermekkoromban sokat bogarásztam hazánk közigazgatási térképét, jól tudtam, hogy a történelmi Magyarország 64 vármegyéje közül sok teljes mértékben idegen kézbe került, némelyikek pedig megcsonkulva maradtak az anyaország területén: ezekből keletkeztek a megyerendszer újraszervezésekor az "összeolvadt" megyék, mint például Borsod-Abaúj-Zemplén is. A túra előtt az útvonallal való ismerkedés gyanánt a térképemet nézegettem: feltűnt, hogy milyen sok a "Torna" kezdetű település a környéken. Tornanádaska, Tornabarakony, Tornaszentjakab, Tornaszentandrás vagy épp az általam a túrán is érintett Tornakápolna. Ez a "felfedezés" rögtön be is indította az agytekervényeimet... Mi a helyzet Torna vármegyével: az egykori közigazgatási egység területének egy része itthon maradt?! A válaszhoz nem kellett órákon át kutakodnom, a túra és a környék bemutatása előtt jöjjön egy rövid történelmi kitekintés:

Torna vármegye a Szent István által alapított Újvár vármegyéből vált ki a 13. században. A legenda szerint a tornabéliek azért kaptak kiváltságot, mert segítették IV. Béla király szökését a tatárok elől. A vármegye székhelye mindvégig Torna vára - majd mezővárosa - volt, mely vélhetően az alatta kanyargó Torna-patakról kapta a nevét. Apropó: augusztusban jártam a várban, mely épül-szépül, gondos kezek próbálják azt a lehető legjobb állapotában megőrizni az utókornak! A falai közül látható panoráma pedig szavakkal nehezen leírható...

A vármegyének nevet adó Torna vára alulról...

... és az elképesztő panoráma fentről

A vármegye a török hódítást megelőzően, majd azt követően is az ország "belső perifériája" volt, ennek legfőbb okai földrajzi zártsága és a fontosabb városoktól való távolsága voltak. A török hódítások időszakában azonban felértékelődött: a királyi és az erdélyi hadak ütközőzónájába került, többször is gazdát cseréltek várai valamint időnként a török is be-betört a térségbe. Jelentéktelensége miatt többször is megpróbálták felszámolni: a legfőbb indok az volt, hogy a megyében beszedett adó nagyjából egy harmada a közigazgatás fenntartására fordítódott. Kevés adófizető jutott a nagy számú közigazgatási alkalmazottra... Először II. József csatolta 1785-ben Abaúj vármegyéhez, ám a király halálakor visszaállt az eredeti rend. Másodszorra 1850-ben szűnt meg az önállósága, újfent Abaúj vármegyéhez csatolták, melyet az 1860-as Októberi Diploma adott vissza. Három a magyar igazság, szokták mondani: harmadszorra már nem kerülhette el "végzetét" Torna vármegye: 1881-ben "végleg" Abaúj vármegyéhez csatolták... Érdekesség, hogy megszűnésekor Magyarország legkisebb közigazgatási egysége volt, területe mindössze 618 négyzetkilométer volt! A trianoni döntés a színmagyar Abaúj-Torna vármegyét kettévágta, az anyaországban maradt csonka részén nagyobb település nem maradt, a megcsonkult tornai járás központja Bódvaszilas lett. A második világháború idején néhány évre teljes területe visszakerült az anyaországhoz, ám a háborút követően - 1945-ben - visszaállt az 1920-as állapot, az"egyszerűség" kedvéért pedig  innentől már csak Abaújnak nevezték a közigazgatási egység hazai részét: Torna neve így tűnt el a feledés homályában, közel 700 évvel a létrejötte után! A terület népességi adatait vizsgálva pedig megállapítható, hogy lassan a lakói is eltűnnek: a népesség drasztikusan csökkent az elmúlt egy évszázad során...

Forrás: Eltűnt vármegyék - Költséghatékonyságból megszüntetett Torna

No de térjünk vissza a jelenbe, vagyis a közelmúltba: irány a Gömör-Tornai-karszt magyar oldalon maradt része avagy az Aggteleki-karszt! Túrámat Szögliget központjából indítottam. A település összképe pozitív, a B-A-Z megyére jellemző szegénység itt nem volt szembeötlő, inkább a régi parasztházikókban gyönyörködhettem, miközben a Ménes-patak völgyében észak felé tartottam a piros sáv turistaúton.

Szögliget

A völgyben bandukolva elhaladtam egy egykori kőfejtő mellett, szemben a hegytetőn pedig Szádvár hívogató kőfalai meredeztek az ég felé. A Szalamandra házat elérve a Szád-vár tanösvény nyitó táblája fogadott. A várat is "tartalmazó" tanösvény a várhegyet megkerülve mutatja be a környék látványosságait, élővilágát. Úgy döntöttem, hogy a meredekebb irányból közelítem meg a várat, és inkább lefelé élvezem ki a lankásabb, ellenben hosszabb visszautat a völgybe.

Szád-vár tanösvény

A meredeken emelkedő turistaút az egykori szádvári szekérúton vezetett fel. Az évszázadok során a szekérkerekek látványosan kikoptatták a sziklaaljzatot, ezen nyomvályúk egy szakaszon még manapság is jól láthatók!

Évszázados keréknyomok

A 460 méteres Várhegy platóján elterülő, szabálytalan alaprajzú vár hazánk egyik legnagyobb alapterületű erődítménye volt: hossza kelet-nyugati irányban mintegy 200 méter, legnagyobb észak-déli szélessége pedig nagyjából 70 méter volt, területe a Várhegy északi oldalán található "Csigával" együtt egy hektárra tehető!

A tatárjárást követő évtizedekben épült, az évszázadok során sok ostromot megélt várba az egykori várkapu helyén jutottam be, annak túloldalán a külsővárban találtam magamat, melyben voltak a kis- és öreg istállók, a lisztes-, ecetes- és serfőző házak, udvarának közepén egy ciszterna, keleti oldalában pedig a Német-bástya. Jelenleg a vár állagmegóvása, felújítása zajlik, így egyes területek el vannak kerítve, mint munkaterületek. A Német-bástya csodás panorámával kecsegtetett, így végül itt kezdtem a vár felfedezését. Észak felé a Szlovák-karszt magasabb csúcsaiban, dél felé pedig az Aggteleki-karszt és a Szalonnai-hegység vonulataiban gyönyörködhettem:

Kilátás a Német-bástyától

Külsővár

A külsővár északi oldalában található - szerintem - a vár legérdekesebb része: a "Csiga". Itt egykoron egy felvonó üzemelt: két igáslóval hajtott fogaskerék-áttételes csörlő segítségével szállították fel a meredek északi hegyoldalban a tárgyakat a Csiga alsó udvarából. A felvonó helyén most egy lépcsősor épül, amelyen keresztül le lehet majd jutni a Csiga alsó udvarába, melyet szintén hatalmas falak védtek. 

"Csiga" - egykori felvonó 

A külsővárból a középsővárba a Lisztes-bástya melletti "kapun" jutottam be: itt is több épület, védmű volt a vár fénykorában. Ilyenek a lakatos műhely, a deszkás ház, a fegyver- és porház, a porkolábház (=börtönőr ház), a tömlöc ház és a már említett Lisztes-bástyán felül a Lakatos-bástya. 

Középsővár: a porkolábház bejárata (balra) és a belsővárba vezető kapuvédmű és kaputorony romjai (jobbra)

A középsővárból a háromszintes kaputornyon keresztül lehetett bejutni a belsővárba, melynek romjain keresztül egy frissen elkészült lépcsősor vezet keresztül. A belsővárban számos épület került kialakításra az évszázadok során: lakóépületek, gazdasági épületek (sütő, szabó és sáfár házak), várkápolna és bástyák. 

Belsővár és nyugati várudvar - Csonka-bástya (balra fent), kilátás az északi várfaltól északra (balra lent), déli várfal (jobbra)

A  nyugati várudvarba Sybilla-kapun keresztül lehetett korábban bejutni, manapság sajnos már szinte bárhol. Ennek oka, hogy a nyugati várudvart védő falakat a vár védműinek 1685-ös felrobbantása utáni évtizedekben a derenki lakosok építőanyagként elhordták. Nem volt nehéz dolguk, az innen néhány kilométerre nyugatra található - egykori - település lakóinak csupán a le kellett görgetniük a meredek hegyoldalon az "építőkockákat" a hegy aljában futó, a Csigához vezető szekérúthoz, innen pedig már szekereken tudták tovább szállítani a köveket. Így tűnt el teljesen többek között a Sybilla-bástya is... Nekem az északnyugati torony alapjaitól látható panoráma tette fel az "i"-re a pontot... Gyönyörű, kora őszi színekben pompázó hegyek, a völgyekben megülő ködpaplan, le is gyökereztek lábaim, sokáig tartott a felocsúdás!

Kilátás a nyugati várudvarból

Nehéz volt a hátam mögött hagyni Szádvár épülő-szépülő évszázados romjait, ám mennem kellett tovább, elvégre még csak a túrám elején jártam... A tanösvényen a Várhegy északi oldalában folytattam az utamat némi ereszkedést követően. Elsétáltam a Csiga alsó védműve mellett, mely felállványozva várja második fénykorát, majd Borz-forrás vagy másik nevén Lakatos-forrás mellett haladtam el. A hűsítő vizet adó karsztforrás Lakatos Lászlónak állít emléket, aki 1969-ben a Meteor-barlangban végzett kutatómunka során veszítette életét. Ezután mellőztem Tégely János keresztjét, majd a Csurgó-forrást, melynek vize egy hangulatos völgyben csordogál le a Ménes-patakig. Ezt a völgyet - és a vízfolyást - követtem én is a Szalamandra házig.

Látnivalók a Várhegy keleti oldalában: Tégely János keresztje (balra), Lakatos-forrás (jobbra középen) és Csurgó-forrás (jobbra lent)

A Szalamandra háztól nyugati irányt vettem, és megcéloztam Szelcepusztát a piros sáv jelzéseket követve. Hosszasan követtem a Ménes-patakot, annak völgyében még egy kis mesterséges tavat is létrehoztak a patak vizének felduzzasztásával! A Ménes-tó szomszédságában fakadó Hideg-kútnál izgalmas szurdokvölgy hívogatott észak felé, ám a Fokozottan védett terület! tábla megálljt parancsolt, csak egy rövid ízelítőt kaptam a völgy mélyén apró zúgókón lerobogó patakból és a sziklákkal díszített, meredek hegyoldalakból.

Úton Szelcepusztára, a Ménes-patak völgyében

A Patkós-völgyből kimászva értem fel a hegyekkel-erdőkkel körülölelt Szelcepusztára, ahol napjainkban egy kastélyszálló, egy vendégház és néhány gazdasági épület található. Szelcepuszta a '40-es években történt medvetelepítési "projekt" révén vált ismertté. Trianon után az anyaországban ugyanis nem maradt olyan terület, ahol barnamedvére lehetett volna vadászni, ezt akarták orvosolni az Aggteleki-karszt e szegletében... 1934-ben két, egyenként tíz hektáros területet kerítettek el a környéken: egyet Szelcepuszta felett a Sárog-kertben medvék számára, egyet pedig a Köpüs-kút környékén szarvasok számára. A medvéskertnek kiválasztott terület ideális volt a barnamedvéknek: hatalmas, háborítatlan erdőtömb közepén, makktermésben, forrásokban és kristálytiszta patakokban bővelkedő részen élhettek a csúcsragadozók. A kertet elhatároló kerítés különlegesen erős, kettős acéldróthálóból készült, melyet faoszlopokra feszítettek, magassága pedig elérte a  2,5 métert. Miután elkészült a kerítés, jöhettek a medvék is... 1935-ben két pár kifejlett medve költözött a medveparkba. A medvéket állandó személyzet gondozta, etette, a jó bánásmódnak köszönhetően 1943-44-ben az itteni medvepopuláció meghaladta a húsz példányt! Az emberhez szokott medvék többször is kiszöktek a területükről és megjelentek a közeli településeken, összetűzésbe kerülve a helyiekkel. Az élelmet kereső négylábúak szerencsére sosem támadtak az emberekre... A medve- és szarvaskert létesítésekor azt tűzték ki célul, hogy a néhány évig itt élő vadak számára egy jóval nagyobb, több száz hektáros vadaskertet hoznak létre. A medvéskert szomszédságában fekvő Derenk falu lakosságát a vadaskert létesítésére hivatkozva 1943-ban erőszakkal kitelepítették. Ez volt a "hála" a derenkieknek, hogy saját döntésük következtében Magyarországon maradtak a trianoni döntést követően... Ugyanis eredetileg a falu egyetlen utcájának közepén húzták meg a határvonalat, ám ahogy Sopronban és környékén, úgy itt is népszavazással dönthettek a helyiek a hovatartozásról. A helyiek, akik amúgy lengyelek voltak! A 18. század elején pusztító pestisjárványban kihalt jobbányfaluba ugyanis lengyeleket telepítettek be, akik végül a szláv száramázuk dacára is, az ezeréves lengyel-magyar barátsághoz hűen Magyarországot választották... Szomorú történet, ma már csak a falu egykori iskolája áll, melyben helytörténeti kiállítás látható, az egykori porták helyén pedig táblák emlékeztetnek a kitelepítésre, az akkori gazdák neveivel és az áttelepítés utáni desztinációjukra.

Forrás: Jósvafői Helytörténeti Füzetek 33. - Szelcepusztai mozaik

Derenk, a szellemfalu

Szelcepuszta - medvék nélkül

Ezen a túrán azonban Derenket csak az emlékeimben kerestem fel, Szelcepuszta után az országos kéktúrán haladtam néhány percig a Szelce-völgyben, majd a sárga sáv turistaútra tértem rá, mely egy hegytetőn átbukva vezetett el Szintpetribe. Az ereszkedés közben gyönyörű panorámában lehetett részem: szemközt a Borház-tető üdvözölt, mint megmászandó csúcs, annak oldalában pedig egy "rivális hegymászó" is feltűnt, a hegység legnagyobb kétéltűje! 

Ereszkedés Szinpetribe

Szinpetri szó szerint legnagyobb látványossága a Guinness által hitelesített "a világ legnagyobb könyve". A 346 oldalas könyv az Aggteleki Nemzeti Park barlangjairól, növény és állatvilágáról valamint épített örökségéről szól, egy lapjának mérete 418 x 377 cm, súlya pedig 1420 kg. A könyvön kívül megnézhetjük a Gutenberg Múzeumot, a papírmalmot és egy Biblia és Egyházi Könyvgyűjteményt is. A múzeum jelenleg betegség miatt határozatlan ideig nem látogatható, ám én korábban már jártam itt, így néhány képet ízelítőül megosztanék.

Forrás: legnagyobbkonyv.hu

Szinpetri legnagyobb látványossága

Szinpetri után is a sárga sáv jelzéseket követtem, melyek a Galyaság világába kalauzoltak el. A "Galyaság" földrajzi név tájnév, az "erdőtlen, kopár hegy, gátlan, füves hegyi legelő" jelentésű, szláv eredetű galya földrajzi köznévnek -ság képzős alakja. A szigorúan Galyaságként értelmezhető terület nem túl nagy: tengelyét a Henc-völgy adja, ettől északra az Aggteeki-karszt nyúlványain a Jósva-völgy pereméig terjed, dél felé pedig egy szakaszon a Telekes-völgy, illetve a Telekes-patak a határa. Nyugaton a Jenő-tetőig, míg keleten Perkupa határáig, illetve a Henc-völgy Bódva-völgyi torkolatáig terjed. Nem csoda tehát, hogy területén csupán 5 apró település található: Szőlősardó, Égerszög és Teresztenye a Rét-patak völgyében, míg Tornakápolna és Varbóc az attól északra lévő dombok között. 

Forrás: Hudák Katalin: A galyaság

A domboldalban felfelé sétálva "utolértem" a hatalmas szalamandrát, majd le is hagytam: jutalmam csodálatos panoráma volt, amikor végre megfordultam:

 Szinpetri utáni emelkedő

A Hársas-hegy megmászása szuszogtató feladat volt, ám annak tetejéről végre nem csak forgolászás után élvezhettem a mesés panorámát! Amerre a szem ellát, mindenfelé hullámzó dombok-hegyek, erdők-mezők: végtelen nyugalmat árasztó hely! - állapítottam meg. Extraként pedig tandem vadászatot nézhettem hosszú percekig, a vadászok szerepébe egy rókapár bújt!

Kilátás a Hársas-hegyről

Rókák akció közben

A Hársas-hegytől a Borház-tetőig végig fátlan, füves hegyi legelőkön túráztam, rögtön meg is értettem, miért is nevezik ezt a vidéket Galyaságnak! A kilátásra egy percig sem lehetett panaszom, a gerincen a sárga sávokat zöld sávokra cseréltem, melyeket aztán a Pitics-hegy lábáig követtem is. A túra egyik legemlékezetesebb szakasza volt ez számomra, nem győztem betelni a csodálatos panorámával: észak felé az Aggteleki-karszt, dél felé a Szalonnai- és Rudabányai-hegység vonulatai... Varbóc felett kitértem egy kereszthez, melynek tövéből a kilátás szintúgy remek volt!

Galyaság - végtelen hegyi legelők, kopár hegyvonulatok

Úton a Borház-tetőre

Kereszt Varbóc felett

Borház-tetői panoráma

A 409 méter magas Borház-tetőn egy átjátszótorony áll, ezúttal szerencsére nem kellett amiatt panaszkodnom, hogy miért nem funkcionál egyben kilátóként is, hiszen a dombtetőről "természetes" úton is remek panorámát élvezhettem, ahogy végig az ide felvezető gerincen, kilométereken keresztül!

Már-már szokatlan volt visszatérni az erdő mélyére, melynek túloldalán Tornakápolna várt rám. Ehhez ugyan le kellett térnem a zöld sáv turistaútról, de mindenképp érdemes tenni egy kitérőt. Leszürkített zöld kereszt jelzéseket követve értem el Tornakápolnát, annak temetőjénél. A temető mellett áll a falu református temploma, amit mindenképp meg kell nézni belülről is! A templom kulcsát a gondnoktól lehet beszerezni, aki természetesen a falu túlsó végén lakik, így itt egy "komoly" oda-visszát kellett tennem, de higgyétek el, hogy megérte ez az extra séta!

Tornakápolna református temploma

A református templom 1802-ben épült késő barokk stílusban. A templom építéséről a mennyezeti tábla tájékoztat (montázs alsó sorának középső képe). A templom szerintem legszebb része a kazettás famennyezet: növényi ornamentikával díszített, festett kazettás famennyezete medaillonos díszítésű. A kazetták közepén hajlított szirmú virág látható (montázs alsó sorának jobb oldali képe). Uralkodó színei a zöldes-azúrkék, bordóval kiegészítve. A középrész színei két-két kazettánként váltakoznak, mely megbontja az egyhangúságot. A karzatok mellvédein, a padelőkön egyszerű tájképek figyelhetők meg libanoni cédrussal, lombos olajfákkal és szőlőtőkével. A szószék külső mintázata a festett mennyezetkazetták mintáját ismétli, a szószékkorona tetején a fiókáit saját vérével tápláló peilkán látható. olvashattam a templom ismertetőjében.

Ahogy a Galyaság többi településére, úgy Tornakápolnára is igaz, hogy lakosságának nagy része elvándorolt a 20. században, mára csupán néhány ember lakik itt életvitelszerűen. Ennek ellenére a házai példás állapotban vannak, igazi felüdülés volt - kétszer is - végigsétálni az aprócska falu (fő)utcáján.

Tornakápolnai idill

A templom kulcsát nem is kellett visszavinnem a gondnokhoz, ugyanis szemben újabb érdeklődők érkeztek, akik elkérték azt tőlem! A falut magam mögött hagyva továbbra is réteken keresztül haladtam Jósvafő irányába. A Pitics-hegy oldalában értem be újra az erdőbe, ahol nem csak árnyék, hanem bogarak hada fogadott, méghozzá az agresszív fajtájú... Így hát Jósvafőig nem szólt másról a túra, minthogy védtem a kezeimmel a testnyílásaimat, ahova mindenképp be akartak jutni a dögök... A piros sáv turistaúton ereszkedtem le a Jósva-patak völgyébe, a bogaraktól csak Jósvafő lakott területét elérve szabadultam meg.

Úton Jósvafőre

Jósvafőt ezúttal csak érintettem: megnéztem, hogy a tájház előtti kis vízkereket, majd a piros sáv turistaúton a Jósva-patak által táplált Tengerszem felé vettem az irányt... A Tengerszem csodás színe mindig elbűvöl, most sem volt ez másképp! Ez volt a túra utolsó emlékezetes pillanata, a Tengerszem partjától már csak néhány percnyi sétára voltam a célomtól, a Baradla-barlang jósvafői központjától. Fantasztikus napot tölthettem el a környéken, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki nyugalomra és sok szép látnivalóra vágyik! :)

Jósvafői idill - nyári képek

Tengerszem