A túranaptárat nézegetve hosszasan gondolkodtam, hogy milyen programot válasszak szeptember 4. hétvégéjére. Legelőször a Dél-Zala dombjai 3x100 2. szakaszán gondolkodtam, de ez az opció gyorsan elszállt, ugyanis a Zalaerdő Zrt. teljes területén vadászat miatt csak 8 és 16 óra között engedélyezett az erdőjárás, 8 óra pedig minden, csak nem elegendő idő, hogy teljesítsem a nagyjából 100 km-es túrát. Ezután jött a második szimpatikus lehetőség, a Börzsönyben kanyargó Bakancsok a Duna irányába túra 75 km-es távja. Miután megtudakoltam, hogy van lehetőség a rajtban aludni (hogy hajnali 5-kor, a lehető legkorábban neki tudjak vágni a menetnek), el is döntöttem, hogy ez lesz a hétvégi kirándulásom desztinációja. Erre fel, döntésem után néhány perccel jött Messengeren az üzenet Tarna Mátétól, hogy csatlakozzak hozzájuk egy laza hétvégére, ha van kedvem! Méghozzá egy kis északkeleti kiruccanásra a Cserehátba és a Putnoki-dombságba, konkretizálta is a terveket: szombaton a Magashegy 45- ös, míg vasárnap a Tompa Mihály túrák 35 km-es távjára. Mindkét túrára visszajáró vendég, így sokat mesélt mind az útvonalról, mind a túrák színvonaláról, így végül sikerült meggyőznie, hogy élőben is átéljem az írásban már felfestett idilli hétvégét. Bár már személyesen is volt tapasztalom a 3 évvel ezelőtti OKT vándorlásom során e vidékről, de akkor szinte végig szakadó esőben tettem meg a szakaszt, így leginkább a szegénység és a kegyetlenül ragadós, agyagos, felázott talaj, és az alapállapotánál háromszor nehezebb bakancsaim maradtak meg az emlékezetemben.

Így hát szombaton kora hajnalban 4-en: Révész Ádám, Tarnai Máté, Ruff Robi és jómagam vágtunk bele a nagy kalandba! Az időjósok nem sok jóval kecsegtettek minket a szombati nappal kapcsolatban, de így is jókedvben telt a nagyjából két és fél órás autóút Szanticskáig. Az autóút is már maga volt az időutazás, elhagyva a fővárost előbb autópályán haladtunk Miskolcig, onnan a 3-as főúton Szikszóig, majd a rajt-cél helyszínéig, Szanticskáig alsóbbrendű műutakon, apró, völgyekben megbújó, kis csereháti falvakon keresztül. Ezen kis falvakban mintha megállt volna az idő, mintha az általam már csak elmondásokból ismert szocializmus időszakába csöppentünk volna vissza jó 40 évet! Mesélték útközben "kilószámra" útitársaim a személyes tapasztalatokat, hiszen ők már sokadszorra járnak e túrákon és ezáltal értelemszerűen e vidéken is. Itt-ott még megsejlett egy-egy vörös csillag is a bolt falán, dacolva az évekkel és a rendszerváltással.

A legmegdöbbentőbb pedig az utolsó jó 1 km volt a szanticskai bekötőútig, itt egy nagy tábla hirdette az útfelújítást, azonban frissen aszfaltozott út helyett egy murvás-köves utat találtunk, ez még tapasztalt túratársaimat is meglepte, úgy látszik vagy elfogyott az erre szánt pénz, vagy csak éppen nem volt munkavégzés, egy biztos, hogy 20-30-cal, komoly porfelhőt magunk után húzva sikerült csak megközelítenünk Szanticska mesés portáit. Szanticska, mint önálló község nem is létezik, Abaújlak falu településrésze. Egy kis mini meseország, csupán néhány porta áll a szűk főutca két oldalán, de azok mind felújított/karbantartott régi parasztházak, legtöbbjükben nem is laknak állandóan, vendégházként üzemelnek. 

A rajt-cél helyszíne a település felső részén, a túra névadójának, a Magas-hegynek az oldalában, egy a falun áthaladva már nem meglepő módon remek állapotban lévő parasztházikó udvarán volt. A főszervező Hoskó Roli széles mosollyal fogadott minket, gyors nevezés után 8 előtt pár perccel már menetre készek voltunk. 

A rajt-cél helyszíne Szanticskán

Ekkor még csak borongós volt az idő, de fenyegető fellegeket a távolban sem véltünk felfedezni, így optimista hangulatban estünk neki a kilométereknek. Most már gyalog vágtattunk keresztül a falun, így lehetőségünk volt alaposabban megnézni a portákat, valamint a központban egy öreg öreg fa szomszédságában megbújó kis kápolnát.

Szanticskai életképek (galéria)

Már ezen élmények miatt (rajongója vagyok a régi parasztházaknak) megérte ide elutazni számomra! A bekötőút szerpentinjét megmászva értünk ki a faluból, kóbor kutya figyelt minket a távolból, közelebbi kapcsolatba szerencsére nem kerültünk vele.

Abaújlaki temető bejárata

Felérve a gerincre az aszfaltot földútra cseréltük, elhaladtunk rögvest az abaújlaki temető mellett, melynek díszes, faragott kapuja megért egy fotószünetet. Innentől a földút végig a gerincen haladt, lent a völgyben fel-feltűnt a fák között az abaújlaki templom tornya.

A völgyben megbújó Abaújlakból csak a templom teteje látszódott a dombgerincről

Megmásztuk a Hrabina-tető 263 méter magas csúcsát, majd Gadna fölé érve egy réten toronyiránt közelítettük meg a falvat, melynek görög katolikus templománál volt az első ellenőrző pontunk.

Ereszkedés Gadnára, a távolban már felbukkanik a templom tornya, mely utunk első ellenőrzőpontja is egyben

Itt ejtenék meg pár szót a túra jelzéseiről! Döntően a piros sáv Cserehát Turistája és a kék sáv Országos Kéktúra turistaösvényein haladtunk, de azért voltak jelzetlen átkötő szakaszok is. Nemcsak a jelzetlen, hanem még gyakran a jelzett szakaszokon is rózsaszín sprayvel megerősítő festésekkel segítette Roli a haladásunkat, egyszer sem kellett térképet vagy itinert bogarásznunk, tökéletes volt az út jelzettsége, ahol kellett még felfújt nyilakkal is segítettek minket!

Gadnai templom (galéria)

A templom bejáratánál kaptuk meg első pecsétjeinket, mellé ásványvízzel, teával, házi pogácsákkal, mézes puszedlivel, friss, helyi almákkal kínáltak minket a pontőrök, melynek nem is álltunk ellen. A templomot pedig a kedvünkért ki is nyitották, így míg a többiek falatoztak, én benéztem a templom belsejébe is. Sajnos kívülről ráférne egy tatarozás az épületre, belül azonban ismét pozitívan kellett csalódnom, remek állapotú festményekben és egy számomra eddig a környéken number one ikonosztázban gyönyörködhettem! Ezután jött a ráadás, ugyanis felajánlották, hogy ha szeretnék, nyugodtan másszak fel a templom tornyába, csak óvatosságra intettek a denevérek és a sötétség miatt. Nem haboztam, rögtön megindultam felfelé, bár tény, hogy néhol sötét volt és tapogatóznom kellett, de sikerült feljutnom a harangokig, ahonnan a kilátást a környező fenyőfák ugyan korlátozták, de a harangot egyszer azért megkongattam, majd gyorsan leszaladtam, hiszen tudtam, hogy a többiek már csak rám várnak.

Gadnát elhagyva Irota volt a következő úticél, előbb jelzetlen erdei utakon, majd az OKT jelzéseit követve kellemesen hullámzó tájon értük el a település szélét. Legutóbbi ittjártamkor a Talentum Vendégházban vendégeltek meg minket (Puskás Antal Tónit kísértem az OKT vándorlása során) egy isteni, háromfogásos ebédre, az aznap szinte végig szakadó esőben, hidegben való túrázásunk fénypontja volt, egyrészt az ételek is mennyeiek voltak, másrészt pedig jó volt egyet megmelegedni, száraz ruhákba átöltözni. Most még szerencsére szárazak voltunk Irotán, de a távolban már gyülekeztek a vészjósló zivatarfelhők, a távolban már egy-egy villámlást is láttunk, mellé a szokásos, ám még távoli és halk dörgések párosultak. A hasam kényeztetése azonban most sem maradt el, köszönhetően a második ellenőrzőpont lelkes személyzetének. Zsíros kenyér újhagymával, házi szilvalekvár, baracklekváros linzer volt a választék, mellé kólával, teával vagy ásványvízzel lehetett a szomjunkat oltani. Itt már komoly "pusztítást" végzett 4 fős csapatunk, kombináltuk az élvezeteket, a linzer tetejére vastag szilvalekvár réteg is került!

Élvezetek halmozása

Irotai idill

A lakoma után Mátéval felmásztunk az irotai görög katolikus templomhoz is (ahol hivatalosan lenne az EP is), az ajtó itt is nyitva volt, így betekintést nyerhettünk a szintén remek állapotban tartott templom belsejébe is, ennek ikonosztáza is mesés volt. Ekkor jöttem rá, hogy bizony a fényképezőm az EP asztalán hagytam. Lefelé haladva (a templomhoz kitérőt kellett tennünk) a kedves pontőrök jöttek szembe, hozták utánam a fényképezőt is, igazán hálás voltam nekik emiatt, köszönöm ezúton is!

Irota főutcáján bandukolva már nem úsztuk meg az égi áldást, előbb csak cseperészett, majd egyre intenzívebbé vált a csapadék. A piros sáv jelzéseit követve hagytuk el a Cserehát talán legszebb állapotú "jelentős méretű" települését (állatfigurák, mesehősök, mesesétány padokkal, rendezett falusi házak mindenfelé), a legszélső háznál még ráleltünk az Utak legnagyobb királyára is, egy régi Lada formájában, legalábbis a rendszámtáblája ezt hirdette. :) 

Kiérve a lakott részről erdőben folytattuk utunkat, mely szinte teljesen felfogta a csapadékot, így beöltöznünk (még) nem kellett, továbbra is jókat beszélgetve haladtunk a Szakácsit övező dombon "körbe". Egy idő után jobb kéz felől az erdő elfogyott, a távolban pedig feltűntek a Szalonnai-hegység és az Aggteleki-karszt vonulatai.

A távolban feltűntek a Szalonnai-hegység és az Aggteleki-karszt vonulatai is

Felettük pedig továbbra is ijesztgető fellegek hullámoztak, egyre közeledtek felénk, a dörgések is egyre hangosabbak voltak, ekkor már tisztában voltunk azzal, hogy ezt nemigen fogjuk szárazon megúszni. Még az eső megérkezte előtt, átérve az erdősávon immáron bal oldal irányába láthattunk el a messzi távolba, felsejlettek a Zempléni-hegység vonulatai is, egyikük tetején maga a regéci vár tornyosult!

Kilátás a Zempléni-hegység felé, a távolban Regéc impozáns vára is felbukkant (galéria)

A 3. önellenőrző pont, a Peterne-tető előtt pár perccel rákezdett az eső igazán, nem is akármilyen intenzitással! Gyorsan felvettük az esőkabátokat, azonban az enyém már nem bírt ennyi esővel, kissé áteresztővé vált, kezdtem kicsit fázni ennek, és az erősödő széllökéseknek köszönhetően. A tetőn feljegyeztük memóriánkba a kódot, mely egy "V" betű volt, "V", mint vihar, könnyen megjegyezzük - véltük. (Sikerült is a művelet ;) )

Ezután jött a túra meglepetés megállópontja! Kiérve az erdőből egy gyümölcsös szélén találtuk magunkat, mindenfelé szilvafákkal, alattuk pedig lila szilvaszőnyeggel. A korábbi komoly széllökések a termés jó részét a földre kényszerítették, mi is megkóstoltuk ezt, nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezek volt az idény legfinomabb szilvái (pedig nagy szilva fan vagyok, elég sokat eltüntettem már bendőmben az év során), fantasztikusan finom édes, érett szilvák voltak, és szinte az összes sértetlen. Itt már nem érdekelt az sem, hogy esett az eső, és kicsit fáztam is, e kényeztetésért megérte egy kicsit dideregni! Ádám még elvitelre is szánt magának pár darabot, mondván jó kis szilvás gombóc lesz még belőle otthon. Hmmm...!

Lila szilvaszőnyeg mindenfelé!

Innentől egy jelzetlen, már kissé felázott talajú úton értünk be Lakra, amelynek csupán Kislak településrészét érintettük. Itt már megtapasztaltuk, hogy a nedves agyagos talaj nem vesztett semmit sem tapadósságából az idők során, az aszfaltra kiérve már komolyabb sárdarabok is nehezítették bakancsainkat. Ez idő tájt az eső alább maradt, csupán egy-egy széllökés rontotta a komfortzónánkat. Lakról Tomorig, a következő faluig és egyben ellenőrzőpontig végig aszfaltos úton koptattuk talpainkat, elhaladtunk előbb a református templom előtt, majd jobb kéz felől feltűnt a római katolikus templom is, melynek bejáratánál mosolygós pontőr fogadott minket. A pecsét mellé megtudtuk, hogy mi vagyunk a hosszú táv utolsó áthaladói, így utánunk be is zárhatta a pontot, azért szomorúan konstratáltuk, hogy a rossz idő miatt idén csak alig két tucatnyian választottuk a túra ezen távját. De így azzal is tisztában voltunk, hogy utánunk már nem fog jönni senki, így ami van ellátmány, azt nyugodt szívvel varázsolhatjuk be bendőnkbe. Így is történt, komoly mennyiségű, már az autóút során sokat emlegetett kókuszkocka tűnt el percek alatt a szánkon át! :) Emellett én egy kis mézes puszedlit és néhány gumicukrot is megkóstoltam, hogy ne kelljen annyit cipelnie a pontőrnek vissza az amúgy onnan kb. 3-4 méterre álló autójáig. :) Az eső eközben újra rákezdett...

Az ellenőrzőpont mellett egy egész alakos szoborra lettem figyelmes, közelebbről is megnéztem, kiderült, hogy Tomori Pál, a híres kalocsai érsek szerepel rajta, aki a mohácsi csata egyik hadvezére és hősi halottja is egyben. Családja Tomor települést 1279-ben IV. László királytól kapta adományként, melyről a család is kapta a Tomori nevet.

Tomori Pál szobra Tomoron

Jellegzetes csereháti háztípus

A Vadász-patak hídjánál balra kanyarodtunk, követtük a piros sáv jelzéseit, egy hosszú nyílegyenes szakasz következett felfelé a dombtetőn található adótoronyig, itt már többször is sikerült meg-megcsúsznom, a talaj továbbra sem volt a legjobb, de tudtam, hogy lehetne ez még sokkal rosszabb is. Az adótornyot elérve ugyanolyan nyílegyenes lejtő következett Kupáig. Kupán az ellenőrzőpont kedvéért egy rövid oda-vissza szakasz következett, mely a templom melletti mezőgazdasági múzeumnál lett kialakítva. Itt ismét újhagymás-zsíros kenyér, házi szilvalekváros kenyér közül lehetett válogatni kedvünk szerint, de ekkor már csak Máté vette fel a harcot, mi inkább tartalékoltunk, hiszen tudtuk, hogy lesz még mit enni később is!

Kupa, Mezőgazdasági Múzeum (galéria)

Míg Máté falatozott, én megnéztem a múzeum gyűjteményét, számos érdekes mezőgazdaságban és a hétköznapi életben használt régi tárgy került itt kiállításra és bemutatásra több termen keresztül. A múzeumot elhagyva visszatértünk a piros Cserehát turistája útra, az új naperőmű park mellett másztunk fel újra a dombgerincre, amelyen egészen Felsővadász határáig haladtunk, hol réteken, hol pedig sűrű erdőkben, közben tovább anekdotázva. Felsővadászt nem a piros sávon közelítettük meg végül, hanem a falu előtt egy jelzetlen útra tértünk le balra, majd a műutat elérve jobbra fordultunk és ezen haladtunk egészen a felsővadászi Rákóczi kastélyig. 

Felsővadász, Rákóczi kastély

Itt egyrészt megnéztük távolról a leendő szállásunkat, a hídon áthaladva Ádám pedig elrejtette a szilváit, hogy ne kelljen azokat tovább cipelnie (szerencsére másnap induláskor nem feledkeztünk meg erről! :) ). A kastély kapuján belépve pedig újabb ellenőrzőpont fogadott minket, ismét komoly választékkal. Sajtos kiflik, a maradék kókuszkocka, alma, mézes puszedli, itt már ismét mindenki aktivizálta magát gasztronómiai oldalról is, mellé pedig a szokásos innivalók voltak a kísérők.

A gyönyörű kastély kapuján kilépve a következő célunk Nyésta volt, melytől csak egy dombgerinc választott el, ekkor már szerencsére az eső intenzitása jócskán alább hagyott, a csuklyákat le is húztuk a fejünkről, nem volt már rá szükség. Kissé csúszkálva ugyan, de gyorsan leküzdöttük a dombot, és már Nyésta szebb napokat is megélt portái között száguldottunk keresztül a falun. Kiérve onnan ismét csak egy domb "állta" utunkat, melyet meg kellett hódítanunk. Ez sem okozott különösebb gondot, hamar elértük a tetején, ahol egy rövid időre elbúcsúztunk a piros sáv ritkás jelzéseitől, mi ugyanis nem ereszkedtünk le Abaújszolnokra, mint ahogy azt teszi a turistaút, hanem a dombtetőn egy balkanyart véve megindultunk észak felé. Hamarosan jobból ismét csak megcsatlakozott a piros sáv, melyet egészen a célig követtük.

Magas-hegyi geodéziai mérőtorony

Többször is feltűnt a távolban a Magas-hegy tetején büszkén emelkedő geodéziai mérőtorony, melyet most a túra nem érintett, így csak a távolból volt szerencsénk megcsodálni, és elképzelni, hogy milyen is lehet a tetejéről a kilátás. Szanticskára beérve pedig már tudtuk, hogy egy kihívás maradt hátra, mint legutolsó beérkezőknek, kötelességünknek éreztük, hogy a felkínált megmaradt babgulyást eltüntessük. Ezért komoly harcot indítottunk, Máté és én 4-4 tányérral vállaltunk be, a többiek 2-2 tányérig jutottak, gyakorlatilag minimális mennyiség maradt a kondérokban, az is már csak inkább lé volt, a sűrűjét szinte teljesen kimertük. 

A fáradt vándorok jutalma: tartalmas babgulyás

A túra tehát abszolút beváltotta/igazolta a korábban Máté által felvázolt képet, a táj mellett az ellátás is pazar volt, van egy olyan sejtésem, hogy nem utoljára vettem részt most szombaton a túrán! A hab a tortán pedig a túra után Felsővadászon, a parókián biztosított ingyenes szállás volt, mellé pedig kaptunk Rolitól vacsorára és reggelire valót is (szilvalekvár, zsír, újhagyma, sajtos kiflik, tea, ásványvíz...) valamint még elvitelre pár kiló almát is... Nem lehet elégszer megköszönni neki kedvességét és segítőkészségét, köszi Roli! :)

Szombaton este egy gyors fürdés és vacsora után viszonylag korán ágyba kerültünk, hiszen másnap 5 óra előtt már ébresztőóránk jelezte, hogy itt az idő, indulni kell át Putnokra, ha szeretnénk aznap is túrázni egy jót a Putnoki-dombságban is a Tompa Mihály túrák keretében. Még sötét volt, mikor fél 6-kor nekivágtunk a nagyjából jó 1 órás autókázásunknak át a Cserehát dimbes-dombos vidékén. Kazincbarcikán volt még egy reggeli TESCO-s megállás tervben kis extra reggeli beszerzése érdekében, azonban mivel nem volt nyitva, így csak Putnokon sikerült ezt megejtenünk egy kisboltban.

7 óra után néhány perccel már a putnoki vasútállomás mellett található Gesztenyés söröző kerthelyiségében voltunk, ahol gyors nevezés után rögtön meg is kaptuk a túra ellátását (Balaton szelet és alma) valamint a túra díjazását, egy Tompa Mihályt ábrázoló kitűzőt. Igen, ez ritkaságnak számít, de már nem az első Bánrévei Vasutas Természetjáró Baráti Kör által szervezett túrán vettem részt, így nem ért váratlanul e húzásuk  (tavaly a Föld alatt és felett Kesző 30 barlangos túrájukon vettem részt).

7:10-kor már útnak is indultunk, hiszen a papíron 34 km-es táv megtételéhez jó 6 órás menetidővel kalkuláltunk, hogy 16 óra magasságában visszaérhessünk a fővárosba. Ennek megfelelően nagy elánnal szeltük át Putnokot (nameg a nagyjából 5-6 fokos kora reggeli hőmérséklet miatt is, hogy bemelegedjünk), melynek belvárosa jó állapotban van, elhaladva a központban található Serényi kastély mellett azonban nemsokára ez a kép alaposan megváltozott, a város kevésbé gazdag vidékén haladtunk tovább, sajnos e környéken jól látható a környéket jellemző mélyszegénység.

Az utolsó házakat elhagyva szelídgesztenye fák és már megbarnult, lehullott levelei szegélyezték utunkat, melynek borítása még egy jó darabig a Szörnyű-völgyben kanyargó aszfaltcsík volt. A túra első harmada amúgy szinte végig az OKT kék sáv jelzése mentén haladt egészen Gömörszőlősig, így számomra is teljesen ismert volt, nyugodtan lehetett beszélgetni mindenről (meló, teljesítménytúrázás helyzete, régi idők klasszikusai, túrarendezés, all you can eat éttermek, stb. ...), nem kellett az eltévedés veszélyétől tartani. 

Hamarosan elértük az első igazi látnivalót az út során, a Putnoki-halastavat, melynek partján e korai órán még senki sem ült, reménykedve a jó fogásban. A tó messze áradó nyugodtságot sugárzott felénk, ennek örömére én meg is szabadultam a hosszú ujjú felsőmtől, a menetsebesség fűtött annyira, hogy innentől már elég legyen egy technikai póló is az út hátralévő részére. 

Putnoki-halastó

Elérve a Pálma-forrás tisztását, még mielőtt a konkrét forrásfoglalatot elértük volna, éles jobbost vettünk és megkezdtük a túra egyik legkomolyabb emelkedőjét, melynek tetején a Kis- és Nagy-mohos tavak, valamint az első ellenőrzőpont, a Mohos földvár várt ránk. A mocsaras Mohos-tavakban most több víz volt, mint 3 évvel ezelőtti ittjártamkor, jobban ki is volt vehető azok aktuális partszakasza, hogy meddig is tart a mocsaras-vizes rész. Több helyen is kimentem az ösvényről pár métert, hogy közelebbről is szemügyre vegyem azokat.

Kis-Mohos-tó

Egy rövid kitérő volt az OKT-ről a kék várrom jelzései mentén az első EP, a Mohos földvár. A vár földsánca most is jól kivehető még, melyből jól látható volt, hogy fénykorában sem lehetett egy méretes erődítmény. 

Mohos földvár sánca

A tavakat elhagyva ismét a Kelemérre menő aszfaltúton találtuk magunkat, melyet szinte végig követve (egyedül a szerpentines szakaszt vágta le a turistaút) értünk be a faluba, ahol Tompa Mihály 1849-től 1851-ig élt és látta el a falu lelkészi "állását". Nem meglepő módon a 2. ellenőrzőpont a költő egykori lakóházánál volt, ahol volt lehetőség az emlékmúzeumot és a felette álló templomot is megtekinteni. Mivel túratársaim már sokadjára voltak itt, én pedig már korábban jártam mindkettőben, most a továbbindulás mellett döntöttünk némi ásványvíz ledöntése után. 

Keleméri idill

Tompa Mihály Emlékház és a református templom

A falvat elhagyva, immár ragyogó napsütésben folytattuk az aszfaltkoptatást, melynek végpontja Gömörszőlős volt. A falu gyönyörű köszöntő táblájánál csoportképek készültek, majd jobbra-balra nézelődve haladtunk keresztül a falun. Szanticskához tudnám hasonlítani, de annál jóval nagyobb, így jóval több régi, szinte tökéletes állapotban lévő parasztház található itt! Még a telefonfülke is egyedi, ide még ezért is érdemes elnézni, benne még megtalálható és működik is a telefon! :) A templom mellett pedig Tompa Mihály emlékműve látható, a tőle vett idézet az alábbi, ajánlom sok elvándorló honfitársamnak:

"Szívet cseréljen az, aki hazát cserél" 

A faluban az OKT bélyegzővel igazoltuk ottlétünket, mely a Néprajzi gyűjteménynek és kisgalériának helyet adó kis múzeum előtt "várt" ránk.

Gömörszőlősi hangulatképek (galéria)

Az idilli települést elhagyva kopár dombokon hullámoztunk tovább az OKT jelzéseit követve Zádorfalva felé. Most az idő annyira nem volt tiszta, hogy akár a távolban feltűnjenek a Magas-Tátra vonulatai, de a látvány így sem volt kutya, főképp a bokrok kezdték már felvenni őszi köntösüket. 

Gömörszőlős feletti dombokon

Az egyik dombtetőt elérve szalagok és egy útirányjelző nyíl mutatta, hogy itt az idő elhagyni az OKT útvonalát, és innentől egészen a túra legvégéig (!!!), Putnok belvárosáig azokat követni. Ez adta a túra sava-borsát, hogy több, mint a táv felén ismeretlen, jelzetlen erdei utakon vezetettek keresztül minket a szervezők! Elsőre ez ijesztő is lehet tájékozódás szempontjából, de a szalagozás végig tökéletes volt, idén nem volt senki olyan kedves, mint Ádámék korábbi ezen túráján, hogy leszalagozzák ezt, ezzel megnehezítve a dolgukat. 

Hamarosan ereszkedésbe kezdtünk hatalmas réteken keresztül, a távolban már feltűnt Alsószuha, a következő érintett településünk, közben pedig mindenféle vonattípusok és a többiek korábbi külföldi élettapasztalatai szolgáltatták a beszélgetés vezető szálát. A széles réteknek köszönhetően nem csak a völgyben megbújó falvakra tudtunk letekinteni, hanem a távolban az Aggteleki-karszt vonulataiban is gyönyörködhettünk.

Kilátás útközben (galéria)

Alsószuha előtt egy elkerített, villanypásztoros szakasz várt még ránk, melyet átlépve értünk be a faluba, és kerestük fel a következő ellenőrzőpontunkat, mely a Pepsi büfében volt. Gyors pecsételés és ivószünet után tovább is indultunk, hiszen még a túra majd' fele hátra volt.

Szép festmény a presszó falán (egy hasonlóan szép termetes szarvast sikerült majdnem elgázolnunk hazafelé...)

A hídon áthaladva egy derékszögű balkanyart vettünk, majd megkezdtük a szint visszaszerzését a széles erdei úton, melyet egy korábban erre járó traktor bolygatott fel kissé, ennek hatására kissé ragadós terepen kellett haladnunk. Kiérve a faluból ismét csak réteken-mezőgazdasági területen haladtunk keresztül, vissza-visszatekintve a falu felé egyre tágabb szögben, egyre szebb lett a panoráma.

Hátam mögött Alsószuha

Felérve a dombtetőre, még mielőtt beértünk volna az erdőbe, jött is velünk szembe a (valószínűsíthetően) tettes traktor, melyet elengedve bújtunk be az árnyékot adó erdőbe. Ahol szinte rögtön sikerült a botomnak egy gyökérben elakadnia, melynek hatására én dobtam egy térdes-kezes esést, valamint a már amúgy is haldokló botom is meghajlott, de egy gyors anyázás után ismét jó kedvvel haladtam tovább a többiekkel együtt. Ahogy Máté fogalmazott, ez egy beszélgetős szakasz volt, végig fel-le hullámzó erdőkben haladtunk, itt-ott már igazi őszi feelinget nyújtottak a sárguló lombkoronák! Néhol még szép kilátás is fogadott minket, miközben csak úgy faltuk a kilométereket. 

Kora őszi színek (galéria)

Hamarosan el is értük az utolsó ellenőrzőpontunkat, ahol ismét kedves és mosolygós pontőr hölgyek fogadtak, a pecsételés mellé pedig meglepetéssel is készültek nekünk! Házi csokis piskótás sütit, szeletelt banánt és almát, ezeken felül pedig bonbon csokikákat lehetett kombinálni ásványvízzel, gyógyteával és gyógy-Jägermeisterrel! :) Először csak szerényen falatozgattunk, hogy másnak is jusson, azonban mikor kiderült, hogy csak 15-en indultunk a klasszikus 35-ös távon, ismét csak felbátorodtunk, és segítettünk a hölgyeknek, hogy minél kevesebbet kelljen visszacipelniük a kocsijukhoz, mellyel idén az EP-től jó 2 km-re tudtak eljutni, onnan gyalogolniuk kellett, így még nagyobb tisztelet és hála nekik!

Erdei frissítőpont

Itt már tudtunk az idővel is jobban kalkulálni, már csak a Fehérlovas hegyének megmászása volt hátra, mint kihívás, onnantól továbbra is kellemes erdei utakon haladtunk egészen a Hegyes-tetőig, ahonnan a túra során szerintem a legszebb panoráma tárult elénk, a lábunk előtt kanyargott a völgyben a Sajó, a távolban az Upponyi-hegység és a Bükk kisebb-nagyobb hegycsúcsai meredeztek, de még a Mátra és a Felvidék hegyvidékei is feltűntek a távoli horizonton! Nem győztem fényképezni a gyönyörű tájat, na meg a saját szemeimmel is gyönyörködni benne. 

Kilátás a Hegyes-tető oldalából (galéria)

Erőteljes ereszkedés vette kezdetét innen, melynek végpontja Putnok határa volt, előbb pár hétvégi ház mellett haladtunk el a szőlőhegyen, majd a pincesoron át értük el a várost, melyen már csak keresztül kellett vágnunk, hogy visszaérjünk a vasútállomáshoz.

Putnoki pincesor

A főtér környékén azonban még egy kútra lettem figyelmes, melynek tetején egy farkasszerű lény foglalt helyet, oldalában pedig egy legenda története volt olvasható:

"Réges-régen egy félelmetes lény tartotta rettegésben a környékbeli embereket. Ez idő tájt egy asszony ebédet vitt urának a Hegyestetőre, aki állatait legeltette ott. Az erdő szélénél járt, amikor egy szőrös, farkasszerű lény támadt rá, Tépte, szaggatta ruháját és testét. A fenevad amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. A nő szaladt az urához menedéket keresve, aki egy fa árnyékában aludt. Már ébresztette volna, amikor észrevette férje nyitott szájának fogai közt saját ruhájának foszlányait. Megdöbbent a felismeréstől, hogy párja a rettegett SZAKÁLLAS FARKAS. Kétségbeesésében és dühében felkapott egy nagyobb követ és azzal agyonütötte a férjét. A holttestet betakarta kövekkel és elmesélte mindenkinek a szörnyű történetet. Putnokon az a hír járja azóta is, hogy aki a tragédia helyszínén jár, annak dobnia kell egy követ a sírra, különben megkísérti őt a szakállas farkas."

A történetet elolvasva rájöttem, hogy hibát követtünk el, ugyanis a Hegyes-tetőt már megjártuk, de a sírt nem dobtuk meg kővel, így csak remélni tudom, hogy a legenda ránk nem lesz igaz, és nem fog minket megkísérteni a szakállas farkas! :)

Szakállas farkas

Még 13 óra előtt sikerült beérnünk a célba, így összességében a teljesítményünkkel is elégedettek lehettünk, nem volt más hátra, mint az emléklapot átvéve leülni a megterített asztalokhoz, és falatozni egy jót. Volt itt is bőven választék: vajas, zsíros, házi csipkelekváros kenyér, sóval, vegetával, vörös- és lilahagymával, sós mogyoró és cukorkák, szomjunkat pedig ásványvízzel csillapíthattuk. Számomra legjobban a házi csipkelekvár ízlett, az üvegben található mennyiséget sikerült a felére leredukálnunk! :) 

Miután jól megebédeltünk, már csak a hazaút volt vissza, Ózdon - Bátonyterenyén át közelítettük meg, közben gyönyörködhettük a Heves-Borsodi-dombság (melynek egyébként jó pár 500+ m-es csúcsa van...), a Mátra és a Kelet-Cserhát vonulataiban.