Mikor kiderült, hogy ez a hétvégém felszabadult, és mégis tudok menni túrázni, rögtön a teljesítménytúra naptár böngészésébe kezdtem. Nem kellett sok idő, hogy meghozzam a döntésemet, már a Zempléni Kő-kör elnevezés is csábító volt, a részletekre rákattintva pedig már biztos voltam, hogy ott a helyem a túrán, hiszen az OKT vándorlásom zempléni szakaszának legszebb kilátópontjait fűzte fel Suhaj Laci, amikor megálmodta a túra útvonalát!

Már csak egy apró bökkenő volt, mégpedig a túra rajt-cél helyszíne, nevezetesen Rostalló. Aki már hallotta ezt a nevet, vagy esetleg már járt is ott, az tudja, hogy ennél eldugottabb hely nemigen létezik, ami autóval is megközelíthető. Az autós megközelítésen kívül azonban még egy járható út létezhetne, a nyári hétvégéken menetrendszerűen közlekedő Pálházi Állami Erdei Vasút. Azonban ennek első járata reggel 9-kor indul Pálházáról, pontosan akkor, amikor a rajtoltatás lezárul. 

Tehát elhatároztam, hogy csak akkor nevezek, ha már biztos fuvarom lesz, ugyanis még a legközelebbi Kishutáról is vagy 5 km sétával lenne csak elérhető Rostalló, végig aszfaltot koptatva, ehhez nemigen lett volna kedvem kora hajnalban. Szerencsére gyorsan találtam fuvart a nagyon kedves és segítőkész szervezők révén, köszi Barbara és Laci!

Így tehát pénteken munka után telekocsival leutaztam Sátoraljaújhelyre, ahol a Kalandpark turistaszállójában aludtam, mindenkinek csak ajánlani tudom, nagyon baráti áron (2125 Ft+IFA) lehet ott éjszakázni. Másnap reggel 6 órakor az OMV benzinkút parkolójában pedig felvettek Laciék, és meg sem álltunk (na jó, ez így nem igaz, mert Pálházán beugrottunk a pékségbe reggeliért) egészen Rostallóig. Bár még így hajnalok hajnalán az idő kissé csípős volt, már látszott, hogy igazi túraidő lesz aznap!

Nem is volt más hátra, mint a rostallói kisvasút végállomásnál lévő esőbeállóban/pihenőhelyen megkapjam az itineremet, és végre nekivágjak a kalandnak, mely a Zempléni-hegység egyik, ha nem a legszebb vidékén fog végigkalauzolni.

A kisvasút ütközőbakját elhagyva jobbra tértem, a sárga sáv jelzéseit követve eleinte műúton haladtam szinte  végig teljes csendben, csupán a mellettem csordogáló Kemence-patak kisebb csobogói törték azt meg néhol. Jó 1 km-nyi aszfaltkoptatás után a műút és a Kemence-patak balra kanyarodott (illetve hát a patak jobban fogalmazva balról csordogált lefelé), én itt a turistajelzéseket követve egyenesen haladtam tovább, immáron erdei úton, mellettem pedig a Kemence-patakba torkolló Rostalló-patakot szemlélhettem. A "letérés" után jobb oldalamon rögvest egy kis forrásházra és a mellette álló pihenőhelyre lettem figyelmes, ki is tértem azonnal, hogy közelebbről is szemügyre vehessem. A forrás neve Dérföldi-forrás, melyet így a kora reggeli órákban, teli vízkészletekkel még nem kóstoltam meg, de biztos hűsítő és frissítő vize lehet. 

Idáig is végig gyönyörű bükkösökben vezetett az utam, de ahogy feljebb és feljebb haladtam, egyre inkább csak ámultam-bámultam, már-már a szeretett Kőszegi-hegység bükköseivel is felvette a versenyt szépségük!

Az emelkedő kilométereken keresztül kitartott, ám szerencsére a meredeksége sosem ért el egy számomra már kellemetlen mértéket, így különösebb szenvedés nélkül értem el az első ellenőrző pontot, amely egyben jelzésváltás is volt: innentől már a kék kereszt piktogramjait kellett követnem.

Ettől a szakasztól tartottam a legjobban a túra előtt, ugyanis a végére majd 700 méteres magasságba jut az erre túrázó! De ismét csak megállapíthattam, hogy az emelkedő meredeksége abszolút nem sorolható a gyilkos kategóriába, ráadásul az út is végig széles, erdei út volt, teljesen jól járható. A szakasz végén pedig megjelentek az első sziklák is a hegyoldalban, jelezvén, hogy bizony a Kő-körön vagyok!

Felérve a hegygerincre újabb ellenőrzőpont fogadott, valamint a régi jó baráton az Országok Kéktúra, melyet egy jó darabig, bár kisebb kitérőkkel, de követtem. Első kitérőm a Pengő-kőhöz vezetett, fel annak a csúcsára. Bár itt ellenőrző pont nem volt, de bűn lett volna kihagyni a hatalmas szikla tetejének meghódítását.

Bár a kő tetejéről konkrétan nem, ám a közvetlen szomszédságából egy korábbi tarvágásnak köszönhetően gyönyörű kilátás tárult elém déli irányba: a regéci várra és az azt körülölelő hegyekre! Nem győztem csodálni a fantasztikus Zempléni-hegyeket és a regéci Vár-hegy tetején álló impozáns, épülő-szépülő várat!

Az OKT-ről történő második letérésem pedig már a Nagy Péter-mennykőhöz vezetett. Ez egy kicsit hosszabb kitérő, mind a pengő-kői, ám kihagyhatatlan, nem csak az ellenőrzőpont miatt! Az út első felében egy tündéri réten keresztül vitt utam, az elején csak kerestem, majd végül rá is leltem a réten már ez idő tájt nyíló őszi kikericsekre. Virágzásuk mutatja, hogy bizony lassan tényleg vége a nyárnak, és megkezdődik a természet szép és lassú átalakulása a téli zord idők előtt. 

Pár virágfotó elkészítése után már bükkösben folytattam a csúcsig hátralévő néhány száz métert. Felérve oda, ismét csak fantasztikus panoráma (és EP) fogadott, ezúttal észak irányába: a távolban feltűnt a Milic-hegycsoport és a füzéri Várhegy tetején a teljesen újjáépített füzéri vár is! Micsoda látvány ismét, egy órán belül másodszor gyökereztek a földbe lábaim. 

Visszatérve az OKT nyomvonalára egy jó darabig hű is maradtam ahhoz, széles és jól járható-futható utakon haladtam egészen egy meredek jobbos leágazásig. Ez vitt le engem az István-kúti erdészház mesés kis völgyecskéjébe. Az erdészház előtt azonban a kulcsosház várt még rám, majd a mellette lévő fán, a fa által teljesen bekebelezett régi pecsételődoboz alatt elhelyezett új pecséttel nyomtam egy stemplit az igazolófüzetembe. 

A kulcsosháztól kis kitérőt tettem a kék forrás jelzésen az István-kúthoz, ahol feltöltöttem kimerülő vízkészletemet. A kifolyó és a patak szintje közötti magasságkülönbség minimális volt, így nem volt egyszerű megtölteni a palackomat.

A forrástól már láttam is az erdészházat, megcéloztam azt toronyiránt. Nagyon hangulatos kis faházikó, mellette békalencsével borított, meseszép tóval, partján nádassal. Az erdészház környezetéről pedig elmondható, hogy egy gyönyörű kaszálórét szélén, nyírfák ölelésében fekszik. Idilli hely, főleg ilyen szép időben. Ha még nem lenne elég a látnivalóból, a réten keresztül egy kis mini tanösvény is kialakításra került, ahol a hely történetével/kialakulásával valamint növény- és állatvilágával ismerkedhetünk meg.

Meseországból kijutván "szimplán" hangulatos erdőkben folytattam utamat a Mlaka-rétig. A rét közepén egy esőbeálló és pihenőhely, a fedett rész alatt pedig Barbaráék! Vízzel kínálják a vándorokat, én azonban megköszönvén azt visszautasítom, hiszen most tankoltam fel István-kúton, a következő falu pedig már nincs messze, odáig biztos kitart a nálam lévő mennyiség.

Ám mielőtt a sárga sávon lefelé venném az irányt Középhutára, egy újabb oda-vissza kitérő következett a Sólyom-bérc tetejére a sárga és kék háromszög jelzéseit követve. A terep idáig kellemesen szuszogtató, egyre sziklásabb, érdemes a lábunk elé nézni, nehogy baj legyen.

Felérve ismét csak tátva marad a szám, ismét csak déli irányban, a regéci vár felé nyílik pompás kilátás. Csak el ne felejtsem a csodálattól feljegyezni a kódot - gondoltam, és gyorsan elő is vettem a papír-toll kombót, felvésve a szükséges betű-szám kombinációt.

Visszatérve a sárga sávhoz, most már tényleg megkezdtem az ereszkedést, előbb széles erdei úton, kellemesen lejtő szakasz fogadott, majd az út ösvénnyé szűkült, a lejtő pedig bedurvult, itt-ott - bár nem szerettem volna előzetesen sehol sem belekocogni ezen túrán - bele is kocogtam, mert így jobban esett a komoly szintvesztés. Ennek köszönhetően gyorsan leértem az útközben hívogató, ám jórészt lelegelt szederbokrok között Háromhuta Középhuta falurészébe. 

A patak felett átívelő hídon átkelve rögtön nyomóskútba (és EP-be) botlottam, a már egyre inkább perzselő hőségben nem csak vizet vételeztem, hanem a fejemet is a hűs víz alá tettem, ezzel is védekezve a napszúrás ellen. A nyomóskút mellett egy kis trianoni emlékparkocska kapott helyet, a tűzoltószertár falán pedig egy számomra nagyon érdekes Nagy Magyarország térképpel, rajta jelölve egy csomó híres magyar történelmi személy születési helyét. Le is fényképeztem, hogy később alaposabban is szemügyre vehessem. Most azonban tovább haladtam előre a falu főutcáján, csodás kis felújított porták között vitt az utam, csak úgy kapkodtam jobbra-balra a fejemet. Végre egy olyan település, ahol nem az enyészet az úr, hanem megőrzik a régi idők csodás épületeit. Mindenfelé virágok, parasztházikók, rendben tartott kertek, maga a földi paradicsom. A falu központjában pedig tündéri kis templom, modern, felújított kis parasztházikóban pedig vegyesbolt, benne szuvenírekkel is! Nem is bírtam ki, hogy ne térjek be, bár TT-n még sosem vásárolgattam, most úgy éreztem, hogy ez is belefér, elvégre nem rohanok sehova, vettem is két kerek-kői panorámás hűtőmágnest. (galéria!)

Itt még a busz váróterme is frissen készült, gyönyörű faépítmény! A falut elhagyva aszfalton folytattam barangolásomat a Tolcsva-patak mentén egészen Újhutáig. Beérve a faluba rögtön egy frissen felújított kastély, név szerint a Bretzeinheim-Waldbott kastély fogadott mesés, rendben tartott udvarral, tavacskával. A google maps street view funkciójával a túra előtt tett virtuális sétám során a kastély még bizony más arcát mutatta... A változás jelentős, pozitív irányban! 

A falu központjába érve egy kis harangláb fogadott (na meg EP), ismét csak rendezett, gyönyörű környezetben. A központból balra indultam tovább a zöld sáv jelzéseit követve egy völgyön keresztül, eleinte még csodás porták között, majd az utolsó házakat elhagyva már erdőségeken át. Több vízmű védterületet kikerülve az út egyre csak szűkült, kezdett kalandpályává változni, több helyen is rég kidőlt fákat kellett kerülgetnem, netán kereszteznem. Az emelkedő végén elértem a Gerendés rétet, a rét sarkán lévő esőbeálló, mint ellenőrzőpont is funkcionált.

A rétet elhagyva ismét az OKT szépen karbantartott jeleit követtem, ezúttal az előző kékezéshez képest ellenkező irányban. Ismét csak széles erdei utakon haladtam, melynek köszönhetően jó tempót tudtam menni a fel-le hullámzó terepen egészen a Cseliszka-rétig.

Itt az OKT-ről letérve a kék háromszög jelzéseit fürkésztem a fákon, melyek egészen a Kerek-kőig repítettek (újabb EP). Szerintem ez a környék leglátványosabb helye, nincsenek jelzők az itt tapasztaltakra!

Mikor 3 éve életemben először itt jártam hatalmas köd fogadott a szirtre kilépve. De nem adtam fel, és fél órán át ücsörögtem, bízva a csodában, hogy feloszlik a köd. Szépen megebédeltem, és vártam... És láss csodát, a köd jó 40 perccel később fel is szállt, elém tárult a most egyből megtapasztalt látkép. Megérte anno várni rá, és megérte most visszatérni ide. Ismét csak leültem, és néztem-néztem a távolba, sehol egy falu, sehol a civilizáció, csak én és a természet... Erdőségek, dombok-hegyek mindenfelé, fölöttem pedig a kék ég, ragyogó napsütés! Kell ennél több? Nekem nem...

Azonban az órámat és a térképet nézegetve rájöttem, hogy van esélyem elérni a 13:10-es kisvonatot, így 10 percnyi nézelődés után sietősre fogva a tempót nekiiramodtam a hátralévő jó 5 km-nek. Előbb a kék háromszögön vissza az OKT-re a már korábban érintett Mlaka-rétig. Barbaráék még mindig itt pontőrködtek, most pecsétet is kaptam, EP lévén. Megköszönték a részvételem, én pedig a túrát és az önzetlen segítségüket, majd kocogva megindultam a sárga sávon lefelé Rostallóig. 

Egy mély völgy peremén ereszkedtem sokáig, mellettem jobb oldalt a völgy, az alján csörgedező Ördög-patakkal egyre mélyebben kanyargott alattam, mígnem egy éles jobbkanyarral meredek lejtő után én is a völgy alján találtam magamat. Innentől a lejtés szöge csökkent, kényelmes, de gyors tempóban vágtattam tovább, érintve a Dóczy-kutat, a rostallói kulcsosházat és a rostallói Kutya-forrást, mígnem a távolban megpillantottam a kisvasút végállomását, ahol éppen abban a pillanatban járt körül a kisvasút C50-es mozdonya, felkészülve a visszaindulásra. 

Beérve az állomás fedett pihenőhelyére megkaptam a díjazásomat, váltottam pár szót Lacival, majd felszálltam a vonatra, hogy azzal jussak vissza Pálházára. A túra után igazán élvezetes volt ledöcögni a Kemence-patak völgyében végig, Kőkapunál megcsodálva a Károlyi kastélyt, a kis tavacskát, átrobogni a kastély alatt robbantott vasúti alagúton, valamint csak szimplán gyönyörködve a tájban. Pálházától pedig két igazán kedves túratársam vitt el kocsival Sárospatakig, onnan vonatra szálltam, és megkezdtem utamat nyugat felé.