Szerről-szerre Szalafőn

Szalafő az Őrség egyik legrégebbi települése. Nevét az itt eredő "Szala" (=Zala) folyóról kapta. A település az ősi családnevek tanúsága szerint közvetlenül a honfoglalás utáni években jött létre, kezdetben a fejedelmi, majd a királyi őrök székhelyeként. Az itt élők a nyugati gyepűrendszer védelmezőiként szabad, kiváltságos jogállásukat a 14. század végéig megőrizték. Katonai feladataikat és mindennapjaikat nemzetségi szervezetben, nemzetségfőik irányítása alatt végezték. Már ekkor megteremtve az alapját annak a sajátos szeres településszerkezetnek és mezőgazdasági kultúrának, mely egyedülálló tájharmóniát, mozaikos tájszerkezetet eredményezett. A dombhátakon kialakított házcsoportok, az ún. szerek - abban az időben még védelmi célokat is szolgálva - jelenítették meg a falu egységét. Ezen időszak a történelmi Szalafő virágkorának is nevezhető. Szalafő szabadalmas őrállói többször is segítséget nyújtottak a nyugatról érkező támadások feltartóztatásában, visszaverésében. A tatárjárás után kiépülő kővárrendszerrel párhuzamosan a gyepűrendszer fokozatosan elvesztette hadászati jelentőségét. Ez a szabadalmas őrállók, és egyben Szalafő központi szerepének csökkenésével is járt. A szentpéteri erősség kialakítása a központi szerepkör Őriszentpéterre való áthelyezését eredményezte. A felbomló gyepűvonal őrállóinak autonóm jogviszonyát 1270-ben V. István oklevele szabályozta, továbbra is fenntartva az önállóság egy részét. Az Árpád-ház kihalása után az Őrséget a vidék legnagyobb urai, a Kőszegiek vonták uralmuk alá. Károly Róbert az oligarchák letörésének sorában a Kőszegieket is megtámadta: az egyik legnagyobb ütközetre Szalafőnél került sor 1319-ben. A király győzelme nyomán az Őrség Károly Róbert hatalma alá került. A 16. század fordulójának háborús éveiben a súlyos adóterhek miatt a lakosság jelentős része elvándorolt. Szalafő 1600-ban hódolt be Ibrahim nándorfehérvári pasának. A törökök mértéktelen adóemelésére az adó megtagadásával válaszoló Szalafőt 1637-ben feldúlták. A török kiűzése után a falut 73 adózó család lakta. A 19. század közepéig a Batthyányiak uradalmához tartozó jobbágyként élik a falu lakói mindennapjaikat. Az 1848-as jobbágyfelszabadítást, majd a kiegyezést követően a hagyományos kisparaszti gazdálkodás mellett a helyi iparűzés és kereskedelem fejlődése jellemezte. A kovács, az asztalos-, a cipész- és bognár műhely mellett tej-, termény-, tojás-, állat felvásárlás, szeszfőzde is működött a faluban. Mindkét világégésben kivették hazafias módon a részüket a helyi lakosok. A negyvenes-ötvenes éveket az iparengedélyek megszorítása, a kereskedők és iparosok számának csökkenése, a kitelepítések (határsáv igazolvány bevezetése) jellemezték. A történelmi viharok, az elzártság sem tudta azonban csorbítani az itt élők jövőbe vetett hitét, a természet és az ember harmóniáját.

p1060420.JPG

Szerről szerre Szalafőn - útvonal

sz1.jpg

Eltévedni "lehetetlen"

Szalafő napjainkban hét szerből épül fel, melyek Templomszer, Alsószer, Gyöngyösszer, Csörgőszer, Pityerszer, Felsőszer és Papszer. Ezen szereket - és látnivalóikat - fűzi fel a Szerről szerre Szalafőn körsétaút: a 10,8 km-es séta során megannyi élményt gyűjthetünk! Nincs más dolgunk, mint a piros szív jelzéseket és az irányjelző táblákat követnünk az őrségi lankákon keresztül. Vágjunk is bele a nagy kalandba, indulás Templomszerről! A központban olvashatjuk a bevezetőben leírt sorokat Szalafő történetéről, valamint megnézhetjük az Életfát is. A 8 méteres tölgyfa a Szala-patak partjáról származik, s éppen hét ága van, pontosan ahány szere a falunak. Sőt: fa ágait be lehetett úgy tájolni, hogy az ágai pont a szerek irányába mutassanak! A Milkovics Jenő fafaragó által 2009-ben alkotott motívumszobor azért nevezhető életfának, mivel a rá vésett jelek, alakok mind az életet, a gyarapodást szimbolizálják. A motívumok a múltból táplálkoznak, de egyben a mának és jövőnek, a további generációknak közvetítenek üzenetet. Megtalálhatjuk a fán a Szala-patakot szimbolizáló körbefutó hullámvonalat és halfigurákat, a nőiességet a tulipán, a férfiasságot a pálmacsokor, míg az ezekből nyíló virág a gyermeket, az életet jelképezi. Láthatjuk a régió legjellemzőbb növényeit is: a tököt, a szőlőt és makkot, az Őrséget az őrző-védő szempár jeleníti meg, a szereket jellemző ágvégeken helyi szimbólumok, mint a szarv, a tulipán, a csákány-ásó, a gyöngyszem és a vargányagomba jelennek meg.

sz2.jpg

Szalafői életfa

Az Életfától néhány lépésre található Szalafő közösségi hűtője, földbe mélyített jégverem. A hűtőszekrény feltalálása előtt itt tárolták a húsbolt és a kocsma legfontosabb áruit, a különböző húsokat és söröket. A hűtéshez használt jeget a Rába és a Zala folyókról hozták, ezeket szalmarétegek hőszigetelésében tárolták, az olvadékvizet csatorna vezette el. A jégverem eredeti állapotában tekinthető meg, csupán a hűtőszekrényekben is jól bevált világítást építették bele, melyet mozgásunkkal tudunk aktiválni!

p1060428.JPG

Jégverem

Észak felé elindulva hamar elértem a kitelepítési emlékművet: az '50-es években Szalafő lakosságának 5 százalékát telepítették ki, s vitték el őket a Hortobágy zárt kényszermunkatáboraiba, nekik állítottak emléket ezen a helyen.

1_160.jpg

Kitelepítési emlékmű

A kitelepítési emlékművel szemben áll Szalafő református temploma. Alapvetően nem kellene meglepődnünk, hogy van temploma a falunak, ám az Őrségben nemigen találunk templomokat, ennek oka, hogy olyan szegény régió volt, hogy templomra csak a nagyobb településeknek futotta, a legtöbb helyen - amúgy rendkívül hangulatos - fa haranglábakat emeltek a hívek. A szalafői templomot a 2010-es évek elején újították fel, a templomba be is lehet menni, csak annyit kérnek a templom gondnokai, hogy zárjuk vissza annak ajtaját.

sz3.jpg

Református templom kívül-belül felújítva

Templomszer hangulatos portái között sétáltam felfelé, közben az udvarokon, legelőkön a tavaszi napsütést élvező háziállatok sokaságát láttam: pulykák, kacsák, kecskék, szarvasmarhák, hogy csak néhányat említsek. A lakott részt magam mögött hagyva legelők között bandukoltam tovább Alsószer felé. Ma már rengeteg erdőt találhatunk az Őrséget járva, azonban ez régen másképp volt: az erdősültség sokkal alacsonyabb, míg a legelők, szántók aránya jóval magasabb volt. Az erdők és szántók arányát a gazdálkodási formák és a lakosság száma határozta meg a történelem során. Az 1800-as években a hármas gazdálkodási rendszer volt a jellemző a vidékre: a szerek közvetlen közelében volt a belső övezet, amelyet 3-4 évente trágyáztak, itt intenzív gazdálkodást folytattak. Ezt a zónát kisebb-nagyobb erdőkkel borított völgyek szakították meg. Ezután következett a második művelési övezet, ahol a földeket 5-6 évig művelték, kevésbé trágyázták, majd parlagoltatták vagy legeltették. A harmadik, külső övezetben néhány évi használat után a földeket már 10-12 évig parlagon hagyták, ennyi idő alatt ezek a területek már be is erdősültek. A külső övezetben tehát a szántóföldi termelés teljesen egybemosódott az erdőgazdálkodással. Ebben az időben az Őrségben döntően szántók és gyepek voltak az uralkodóak, az erdők a mainál jóval kisebb kiterjedést értek és a használat (gyantaégetés, legeltetés, tűzifagyűjtés) miatt többnyire pionír stádiumban maradtak. A trianoni határ létesülése után megkezdődött a lakosság elvándorlása, és ezzel együtt a mezőgazdaság hanyatlása is. Először a településektől távolabb eső szántókat hagyták fel, melyek nagyon hamar beerdősültek. Később a gyepek és a településekhez közelebb lévő szántók területe is csökkent. A szocialista időkben megalakult TSZ-ek a gyenge minőségű szántókat próbálták feljavítani, de ezek a tevékenységen nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A rendszerváltás után a megmaradt szántók és gyepek újabb területcsökkenést szenvedtek el: ma már a lakosság elöregedőben van, az állattartás visszaszorulása miatt nincs szükség a réteken megtermelt szénára és a nehezen művelhető szántókra. Egyes területek spontán erdősültek be, de jelentős a faültetvények aránya is.

sz4_1.jpg

Templomszer háziállatai

sz5.jpg

Templomszeri hangulatképek

Alsószer szélét egy végtelennek tűnő egyenest leküzdve értem el, ennek a szernek a felfedezéséhez le kellett térnem a körsétaútról, de ezt mindenkinek ajánlom! Az Égig Érő Paszuly Népmeseparkban a gyermekek meseországban kalandozhatnak egy jót, de a felnőttek sem unatkozhatnak: a mesepark megismerteti a látogatókkal az Őrség legjellemzőbb természeti értékeit, hagyományait és kultúráját. 

p1060452.JPG

Égig Érő Paszuly Népmesepark bejárata

sz6.jpg

Alsószeri hangulatképek

Visszatérve a körsétaútra megindultam Csörgőszer felé. Elhaladtam a Népmesepark hátsó része mellett, innen nem festett túlságosan szépen, eléggé elhanyagolt képet mutatott, remélem, hogy csak a járványhelyzet miatti zárvatartás okozta ezt, és az újranyitás lehetőségével élni fognak az üzemeltetők és megszépül az izgalmasnak kinéző mesevilág!

sz6_1.jpg

Őrségi mezők - kecskeviadallal

Mezők-legelők mentén haladtam, kecskék viadalát láthattam, szarvaik csattanását hallhattam a villanypásztor nyújtotta biztonságból, eléggé paprikás volt a hangulat a jószágok között! A Szala(Zala)-patakot keresztezve egy hangulatos pihenőhely fogadott vadászházzal és egy régi forrásfoglalattal, melyből ekkor egy csepp víz sem csordogált. Néhány méterrel arrébb azonban érdekes képződmények között szlalomozhattam: a térképeken csak bombalikak néven szerepelnek, ezek képződésének történetéről sajnos nem sikerült kiderítenem semmit. Talán világháborús bombatámadás nyomai?!

sz8.jpg

Házikó, elapadt forrás, "bombalikak"

Csörgőszer felé keresztezni kell egy patakot, mely igazi kaland, nem volt könnyű szárazlábbal átkelnem rajta. Annak túloldalán virágzó mezőkön keresztül másztam fel a dombtetőre, ahol Csörgőszer is elterül. Bár nagyon szeretem a sárgálló repcemezőket is, itt szerencsére réti boglárkák varázsolták sárgára a réteket-mezőket, köztük kosborok tucatjai bújtak meg.

sz9.jpg

Úton Csörgőszerre

Csörgőszertől keletre fekszik Gyöngyösszer, mely Szalafő legkisebb szere, ezt a túraútvonal sajnos nem érinti, a térképek szerint csupán néhány portából áll ez a településrész. Csörgőszer keleti végén található egy (vadászles) kilátó, mely azonban le van zárva, az épület sajnos balesetveszélyessé vált. Én korábban már voltam annak tetején, sokat nem veszítünk, ha nem másszuk meg a szalaggal lezárt építményt. 

sz10.jpg Csörgőszer: (lezárt) vadászles-kilátóval, májusfával

 sz11.jpg

Csörgőszer portái

Csörgőszert csak éppen érinti a túraút, érdemes azonban végigsétálni a főutcán, számos gyönyörű portát láthatunk itt. Régi, zsúpfedeles parasztházak mellett újabb, téglából épített, kódisállásos és cseréptetős házakat is megfigyelhetünk, az udvarokban pedig az Őrségre jellemző tóka sem hiányozhat. A túraútvonal innen levisz a völgybe, majd nyugat felé fordulva éri el Pityerszert. Én azonban a sárga sáv - sárga kereszt turistautakon haladtam tovább, hogy megnézzem a természetes élőhelyeiken - az emberiségnek köszönhetően - a 20. században kihalt európai bölények és eurázsiai vadlovak birtokát. A réteken itt már henye boroszlánt is láttam, tovább gazdagítva a tavaszi színorgiát.

sz12.jpg

Bölények és vadlovak világa felé tartva

 

Hatalmas szerencsém volt, az Őrségi Nemzeti Park munkatársai éppen akkor etették meg az állatokat, amikor odaértem! Így teljes életnagyságukban csodálhattam meg ezen különleges állatokat, akik amúgy hatalmas, 10 hektáros területen élnek: sokszor messze a kerítéstől legelésznek, megnehezítve a megfigyelésüket-fotózásukat. 

p1060328.JPG

Bölények és vadlovak birodalma - a megfigyelő-kilátó tetejéről szemlélve

sz13.jpg

Ebédidő

A vadlovak egykor az Atlanti-óceán partvidékétől Belső-Ázsiáig összefüggő elterjedési területén éltek. A mezolitikumban éppen Magyarország területe lehetett a térség legfontosabb vadlóélőhelye, erre a meglévő leletek alapján következtethetünk. Zavartalan körülmények közt az egyedek óriási kiterjedésű, nyílt pusztákat kóboroltak be kisebb csoportokba rendeződve, ezen lovak társas viszonya érdekes volt, a méneknek nem volt egyszerű dolguk!

p1060322_2.JPG

Vadlovak társas viszonya

Eltűrték a szélsőséges időjárást és annak következményeit, ám az ember közelségét nem. 1879-ben talált rájuk Przsevalszkij orosz kutató Dzsungária érintetlen vidékén, amely már a lovas nomád népek számára is élhetetlen volt. Később azonban az ember térfoglalása ezt a vidéket is elérte, a világháborúk következményeként a területet határvonalakkal szabdalták fel, ezzel végérvényesen leszűkítve a vadlovak élőhelyét. A faj utolsó természetben élő képviselője 1968-ban pusztult el. A faj megmenekülése az állatkertek vadlóbeszerző versengésének, majd az ezt követő müncheni, prágai és askania-novai állatkertekben zajló sikeres tenyésztésnek volt köszönhető. A ma élő állomány 11 állatkertben szaporított ló, valamint egy, a második világháború után Mongóliában befogott kanca utódja. Napjainkban hatékony védelmi programok működnek a vadlovak fennmaradásáért, természetes élőhelyekre való visszatelepítésükért. Sajnos nagyon kevés háborítatlan terület maradt számukra, legnagyobb populációjuk a mongóliai Hustein-Nuru Nemzeti Parkban él, mintegy 57 ezer hektáron.

sz14.jpg

Hazánkban védett területek kezelésére használják a vadlovakat, mert legelésük karbantartja az érzékeny gyepeket: az ilyen élőhelyeken a kutatóknak lehetőségük nyílik megfigyelni az állatokat, rendszerek vizsgálatokkal meghatározni a pároztatható példányokat a genetikai változatosság megtartása érdekében. Az itt élő eurázsiai vadlovak a világ legnagyobb, ismert származású állományából, Hortobágy-Pentezugról származnak.

p1060334_2.JPG

Európa legnagyobb testű emlőse az európai bölény - paraméterei tekintélyt parancsolnak

Az eurázsiai vadlovak mellett európai bölények élnek még a területen. Európa legnagyobb testű emlősei egykor tekintélyes csodákban népesítették be kontinensünk lombhullató erdeit. A hatalmas állatok békésen vándoroltak a fás területeken és a sztyeppén fűféléket, mohákat, lágyszárúakat, olykor fák kérgeit, gallyakat, gombákat rágcsálva. Az inkább nappal aktív, matriarchális csorda, melyet nőstények és borjaik alkotnak, körülbelül 20 egyedet számlál, a csordát egy idősebb tehén vezeti. A 20 évesnél idősebb állatok egyedül kóborolnak. Télen néhány csorda összeverődik, és együtt vonulnak enyhébb területek felé. A hímek magányosan vagy kisebb csapatokban járják a vidéket, és csak párzási időszakban csatlakoznak a nőstényekhez, a szaporulat biztosítása után a hímek elhagyják a csordát. A nőstény 9 hónapos vemhesség után hozza világra borják, aki születése után nemsokkal lábra áll és pár hét múlva már füveket is fogyaszt. Anyja az utódját még 6-8 hónapon keresztül szoptatja. A bölények várható élettartama 27-30 év. Veszélyt csak a farkasok jelenthetnek rájuk, a farkasok zsákmányává is csak hosszú üldözés és kifárasztás révén válhatnak.  Akiktől azonban valóban tartania kellett nekik, az az ember volt. A fajt a 20. század elején a túlvadászás miatt a kihalás fenyegette, az utolsó eredendően vadon élő példányt 1925-ben lőtték ki... Fennmaradásukat az 1923-ban alakult Nemzetközi Bölényvédelmi Társaságnak köszönhető, amely a faj állatkertekben történő szaporítását tűzte ki céljául. A sikeres programok eredményeképpen már az 1950-es években több helyre is visszatelepíthettek csordákat. A legnagyobb bölényállomány a lengyelországi Bialowieza erdejében él, de Litvániába, Szlovákiába, Romániába, Ukrajnába, Fehéroroszországba, Oroszországba és még Kirgizisztánba is telepítettek bölényeket. A középkori Magyarországon a bölény még közönséges vadnak számított, amelynek elejtése hősi dicsőséget jelentett: leginkább Erdélyben, de a Bakonyban is éltek csapataik, ám a 19. század elejére a teljes állományt levadászták. Az elmúlt évtizedek sikertelen próbálkozásai után úgy néz ki, hogy végre hazánkban is lesznek olyan területek, amelyek valóban alkalmasak bölényparkok kialakítására. A bölények tulajdonságai életkor szerint változnak: a fiatalabb bölények éber, élénk és játszikedvűek, a viszonyokhoz mérten jóindulatú állatok, bár egyúttal szelídnek és igen béketűrőnek nem nevezhetők. Az előbbiekkel szemben az idősebb, öreg bölények komoly, mogorva, könnyen ingerelhető és hirtelen haragos, minden kedveskedéstől idegenkedő állatok. A két faj ismertetését a kihelyezett információs táblákon olvashattam. 

p1060332.JPG

Csúfolódó európai bölény

Az éppen táplálkozó állatokat centiméterekről nézhettem meg: láthattam, hogy a bölények téli szőrzete nemezesen válik le, hogy aztán teljesen megszabaduljanak a nyári hőségre a hosszú szőrzetüktől. Az egyik pedig még csúfolódóan ki is dugta rám a nyelvét, vélhetően ő egy fiatal, játszikedvű példány lehetett! :)

Az állati percek után Pityerszer felé vettem az irányt, egy végtelennek tűnő egyenes végén értem el azt. Itt a legnagyobb látnivaló az őrségi népi műemlékegyüttes. Láthatunk itt többek között füstösházat, kerített házat, földszintes és emeletes kástut, boronaólat, pajtát és tókát is!

A műút túloldalán található a pénztár, mellette pedig néhány, Őrségre jellemző szerkezet-berendezés. Láthatunk itt például boglya alakú fatüzelésű kemencét: ezeket a gerencsérek, azaz a fazekasmesterek készítették saját kezükkel, hogy az általuk készített fazekastermékeket égetéssel tartóssá, jól használhatóvá tehessék. A fazekasság alapanyaga, az agyag helyben megtalálható, ugyanis az Őrséget agyagos talaj fedi. Így nem meglepő, hogy a fazekasság nagyon jellegzetes, ősi mesterség errefelé. Nem csak a termékeket, a kemencét is agyagból készítették, amit kemenceégetés előtt jól beáztattak, pelyvával összekeverték, majd ebből falazták fel a kemencét. A kemence berakásánál alulra kerültek a lábasedények, a felső részére, valamint a nagyobb fazekakba pedig mázas edények kerültek. A fűtéshez a fenyőfa a legideálisabb, mert a hő mellett lángra is szükség volt az égetéshez, ez megint adott alapanyag az Őrségben. Az első égetését zsengélésnek, a másodikat mázas égetésnek nevezik. A teljes égetési idő - amíg a hőmérséklet elétre a 880 °C-ot 8-10 órát vett igénybe. Az első három órában lassú tűzzel égettek, majd fokozatosan kezdték egyre jobban rakni a tüzet. Közelítőleg a nyolcadik órában megjelent a kemence felső részében is a vöröses-fehér láng, ekkor a mester még kétszer jól megrakta a kemencét fával, hogy jól kitisztuljon a korom. A mázas edényeknél a kemence felső részén lévő szelelőlyukhoz tett egy minta edényt a mester, és mikor ezen jól "megfutott a máz", akkor ért véget az égetés. 

sz15.jpg

Fazekaskemence, tökmagolajütő prés és a nagy kedvenc vasi dödölle

Az őrségi fazekastermékek mellett híres az őrségi tökmagolaj is. A tökmagolaj készítéséhez használt tökmagolajütő prést is szemügyre vehetjük Pityerszeren. Az alapanyag a földeken termesztett, héj nélküli tökmagot adó töktermés. A termésből kigyűjtik a magvakat, ezeket először megmossák, majd megszárítják. Ezután viszik el a tökmagolaj-sajtolóba, ahol előbb ledarálják a magokat, majd a keletkezett darálékot sóval és vízzel keverik össze, és egy fém edényben tűzön megpirítják. Végül pedig az enyhén megpirított darálékot sajtoló présbe helyezik, mellyel kisajtolják a tökmagolajat. Ha pedig megéheztünk, megkóstolhatjuk többet között nagy kedvencemet, a dödöllét, egy kis tejföllel-vadpörkölttel felturbózva. Amíg várunk az ebéd elkészültére, érdemes megtekinteni a Szalafő történetét bemutató kiállítást is!

Teli hassal nem szabad sietni, szerencsére a népi műemlékegyüttes felfedezése nem két perces művelet, bőven van idő az ebéd megemésztésére! Kezdésként az Őrség legősibb háztípusát, a füstösházat ismerhetjük meg. Ennek csupán egyetlen lakóhelyisége volt, nagy kemencéje fűtésre, sütésre, főzésre szolgált, füsttelenítése azonban megoldhatatlan volt: a füst a lakótérbe ömlött, és az ajtó felső részén vagy a felette lévő füstnyíláson, továbbá a deszkás tolóablakokon keresztül távozott! sz16.jpg

Füstösház

A műemlékegyüttes legjelentősebb épülete az utolsó, eredeti helyén fennmaradt kerített ház. Ezt a háztípust a megerősödött állattenyésztő gazdálkodás alakította ki. A 3-4 oldalról körülépített, zárt udvarú ház az állatok számára védelmet adott a tolvajok és farkasok ellen.

sz17.jpg

Kerített ház

A harmadik háztípus, amelyet megismerhetünk a Visontay-ház. Ez a ház a 19. század első felében épült és az 1870-es évekig kémény nélküli füstöskonyhás kerített ház volt. A zártságot a gazdasági épületek egyes részeinek lebontásával szüntették meg. A füstöskonyhát az 1910-es évek elején átalakították, mászókéményes tüzelőt építettek. Ehhez a háztípushoz tartozik a múzeum egyik legértékesebb épülete, a ma már egyedüli, eredeti helyén álló emeletes kástu (kamra funkciójú épület). Emeleti részén kőként húsféleségeket, a földszintjén gabonát, bort tároltak.

sz18.jpg

Visontay-ház és a hozzá tartozó emeletes kástu

p1060353.JPG

Búcsú Pityerszertől

A skanzen mellett található Bárdosi János néprajzkutató emlékhelye, aki kiemelkedő munkát végzett a népi műemlékek megmentése terén. Munkája nyomán vált híressé a pityerszeri műemlék-együttes is, de a Vasi Múzeumfalu felépítésével is jelentősen közreműködött. Egyik legfontosabb tudományos teljesítménye Vas megye földrajzi neveinek összegyűjtése volt. Az emlékpad mellett olvashatjuk az őrségi különleges tájszavakat: tóka, póca, sindü, hogy csak néhányat említsek.

sz19.jpg

Bárdosi János néprajzkutató emlékhelye

Az emlékpadtól a völgy felé vettem az irányt, annak túloldalán van ugyanis Felsőszer. A Szala-patak egyik mellékágát és annak mocsaras szegélyét pallók segítségével tudtam áthidalni, majd felfelé zöldellő mezőkön haladhattam Felsőszer felé.

sz20.jpg

Úton Felsőszerre

Felsőszer sem lógott ki a sorból, ami a rendezett portákat illeti. A Felsőszeri tanösvény állomásain pedig az őrségi építészettel ismerkedhettem meg részletesebben. Először a lábaspajtákkal: a jellegzetes, téglapilléreken (lábakon) álló, deszkázott oldalú szénatároló pajták a 18-19. századi gazdasági udvarok építészetileg legszembetűnőbb, nagyméretű épületei. Bennük nem csak szénát tároltak, itt kapott helyet például a szekér is. A pajtaoldalakon a téglák hézagos rakásával különböző méretű és nagyságú geometrikus mintázatokat alakítottak ki. Ezek nem csupán esztétikai célúak, hanem a pajta szellőzését is szolgálják, megóvva a bent tárolt szénát a befülledéstől. A 19-20. század fordulójától kezdve jelentek meg az olyan felépítésű tárolóépületek, amelyekben az egyik fiókba már bekerült az istálló is, ezeket hívják istállóspajtáknak.

A tanösvény következő állomásán a boronaházak következtek: az Őrség dombos-erdős vidékén, a 19. század közepéig a hagyományos építőanyag a fa volt. Az itteniek házaikat egymásra fektetett gerendákból építették, melyeket a falak találkozásánál keresztvéges vagy fecskefarkú csapolással illesztettek össze. Ezeket a boronaházakat kívül-belül szalma-törekes sározással tapasztották. A vázas boronaházaknál az elkészített fa vázat álló gerendákkal töltötték ki. A 20. század elejétől anyagtakarékossági okokból kezdték alkalmazni ezt az építési módot, hiszen így rövidebb gerendákat is fel lehetett használni a házépítéshez. A házépítéshez szükséges faanyag összegyűjtése 3-10 évig is eltarthatott! A boronaépületek szembetűnő díszítménye a mívesen faragott, rovátkolt-vésett festett gerendák vagy a fűrészelt mintákkal ékített esetenként festett oromdeszkák voltak.

Utolsóként pedig a kódisállásos háztípusról olvashattam. A téglaépítkezés elterjedésével új korszak kezdődött: a lakóépületek esztétikai megjelenését és építőművészi hatását az oszlopos tornácok emelték magas rangra. Az Őrségben a 19. században jelent meg a kódisállásos építménytípus, mely a nemesi kúria formáinak szerény anyagi eszközökkel törtűnő megvalósítását jelentette. A kódisállás nagysága alkalmazkodott az épület arányaihoz, mutatta a ház módosságát is. Legegyszerűbb változata a kétoszlopos, de gyakori a három-, sőt előfordul a négyoszlopos kódisállás is. Ezen a helyen pihentek meg a régi idők vándorai, "kódisai": itt várták meg az eső végét, vagy az éjszaka elmúltát. Íratlan szabály volt azonban, hogy a házba sohasem mehettek be! 

Bármelyik háztípussal is van dolgunk, annak udvarán láthatunk tókát. A szereket a védhetőség miatt dombhátakra építették, ám figyeltek arra is, hogy a közelben legyen forrás vagy patak is. A szereken itató- és mosóvíz gyűjtésére ásták az ún. tókákat (víztároló gödröket). A tókák mellett a háztartások vízszükségletét a 19. század végétől kezdődően ásott kutak biztosították. A magas talajvizű helyeknél forrásokat használtak kávával körülvett kútnak, más helyeken pedig akár 60-80 méter mély kutakat fúrtak. 1947-ben akkora volt a szárazság, hogy ezek a rendkívül mély kutak is kiszáradtak, ekkor az állatokat itatásra a szomszédos falvakba hajtották át. A kutakat víznyerőszerkezetük alapján négy csoportba sorolhatóak: gémes-, hengeres-, csigás- és horgaskutak, ezek közül a környéken a hengereskút terjedt el. Az Őrségben jellemzően a kútkáva fölé széles nyereg- vagy sátortetővel készült, fűrészelt díszítésű, többnyire kerékkel meghajtott léces építményt emeltek, ezeket a kutakat e vidéken "kútházaknak" hívják.

sz22.jpg

Kútházak
sz24.jpg

Felsőszer

Felsőszer keleti végén áll Szalafő legújabb látványossága, a Kömpe szeme kilátó! A szoknyás harangláb vonásait mutató kilátó felső szintjéről ráláthatunk a lágyan hullámzó őrségi tájra: láthatjuk az útvonalon következő Papszert és túránk végpontját, Templomszert is! A Kömpe szó nekem kicsit törökös hangzású, a valóságban azonban Kömpe nem más, mint a Zala patak völgye és Felsőszer alja közötti terület neve. A kilátó alsó szintjén 2019-ben még egy függőágyon lehetett megpihenni, azóta azonban egy strapabíróbb, fából készült hintaágyra cserélték le azt. 

sz25.jpg

Kömpe szeme kilátó

p1060388.JPG

p1060386.JPG

Kilátás földszintről és a kilátó felső szintjéről

sz26.jpgKilátás a szeres szerkezetű Szalafőre: balra Papszer, jobbra Templomszer

 

Műúton ereszkedtem le a Zala völgyébe, majd a patakkal párhuzamosan haladtam egy ideig, hogy végre hegymenetbe kapcsolva elérjem Papszert.

sz27.jpg

Visszatekintés Papszerről Felsőszerre - a jobb oldali képen kiszúrhatjuk a Kömpe szeme kilátót is!

sz28.jpg

Papszer

Láttam már sós perecet, tökmagolajat, réteseket áruló portákat, itt azonban szárított vargányát is vehettem volna, az Őrségben rengeteg kézműves terméket vehetünk! A túra végén Templomszeren az Őrségi tejüzem mintaboltjában mindenféle tejterméket is vehetünk, egy kefírre be is neveztem, kóstoló gyanánt.

sz29.jpg

Nehéz üres kézzel távozni az Őrségből...

p1060405.JPG

Úton Templomszerre

Papszer volt az utolsó szer, melyet a túra érintett, innen már csak vissza kellett sétálnom Templomszerre, hogy sok-sok élménnyel-emlékkel feltöltekezve búcsút intsek e csodás településnek, melynek neve Szalafő! Zárásként a Gatter Fogadót, és az annak udvarán álló öreg tölgyet néztem meg, mely az Őrség legidősebb fája.

sz30.jpg

Gatter Fogadó és az öreg tölgy

A bejegyzés trackback címe:

https://soos93.blog.hu/api/trackback/id/tr8716561120

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2021.05.24. 19:33:06

Ezt tovább tarthatott megírni, mint megélni.

Szép gyűjtés és jó kedvcsináló azoknak, kik még nem jártak itt.

narkid 2021.05.24. 20:17:03

A szokásos informatív, olvasmányos és csodás fényképekkel fűszerezett beszámoló. Az írásaid nem csak átfutom ehhez nyugi kell.

Túraajánlók, élmények

Hazánk egy valódi kincsesbánya: telis-tele van szebbnél-szebb természeti látnivalókkal! A bejegyzéseimen keresztül szeretném ezeket nektek bemutatni! :)

Friss topikok

süti beállítások módosítása
https://www.facebook.com/barangoljunkegyutt/