Szeptember harmadik hétvégéjére remek túraidőt jósoltak a meteorológusok, így a túranaptárat nézegetve leginkább a számomra kihívást jelentő opciókat kerestem: ugyan voltak százas túrák is a listában, ám a szemeim a Börzsöny Természet és Hegymászó Egyesület (BTHE) által szervezett Bakancsok a Duna irányába névre hallgató túráján akadtak meg. 75 km, 3000 méteres szintemelkedéssel, általam még nem ismert ösvényekkel több szakaszon! Ideális választásnak tűnt, hiszen sok fejlámpázásra nem vágytam, de a nappali lehetőségeket szerettem volna kimaxolni... Hogy jól döntöttem-e? A válaszomat e blogbejegyzésen keresztül szeretném éreztetni veletek! :) De csak óvatosan olvassátok a sorokat, nézzétek a képeket, mert mire eljuttok a bejegyzés végére, a bakancsaitok garantáltan a Duna irányába fognak állni! ;)

75 kilométernyi barangoláshoz bizony nem kevés idő szükséges, főleg úgy, ha a környék legszebb csúcsai közül szinte mindet megmászatják a kihívást kereső kalandorokkal! Ennek megfelelően a szervezők biztosították a korai rajt lehetőségét: 5 óra után pár perccel már itinereinkkel a kezeinkben léptünk ki Mátéval és Anettel a letkési művelődési ház ajtaján. A kellemes hőmérsékletű beltérből sokkoló volt kilépni a rideg valóságba: a hőmérő higanyszála alig kúszott pozitív tartományig: az égboltra felnézve felhőknek nyomát sem láttam, melyek esetleg megtarthatták volna a Föld által kisugárzott hőt. A nyári viszonyokhoz szokott testemnek ezt a cidrit még szoknia kell! - állapítottam meg az első percekben. De a Börzsöny meredek emelkedőinek és Máté elképesztő tempójának kombinációja tudtam, hogy ezen a helyzeten gyorsan változtatni fog. Mire a hátunk mögött hagytuk a falu utolsó házait, már teljesen bemelegedve loholtam Máté mögött, mögöttem kissé leszakadva pedig Anett szaporázta a lépteit: fejlámpáinknak fényét követve próbált a helyes úton maradni. Első megmászandó csúcsunk a Sákola-tető volt, a hegymenet utolsó szakaszán igazán meredek szakasszal. A porzó talajon cipőim többször is kipörögtek, így a csúcsra már verejtékező homlokkal érkeztem meg, ahol Máté már matricával várt - ez volt az első, kódos igazolóhelyünk. A matrica beragasztása után a gerincen sétálva próbáltuk a jelzéseket és a hozzá tartozó ritkán járt ösvényt követni a Kis-Koppány irányába. Ez több-kevesebb sikerrel ment csak, a biztonság kedvéért reuma elleni kezelést is kaptunk néhányszor, a környék csalánnal borított részein átlépdelve. Elsétáltunk egy kilátópont mellett - ahova az ekkor még szinte teljes sötétség miatt nem tértünk ki -, majd a Kis-Koppány közvetlen közelében szalagozott ösvényre tértünk le, hogy ne ugyanazon az úton másszuk meg a mesés kilátást ígérő csúcsot, mint amin aztán utána leereszkedünk folytatásként. Az ígéret pedig szép szó, ha betartják úgy jó! - szól a közmondás. Szerencsére az ígért kilátást a gyakorlatban is élvezhettük az első emberes ellenőrzőponton, mely mellé csokit majszolhattunk. A Nap ekkor még a börzsönyi hegyek takarásában volt, de így is szépen megfestette az égaljt. 

Napfelkelte előtti panorámakép a Kis-Koppány oldalából 

Kis-Koppány oldalában, a túra első szakaszának számomra elengedhetetlen kellékeivel: fejlámpa, aláöltözet és kesztyű trióval :)

Kis szusszanás után robogtunk is lefelé, már amennyire lehetett: a morzsalékos, a szárazságtól porzó meredek lejtő bizony teljes összpontosítást kívánt meg tőlünk, hogy zakózás nélkül leérjünk a veszélyes szakasz aljára. Innen már barátibb utakon haladtunk a nagytesóhoz, a Nagy-Koppányhoz a Koppány-nyergen keresztül, hogy ott aztán ismét csak leessen az állunk a látottaktól!

Kilátás a Nagy-Koppányról

A Dunakanyar felé ráközelítve... a Dunát néhány renitens felhő megpróbálta eltüntetni, de ez szerencsére nem sikerült! :) A kép bal oldalán Márianosztra látható, a kegytemplommal és a börtön épületeivel

Nagyirtáspusztáig kellemes hullámvasutazás következett, a Nap ezen a szakaszon bukkant végre fel a hegyek fölött, rögtön éreztetve hatását: már nem csak az emelkedőkön éreztem magam komfortosan!

Nagyirtáspuszta vasútállomása

Keresztezve a Bezina-völgyi kisvasút sínpárját, aszfalton közelítettük meg a második emberes ellenőrzőpontot, mely a nagyirtáspusztai Szent Orbán Erdei Wellness Hotelnél vert tábort. A pecsét mellé mandulát és aszalt szilvát majszolhattunk: kellett is az energia, elvégre innen ismét meredek emelkedő várt ránk: fel a Nagy-Sas-hegyre!

A nagyirtáspusztai Szent Orbán Erdei Wellness Hotel egyik épülete 

Az előttünk tornyosuló Nagy-Sas-hegy a túra által érintett hegycsúcsok magassági versenyén ezüstérmet szerzett a maga 606 méteres magasságával. Így kissé tartottam is annak meghódításától, ám utólag azt mondom, ez volt az egyik legkönnyebben abszolválható csúcs: se nem volt igazán meredek, se nem volt morzsalékos, csúszós az oda vezető turistaút. A csúcson a matrica beragasztása után keresni kezdtem a panorámát, kevés sikerrel. A fák között csak eléggé szűk szögben tekinthettem ki a Naszály irányába, de a kutakodást szerencsére nem adtam fel... Néhány méterrel lejjebb már pöpec kilátást élvezhettem, noha pont az előbb említett Naszály tűnt el a fák takarásában. :) Cserébe előbukkant a Só-hegy (a kép jobb oldalán) és az általunk is megmászandó következő hegy (a kép bal oldalán, tetején tisztással).

Kilátás a Nagy-Sas-hegy oldalából

Az ereszkedés már nem volt oly' könnyű, mint a felmenetel, óvatoskodva értünk el a távelágazáshoz: az 50B útvonala a Só-hegy felé vette az irányt, mi pedig a szalagokat követve indultunk meg az Érsek-tisztás felé. A fenti képen már távolról megismert hupszlit hódítottuk meg előbb, s csak aztán kezdtük meg az ereszkedést... De ne rohanjunk el az újabb csúcspanoráma mellett: Só-heggyel, Nagy-Sas-heggyel de még az oda vezető úton a Gallák kettős csúcsát is megpillanthattuk néhány pillanat erejéig! ;)

Kilátás a Só-hegy (középen) és a Nagy-Sas-hegy (jobbra) irányába

A pompás rétnek búcsút intve, a szalagokat követve vesztünk el a börzsönyi erdők mélyén. Szó szerint is, ugyanis egy idő után elvesztettük a fonalat, akarom mondani a szalagokat, így a rendelkezésünkre álló track alapján érkeztünk le a völgybe, ahol "kárpótlásul" kitértünk az Érsek-forráshoz. Sajnos a vízhozama elég csekély volt, de legalább csordogált...

Érsek-forrás

A forrástól csupán perceket kellett trappolnunk az Érsek-tisztásig, amely a túra első - de finoman szólva sem utolsó - őszi kikerics paradicsoma volt... Nem győztünk betelni a látvánnyal!

Érsek-tisztás

A tisztást magunk mögött hagyva újra szalagozott ösvényeken haladtunk, ezúttal a magassági verseny aranyérmese felé: a megmászandó csúcs a 631 méter magas Szép-bérc volt! Ide a Tányér-rétet is érintve érkeztünk meg, alaposan megizzadva a néhol kissé nehezen járható ösvényeket követve. A bérc tetején pontőr fogadott minket szőlőcukorral, mellé pedig panorámával kínált, melyet nem voltunk restek elfogadni! :) A távolban még az esztergomi bazilika is feltűnt...

Kilátás a Szép-bércről - esztergomi bazilikával

Búcsút intve e szép helynek, továbbra is szalagokat követve folytattuk utunkat, előbb a sűrű aljnövényzet nehezítette meg a dolgunkat, majd a meredek, csúszós terep miatt kellett felkötni a gatyánkat... De hál' Istennek néhány kvázibalesettel megúsztuk ezt az ereszkedést is, mindig sikerült az utolsó pillanatban visszanyernünk az uralmat testünk felett, pedig a Börzsöny nagyon szerette volna, ha megismerkedünk közelebbről is a kiszikkadt talajával... A meredek kaland után újra jelzett utakon bandukolhattunk, aktuális célunk a Kisinóci-rét volt! Olyan szép volt az odáig vezető szakasz, hogy számos alkalommal megálltam fotózni, Máté jócskán meglépett előlem. Meg kell jegyeznem, a gyors tempót amúgy a gyomrom sem tolerálta, így már amúgy is érett a lemorzsolódás gondolata, nem szerettem volna Mátét "hátráltatni". 

Ereszkedés Kisinóc felé

Gyönyörű tölgyesekben törtem előre, a Pokol-völgyi-patak egyik ágán átszárnyalva jutottam el a Kisinóci turistaházig, ahol Máté várt rám. Szóltam neki, hogy nyugodtan menjen csak, én most lassítani fogok, de ekkor még többször megállt és mindig bevárt. A turistaháztól a nehezebb úton kellett megközelítenünk Kóspallagot, megmászva a kóspallagi kálváriát, az oda felvezető úton elhullajtott izzadságcseppekért a sokadik remek panoráma kárpótolt.

Kóspallagi kálvária

A keresztektől már csak ereszkedés várt ránk a kálvária stációi mentén Kóspallag központjáig, ahol újabb csokis frissítés várt ránk. A felállás az odáig vezető úton a szokásos volt: Máté elől, én mögötte... :) Közben Anett is utolért minket, sőt, az ellenőrzőpontnál ott is hagyott minket, ugyanis én egy kis kényszerpihenőt tartottam, a gyomrom helyrezökkentése érdekében.

Kóspallag, Mária neve templom

Bízva a mielőbbi és gyors javulásban, megindultunk Mátéval a Dél-Börzsöny irányába: a Hanta-patak völgyében. E szakaszról jól tudtuk, hogy pihentető lesz - már ami a vertikális viszonyokat illeti. A völgyben érezhetően magasabb volt a páratartalom, ennek egy része le is csapódott a hajnali órákban, így a völgy dús aljnövényzete után néhány méter múlva már a mi lábaink is csuromvizesek lettek. Cserébe viszont újra kikericsparadicsomban érezhettük magunkat! A magasabb páratartalom hatására a völgyben több helyen is fiatal őzlábgombák növekedtek, fájt is a szívem, hogy ezúttal nem tudom magammal vinni azokat...

A Hanta-patak völgyében

A kerítéssel körbevett Torony-alja horgásztót elérve búcsút intettünk a pihenésnek, átmozgató emelkedő várt ránk Széperdőig, ahova kalandos módon, kissé eltévedve, de még időben korrigálva érkeztünk meg, mögöttünk Anettel, ugyanis neki is sikerült valamit benéznie a felfelé vezető úton! :) A matricák beragasztása után négyen baktattunk tovább Törökmező felé, ugyanis mindeközben egy 50 km-es távon lévő futó is utolért minket. A turistaház elérése előtt én egy kis kitérőt is megejtettem a Fehér-forrás(csoport)hoz, mely szerintem a környék egyik legizgalmasabb látnivalója!

A Fehér-forrás(csoport) völgye

A turistaház melletti padoknál sikerült kiszúrnom az ellenőrzőpontot, ahol már Anett és Máté tesztelte a felhozatalt, én azonban előbb az "állatkert" felé vettem az irányt, és meglátogattam a mosómedvéket! :)

 Néhány lekváros kenyér eltüntetése után, hárman indultunk tovább a Dél-Börzsöny - szerintem - legszebb panorámát nyújtó pontja, a Hegyes-tető felé. Néhol már igazi őszi színekben pompázó erdőkön, mezőkön keresztül sétáltunk, akarom mondani rohantunk, természetesen Máté szélárnyékában végig.

Gubacsi-hálás oldalából

Békalencsével fedett tavacska

A Hegyes-tetőig két, igazán kemény emelkedőt kellett leküzdenünk, az elsőt a Gubacsi-hálás oldalában (ahol matricás EP is volt), a másodikat közvetlenül a Hegyes-tető előtt, így alaposan megizzadva másztam fel a Julianus kilátó tetejére, "némi" panoráma érdekében. Remélem már nem is kell említenem, hogy milyen mértékű volt a kaptatók csúszóssága... A Dunakanyarra, a Pilis- és Visegrádi-hegységre valamint a Börzsönyre nyíló panoráma megcsodálása után megejtettem a pecsét beszerzését is, a pecsét mellé néhány szem szőlőcukrot kaptam be, hogy energiát gyűjtsek a következő etapra.

Hegyes-tető, Julianus kilátó

"Körpanoráma" a kilátó teraszáról

 Irány a Remete-barlang! - adtuk ki magunknak az utasítást, majd kezdtük meg az ereszkedést a Szent Mihály-nyereg irányába. Körbekerített kutatóaknák mellett sétáltunk el, keresztül az Ürmös-réten, ahol a túra legszebb őszi kikericseiben gyönyörködhettünk, majd a nyerget elérve rácsatlakoztunk a Kittenberger-útra.

Őszi kikericsek az Ürmös-réten

Megmásztuk előbb a Szent-Mihály-hegy csúcsát, majd egy újabb matricát begyűjtve már a Remete-barlanghoz vezető szűk, rézsútos, igazán csúszós ösvényen meneteltünk. Illetve tette ezt Anett és Máté, én fokozatosan leszakadtam róluk, a cipőm talpa e szakaszon rendkívül csúszott, és velük ellentétben nekem nem voltak mankóim (túrabot), így óvatoskodva tipegtem csak előre a meredek hegyoldalban, minimalizálva a kicsúszás esélyét. Az Ördög-hegyet elérve érdemes volt néhány métert  letérni a turistaútról, hogy megcsodáljam a Kittenberger-út által nyújtott első panorámát, melyet eztán még számos újabb követett. 

Az Ördög-hegy oldalában

Hosszas, szintbeli csúszkálás után totyogtam le az egykori Remetevölgyi kőbánya területére, már a bánya fölötti kilátóponttól jól látszott, hogy milyen nagy sebet is ejtettek a hegyoldalban. A természet által már szinte teljesen visszafoglalt bányaudvar aljából közelebbről is átérezhettem annak nagyságát: hatalmas sziklafalak meredtek az ég felé... Épületromok is láthatók itt, mint például az egykori sikló felső állomásának (fékház) betonmaradványai! A kitermelt nyersanyagot ugyanis siklópályán juttatták le a meredek hegyoldalon keresztül a völgybe, hogy ott aztán nagyvasútra átrakodva szállíthassák tovább az árut. 

Remetevölgyi kőbánya "oldalnézetből"

... és annak aljából nézve

Kőbánya kiszolgáló épülete - sikló fékházának maradványa

"Kimászva" a kőbányából jöhetett is a legnagyobb szögű panorámát nyújtó és - szerintem - leglátványosabb pont a Kittenberger-úton, a Remete-barlang! Itt számos kiránduló élvezte a kellemes őszi időt, de én csupán egyre törekedtem, hogy megleljem a pontőröket. Nem volt nehéz dolgom, de a "találatomat" nem koronázta teljes siker: pecsétet ugyanis nem kaptam, mivel szegény pontőrök ennek hiányán voltak... De cserébe finom házi tallért majszolhattam, no meg élvezhettem a remek panorámát. Mondtam is a pontőröknek, hogy nekik van a legjobb dolguk, melyet meg is erősítettek! :)

Remete-barlang, panorámával

Nehezen tudtam csak hátat fordítani a Dunakanyarnak, nem csak a fantasztikus panoráma miatt, hanem mert tisztában voltam azzal, hogy most jön a fekete leves! Rendkívül meredek és csúszós úton kellett feljutnom a Dobozi-oromhoz... Meg is szenvedtem rendesen, de ismét csak esés nélkül megúsztam a kalandot, cserébe újabb remek kilátás a Dunára, amelyen éppen két hajó "versenyzett" egymással... Május óta kicsit máshogy tekintek ezen szituációkra, itt szerencsére megfértek egymás mellett.

Kilátás a Dobozi-oromról

A Dobozi-oromtól már döntően lefelé vezetett az ösvény, ám ez cseppet sem jelentette azt, hogy az előrehaladásomat biztonságosabbnak éreztem, sőt! Lefelé haladva a rézsűs úton bizony többször is meginogtam, a lefelé menetelés ilyen körülmények között jóval rosszabb volt... Szemben velem pedig szinte folyamatosan jöttek a kirándulók, akiken látszott, hogy nagyon nem ilyen terepviszonyokra készültek/számítottak... Ide kellene inkább kiírni, hogy veszélyes, fizikai erőnlétet és stabil mozgáskoordinációt igénylő útvonal, nem pedig a Duna túloldalán kanyargó Spartacus-ösvényre, mely szerintem ehhez képest kutyafüle!

Zebegény előtt még kisétáltam kötelességből a Borostyán-kő tetejére, elvégre a Borostyánkő TSE tagja vagyok, aztán pedig már kellemesebb úton ereszkedtem le teljesen a Duna szintjére. Naivan gondolhattam is volna, hogy mindjárt a Mókus Sörözőben frissíthetek, de a szervezők ezt másképp gondolták, "késleltették" kicsit a pihenés idejét. Ugyanis ahelyett, hogy berobogtam volna rögtön a falu központjába, inkább a Kút-völgy felé vettem az irányt, hogy egy jó kis emelkedővel megküzdjek a - szerintem - már megérdemelt pihenő előtt. Az Ernő-forrásig az amúgy magával ragadó völgyben lágyan emelkedtem feljebb és feljebb, hogy aztán jöjjön a már általam egyszer átélt rock'n roll szakasz! De érdemes megállni egy pillanatra... A Bodzás-völgy felől ugyanis ismerős arcot köszönthettem... Anett szenvedett ismét kilométerhiánytól! :) Ettől a ponttól a célig együtt mentem vele, szerpentinezve emelkedtünk egészen a hegytetőig, ahonnan nem várt panorámát élvezhettünk! :)

Kút-völgy

Ernő-forrás

Kilátás a csúcsról

A Szőnyi-pihenőnél újabb matricát ragasztottunk be a füzetünkbe, majd újra leereszkedtünk Zebegény házai közé. Elsétáltunk Szőnyi István festőművész egykori háza előtt, ahol 37 éven keresztül élt és alkotott, majd tovább bandukoltunk a Mókus Söröző felé, hogy frissíthessünk végre! De még most sem érdemeltük meg azt, legalábbis az útvonalrajzolók szerint... Előbb még fel kellett másznunk a Kálvária utcán keresztül a Kálváriához! De oda sem a stációk mentén érkeztünk meg, hanem előbb meghódítottuk a Kós Károly kilátót, amelynek oldalában újabb matricát gyűjthettünk be, de az igazi jutalom az újabb pompás kilátás volt.

Szőnyi István egykori lakóháza

A hangulatos Kálvária utca

Kós Károly kilátó

Zebegényben a látnivalók hada szinte teljesen megfékezett minket: a kálvária stációi és kápolnája, a milleniumi emlékmű, a sziklaszentély - mindezek nagyjából 200 méteren belül... Micsoda látnivaló-sűrűség! :)

Kálvária kápolna

Milleniumi emlékmű

Zebegény központja felé sétálva: középpontban a Kós Károly által tervezett templommal

Szikla-szentély, Zebegény első temploma!

És végre elértük a már vágyott frissítőpontot! A kupont beváltva egy szendvicshez és egy pohár szódához jutottam, a desszertet pedig a "szomszédos" Monarchia Rétesházból szereztük be (önköltségen)! Az isteni vaníliás-túrós rétesért meg kellett küzdenünk: majd' negyed órát kellett ehhez sorban állnunk... Tudtuk, hogy ez egyúttal azt is jelentette, hogy a túra végén nagyjából 1 kilométerrel többet kell majd sötétben mennünk, de vágytunk a finom rétesre! :)

Aprócska, de finom :)

A zebegényi házakat magunk mögött hagyva a Malom-patak völgyében kalandoztunk tovább, a könnyű terepnek köszönhetően szinte repültünk, többször át a patak felett! :) A völgyet nem csak a Malom-patak, hanem az őszi kikericsek tették igazán elbűvölővé!

Malom-patak völgye

A Malom-patak völgyét szinte a Törökmezei halastóig követtük, ám annak partjára most nem sétáltunk ki, inkább egy combos emelkedőn indultunk meg Kóspallag felé. A Békás-réten keresztül vezetett az utunk, innen hosszú percekig csodálhattuk a szemünk előtt tornyosuló Magas-Börzsöny tiszteletet parancsoló vonulatait.

Békás-rét - előre nézve

Békás-rét - visszatekintve

Az erdő sűrűjébe visszatérve, kellemes ösvényeken közelítettük meg Kóspallagot (annak határát), a túrán már másodjára. Most azonban csoki helyett fejedelmi ellátást élvezhettünk: fasírozott savanyúsággal és kenyérrel volt a menü, mellé pedig akár bort is kortyolgathattam volna...

Kóspallagi ellátás

Teli hassal indultunk tovább, rögtön jó kis kaptatóval Márianosztra irányába! De a bevitt kalóriáknál hála jó tempót tudtunk menni, vígan küzdöttük le az aktuális emelkedőket, a szakasz csúcspontja az Alsó-hegyen jött el, ahova kisétálva újabb panorámakép készült! ;)

Alsó-hegyi kilátás

Az Alsó-hegyről hétvégi házak, gyümölcsös kertek között ereszkedtünk le Márianosztrára, no de nem toronyiránt, hanem érintve a Kálváriát is, ahol újabb matrica is várt ránk! A kálvária stációi között cikk-cakkozva már csak egy karnyújtásnyira voltak a falu szélső házai, így perceken belül már a Faluházban kényeztethettük a hasunkat! Akácmézes kenyérrel, mellé lilahagymás és natúr házi sajttal... Fura egy kombó volt, de nekem bejött! :)

Márianosztrai kálvária

Faluház

A remek frissítőpontnak köszönhetően a szárnyalásunk folytatódott, a következő célunk Zuvár volt, számomra teljesen új útvonalon közelítettük meg. Előbb metszettük a Szob-Márianosztra kisvasút sínpárját, melyen néhány perccel korábban a nap utolsó vonatja robogott Szob felé (hallottuk a zakatolását), majd lágyan emelkedve, szántóföldek szélén sétáltunk, közben pedig sokadjára a panorámában gyönyörködtünk: láttuk a nosztrai kegytemplomot, a kálváriát no meg a hátteret uraló Kopasz-hegyet is! A fák között pedig a lemenő Nap sugarai által megfestett Csák-hegyi andezitbánya függőleges sziklafala tűnt fel többször is, sajnos ezt megfelelő módon nem sikerült dokumentálnom.

Zuvár felé baktatva

Rövid csalánkúra után már a Zuvár csúcsa előtti utolsó emelkedőt élvezhettük, szerencsére ezen élvezet rövidre sikeredett, a lemenő Nap fénye által megfestett csúcson ragasztottuk be füzetünkbe az utolsó előtti matricánkat! Majd az egykoron itt álló vár romjait próbáltam meg megtalálni, ám csupán néhány falmaradványnak tűnő "kőrakást" találtam... No meg pár méterrel lejjebb a túra - számunkra - utolsó kilátópontját, melyet még világosban élvezhettünk ki. 

Zuvár romjai

Kilátás a Zuvár oldalából

A kilátást valóban élveztük, azonban az utána ránk váró lejtőt nagyon nem... A túra - szerintem - legdurvább szakasza várt ránk, szó szerint imádkoztunk azért, hogy kicsúszás nélkül, talpon maradva érjünk le a Misa-réti-patak völgyébe, az egykori brjeskai kisvasúti szárnyvonal töltésére. A Vasutas-forrás után, már erősen sötétedő körülmények között kezdtük meg a túra utolsó szuszogtató emelkedőjét, mely egészen a Nagy-Galla csúcsáig tartott! Tisztában voltunk azzal, hogy a csúcs semmiképpen sem lesz meg mesterséges megvilágítás nélkül, azonban én bíztam abban, hogy az alatta elterülő tisztást még el tudjuk érni fejlámpázás nélkül. Így komoly tempót diktáltam, de Anett simán követett, így bár a végén már szinte teljes sötétségben bukdácsoltunk felfelé, de csak elértük a kitűzött célt, meghódítottuk a tisztást lámpázás nélkül! Az izzasztó kaptató mellé pedig ritkán tapasztalható közelségbe kerültünk a nászukat járó szarvasokhoz, fantasztikus élmény volt hallani ilyen közelről a szarvasbőgést! :) A tisztáson ránk váró pontőrök furán is néztek ránk mikor a sötétből előbukkantunk, felrakták a nagy kérdést: Ugye van lámpátok?! Megnyugtattuk őket, hogy van, csak kissé vakmerő módon közlekedtünk idáig. Itt ért minket utol Gábor, így a duónk trióvá alakult, mely egyben is maradt egészen a célig! A frissítési lehetőségekről a Pálinka dal jutott eszembe: "Szilva, körte, cseresznye...". Na jó, cseresznye nem volt, helyette Snickers-t (is) kaphattunk. 

Galla-tisztás - hangulatos ellenőrzőpont

Gábor naivan azt hitte, innen már csak le kell csorognunk Letkésre, így nekünk kellett közölnünk a "rossz" hírt, meg kell még másznunk a Nagy-Galla csúcsát is, jutalomjátékként. A csúcsra vezető ösvény megdolgoztatott minket, főleg az utolsó métereken pörögtek ki szinte folyamatosan tappancsaim... Felérve a csúcskőhöz teljessé tehettük a matricagyűjteményünket, valamint a változatosság kedvéért ekkor már a távolban megbújó falvak fényeit láthattuk a már-már szokványos nappali panoráma helyett! :)

Kis éji kilátás a Nagy-Galláról

A lejtmenet bár nem volt meredek, ám a jobb bokám számára a legkegyetlenebb volt, egymás után háromszor bicsaklott meg, azóta is kissé érzem... A Piribék-tisztást is érintve száguldottunk be Letkésre, a Művelődési Házban a díjazás (jelvény!) átvétele után a bogrács felé vettük az irányt, hogy a palócgulyás sűrűjében elmerülve élvezzük ki annak remek ízvilágát! :)