Április végén számos klasszikus, több évtizedes történelemmel bíró teljesítménytúrát rendeznek meg hazánkban, melyek közül idén a Karancs-Medves túrára esett a választásom. Nem csak azért, mert itt biztos voltam benne, hogy egy újabb lelkes, remek rendezőgárdát ismerhetek meg a rajt-célban és az ellenőrzőpontokon, hanem mert így - szerintem - hazánk egyik legkevésbé ismert hegyvidékét mutathatom be nektek e bejegyzésemen keresztül, azon egyáltalán nem titkolt céllal, hogy ti is felkeressétek e csodás nógrádi vidéket egy szép napon, és bebarangoljátok annak minden szegletét!

Bár a köztudatban Karancs-Medves 50-ként ismert a túra, a legnagyobb rendezési számmal mégis a 35-ös táv rendelkezik, melyet idén jubileumi, 30. alkalommal lehetett teljesíteni! E kerek szám miatt idén a 35-ös távon a megszokott kitűző helyett gyönyörű jelvény járt a teljesítőknek, így nem kellett sokat gondolkodnom, hogy megelégedjek a középtáv abszolválásával. Elvégre ez is valójában 38,3 km, ehhez pedig 1586 méter pozitív szintemelkedés párosul...

Szombaton hajnalban szakadó esőben indultunk meg Budapestről a nógrádi megyeszékhely irányába, nem is titkolom, ekkor még nem sok kedvem volt a túrához, sőt! Meg is fordult a fejemben, hogy a hosszú és fárasztó hétköznapok után inkább a pihenést válasszam, és visszamondjam az utat. De nem akartam kiszúrni útitársaimmal, így végül egy szebb jövőben bízva nekiveselkedtem a túrának. Útközben aztán már optimistább lehettem, az aktuális radarképet elemezgetve Mátéval megállapítottuk, hogy ha minden így marad, akkor a Karancs-Medvest vagy teljesen elkerüli a zivatarcella, vagy pedig csak a túra legelején kell megküzdenünk az égi áldással. Merthogy a talajnak, a természetnek valóban áldás ez a kis csapadék az elmúlt hónapok aszályos időszaka után...

7 óra után 5 perccel már a nevezési procedúrát is letudva csaptam bele a lecsóba, velem együtt pedig az eső is  rákezdett... Sebaj, esőkabát fel, ki lehet ezt bírni! - gondoltam. Főleg úgy, hogy rögtön egy combos lépcsősorral kellett megküzdenem, melynek tetején egy trianoni emlékmű, és a közvetlenül fölötte kezdődő kálvária következett. Szerencsére amilyen meredek a Kálvária-tető, olyan könnyű is a feljutás, hiszen egy szerpentinező gyalogösvényen juthattam fel annak tetejére, ahonnan még az eső ellenére is pompás kilátás fogadott  az innen paneldzsungelnek kinéző Salgótarjánra, melyet volt is időm kiélvezni, hiszen a dombtetőn már rögtön pecsétet kaptam, ennek pedig volt egy kis holtideje. 

Irány a Kálvária-tető!

Előttem hevert Salgótarján, a völgyekbe épült nógrádi megyeszékhely

Az izzasztó bemelegítés után jöhetett a lazulás, könnyed hullámvasutazás vette kezdetét a sárga turistaúton végighaladva: Szent Imre-hegy, Meszes-tető, Pipis-hegy, Gyurtyános csúcsait játszi könnyedséggel tudhattam le! Ám tudtam, hogy hamarosan e lazulásnak vége, hiszen nemsoká már a Karancs lábánál korcsolyáztam az eső hatására nedvessé és ezáltal csúszóssá váló talajon. A Kupán-kúti-rétnél két dolog is tudatosult bennem: egyrészt hogy az eső elállt, és már csak a fák leveleiről lecsöpögő vízcseppek áztatnak tovább, másrészt pedig a rét túloldalán kezdődő hegyek felhőben vannak... Ergo a Karancs is... A történethez hozzá tartozik az is, hogy eddig csak egyszer jártam a Karancs tetején, tavaly télen, szintén felhőben, még a kilátót is csak 2 centiről vettem észre (persze azért felmásztam a tetejére akkor is...). Kezdtem megbarátkozni a tudattal, hogy ez ma sem lesz másképp, és ezen gondolatokkal érkeztem meg a Ceberna-völgy "bejáratához", ahol a rét szélén a 2. EP kedves pontőrei vártak rám. A pecsétgyűjtést kihasználva meg is szabadultam esőkabátomtól, elvégre innentől garantált a túlmelegedés, akármilyen szettben is folytatja a túrát az ember! A kedves szavak mellé tejkaramellát és cukorkát kaptam, majd nekiestem a túra legkeményebb szakaszának, mely az elején amolyan bemelegítő jelleggel egy az eső hatására kissé sáros úton egy völgy aljában haladt, aztán egy váratlan pillanatban megindul meredeken fel a hegyoldalba, és nem is enyhül az emelkedő szöge a Karancs-nyeregig. A rendkívül magas páratartalom miatt kemény 3 km/h-s tempót diktáltam magamnak, de még ez is túl gyors volt ahhoz, hogy elkerüljem a verejtékezést... A felhőbe burkolózó erdő látványa misztikus volt, ennek is megvan a sajátságos hangulata! - állapítottam meg két ziháló lélegzetvétel között, majd folytattam a küzdést a heggyel. Az emelkedő legvége előtt értem utol egy 3 tagú családot, akik a köszönés után annyit kérdeztek, erről a túráról is lesz-e élménybeszámoló. Mindig örömmel tölt el, ha ismeretlenektől kapok pozitív visszacsatolást, ez most sem volt másképp! Néhány szót váltottunk még, többek között megtudtam, hogy a 11 éves Daninak nem ez a 38 km-es kaland élete eddigi leghosszabb túrája... Le a kalappal előtte, nem semmi teljesítmény! Velük amúgy még vagy 3-4-szer futottam össze a túrán, mivel én több kitérőt is tettem olyan látványosságokhoz, ahol még korábban nem jártam, így többször is visszaelőztek, hogy aztán újra utolérjem őket! :) 

A Karancs-nyeregben egy kis papír hirdette, már csak "kb. 100 méter" a 3. EP. Fura volt, mivel tudtam, hogy a Szent Margit kápolna innen még ennél jóval messzebb van! Aztán haladva vagy száz métert, újra ugyanazon felirat fogadott, míg végül aztán tényleg már csak 100 métert kellett megtennem a kápolnáig. A helyhez egy érdekes legenda is kapcsolódik! 

Szent Margit kápolna

A tatárok elől menekülő IV. Béla e helyen pihent meg, megmenekülésének emlékére pedig ide kápolnát építtetett (másik források szerint lánya, Margit építtette). Az igazi érdekesség, hogy a kápolnát eredetileg a legmagasabb hegyre kívánták építeni, ám a legenda szerint amit oda nappal felépítettek, azt éjjelenként az angyalok áthordták ide a Kápolna-hegyre! Az építtetők pedig Szűz Mária akaratát elfogadva végül itt is fejezték be a kápolna felépítését.  

"Csoda" a Karancsra tartván

Irány a Karancs! - adtam ki a parancsot, miután beszereztem az újabb pecsétet, és bekaptam néhány szem szőlőcukrot. A Karancs csúcsáig egy 50-es távon vitézkedő túratárssal haladtam, aki rögtön rákérdezett, hogy ugye én vagyok a Soós András... :) Ismét csak kellemes percek vártak rám, Szabó Attilával beszélgetve gyorsan a csúcs közvetlen közelébe értünk, ahol "varázslat" várt ránk! Ugyanis vagy fél perc alatt az addigi tejfehér köd teljesen szétoszlott, rögtön napsütéses, csodás idő váltotta azt fel! Nem akartunk hinni a szemünknek, így már messziről kiszúrtuk a Karancs csúcsán álló grandiózus kilátót! Oda is szóltam a pontőröknek, hogy én bizony a pecsétet majd később óhajtom, most azonnal indulok a kilátó legtetejére! Ám amilyen hirtelen jött a jó idő, olyan gyorsan vissza is kúszott a felhő a Karancsra... Mire a kilátó nagyjából 3/4-t meghódítottam, és épp a fák fölé értem, nagyjából néhány másodpercnyi lehetőségem volt az alacsony rétegfelhőzet feletti világot megcsodálnom, mire elővettem a fényképezőmet és végre felértem a kilátó legtetejére, újra felhőben volt az egész hegy. Néhány percnyi reménykedés után, csalódottan tipegtem le a pontőrökhöz. Olyan taktikát találtam ki, amely be szokott válni: azaz lejöttem a kilátóból, és várakozó állásponton az eget kémleltem, az azonnali startra várva, ha esetleg újra oszlani kezdene a felhő... Azonban úgy nézett ki a dolog, hogy nem fog itt változás bekövetkezni, így inkább a kilátó tetején próbálkoztam tovább, hátha majd úgy! Ám újabb 10 percnyi malmozás után feladtam a dolgot...

Kilátó a Karancson - még tiszta időben

Kisétáltam még a csúcskőhöz, majd a határsávon kezdtem meg a leereszkedést Somoskőújfalu felé, közben beiktatva egy kis kitérőt a szlovák oldalon található Margit-forráshoz. Furcsa élményben lehetett itt részem, ugyanis ahogy átléptem a képzeletbeli határt, a köd újra felosztott, a hegy ezen oldalán ragyogó napsütésben, üde zöld erdőben sétálhattam. Önkéntelenül is eszembe jutott a nagy klasszikus: a szomszéd kertje mindig zöldebb... Most is ezt éreztem!

Margit-forrás

Visszatérve a magyar oldalra, a sárga sáv ösvényén folytattam az ereszkedést a határ közvetlen közelében, egészen a völgyben fekvő Somoskőújfaluig. A falu első házait elérve remek kilátás fogadott az előttem álló útszakaszra! A távolban feltűnt a Salgó csúcsa, melynek teteje éppen hogy egy felhőben volt, csak sejtelmesen látszódott halványan a Salgó vára!

Bújkáló Salgó Somoskőújfalu határából

Samoskőújfalu vasútállomását keresztezve volt lehetőségem begyűjteni a 4. pecsétemet, ahol ezen kívül még megszabadultam minden feleslegesnek vélt ruhadarabomtól, hiszen tudtam, hogy innentől újabb emelkedők fognak rám várni, melyek bár kevésbé lesznek meredekek, de az egyre javuló időjárás már nem kívánta meg a vastagabb ruharétegeket. A faluból lágyan emelkedő utakon indultam meg Eresztvény felé, a piros sáv jelzéseket követve. A falu fölötti rétek oldalából visszanézve a Karancs mosolygott rám vissza gúnyosan... Bizony, már nyoma sem volt az eddig őt alaposan elrejtő felhőnek... Ilyen az én formám - véltem, majd pozitív gondolatokkal folytattam: legalább van motivációm, hogy mielőbb újra meghódítsam azt!

Nini, ott a Karancs...!

A régi kőszállító kisvasút töltésén haladtam szinte végig, amikor végre elértem annak egyik leglátványosabb elemét, a 146 méter hosszú alagutat! A turistaút, és ezáltal a túra útvonala is ezen keresztül vezetett, vicces volt lámpa nélkül bukdácsolni a szinte teljes sötétségben, miközben az alagút végén a fény egyre közelebb és közelebb került! Ám nem a túlvilág fogadott a végén, hanem egy mesés fenyves!

Alagút előtt, közben, után

Az alagutat elhagyva továbbra is a vasút jól kivehető töltésén haladtam, e szakaszon ismét csak a már korábban említett 3 tagú családdal, Dani számos érdekességet mesélt nekem a kisvasútról, többek között, hogy tőlünk nem messze van egy betemetett viaduktja is annak! És valóban, az egykori, 24 méter hosszú, 12 méter magasságban átívelő völgyhíd egészen 1930-ig szolgálta a kisvasutat, amikor is annak középső pillére leszakadt... Az egy halálos áldozattal járó baleset után a völgyhidat már nem hozták helyre, helyette más útvonalra "terelték el" a vasúti pályát. (Forrás)

Eresztvény

Ahogy az egykori vasút, úgy emelkedtem én is egyre feljebb, egészen az Eresztvényi műútig, amin begyalogolva a Geopark látogatóközpont kültéri pihenőjénél újabb ellenőrző pont fogadott, mely egyben a túra fő frissítőpontja is volt! Nem is akármilyen különlegességgel, csurgatott kenyérrel vártak a szervezők! Ilyen formájával még nem találkoztam a zsíros kenyérnek, így a kóstolás előtt megismerkedtem annak elkészítésével is. A felhevített vaslapok közé helyezett szalonna darabokból szó szerint csurgott a folyékonnyá váló kalóriabomba! Így már értettem a csurgatott jelzőt is, eddig én csupán a mezei formáját ismertem, amikor is a nyárson sütött szalonna kisült zsírját csepegtettük kenyereinkre... Az meg valóban csak csepegett, szépen lassan, míg ez esetben ömlött a forró zsíradék a hagymákkal alaposan megpakolt kenyerekre. Az elkészítési mód megismerése után nem is volt más hátra, mint megkóstolni a végkifejletet! Mennyei... - nem találtam rá jobb szót! Rögtön több szelettel töltöttem fel hasamat, egészen más az ízvilága volt az amúgy már számomra eléggé uncsi zsíros deszkának.

How it's made különkiadás - csurgatott kenyér

A hasam megtömése után jöhetett a "büntetés", azaz az emelkedő a Salgó várának legmagasabb szintjéig a piros sáv, piros várrom, piros háromszög jelzéssorrendet követve! Szerencsére végig gyönyörű bükkerdőben haladhattam, és élvezhettem a hegységet felépítő bazalt érdekes formavilágát is, többek között egy kőtenger mellett is elsétáltam, míg fel nem értem a feledhetetlen panorámát nyújtó Salgó csúcsáig! Nem nehéz megérteni, miért is ihlette meg Petőfi Sándort is e hely, mikor itt járt hajdanán...

Ám útközben még a szebb sorsra érdemes Dornyay turistaházat és a Bodzás-kutat is megnéztem, ezekről is álljon itt egy-egy fotó az örökkévalóságnak. Bízva abban, hogy a turistaház rövid időn belül újra visszanyeri régi pompáját...

Dornyay turistaház

Bodzás-kút

A vár legfelső szintjén szerezhettem be tehát az újabb pecsétet, mellé ismét energiát nyújtó cukorkákat, valamint házi sajtos rudat majszolhattam, miközben hosszú percekig az elém táruló panorámában gyönyörködtem. Tettem ezt úgy, hogy az órámra pillantva jól láttam, hogy szintidőn kívül vagyok, de ez sem riasztott el a további henyéléstől, tudtam, hogy ha kell, majd a végén belehúzok! :) Azon pedig igazán jót mosolyogtam, hogy a Karancs csúcsán ismét egy felhő csücsült! :) 

Salgó vára

A várból csak lefelé vihetett az utam, egészen Salgóbányáig tartott a szintvesztésem, előbb a piros várrom, majd a zöld sáv jelzések mentén. A két turistaút találkozásánál ha egyenesen mentem volna tovább a várrom jelzések mentén néhány száz méter kitérővel a Boszorkány-kő várt volna rám, ezt most azonban kihagytam, mert voltak további nagypistázós terveim! Nektek azonban csak ajánlani tudom, innen is remek panorámában gyönyörködhetnek az "extrát" vállaló kalandorok!

Zenthe Ferenc Emlékpark

Salgóbányán áthaladva megtudhattam, hogy a falu szülötte Zenthe Ferenc, róla nevezték el a faluközpontban lévő parkot is. A falut a sárga sáv jelzéseket követve hagytam el, még vetettem egy pillantást a határában lévő Szent István király templom szebb napokat is megélt épületére. Az ablakai azonban a mai napig igazán látványosak!

Szent István király templom

A Hotel Medves bejáratát elérve letértem a sárga kör turistaútra, hogy oda-vissza jó egy kilométeres kitérőt tegyek a Zagyva-forráshoz. Még sosem jártam a Tiszába már méretes folyóként beletorkolló vízfolyás eredeténél, így hát kötelezőnek éreztem a forrás felkeresését, utólag végképp nem bánom az extra métereket, igazán hangulatos kis helyen bukkan elő a hegy gyomrából az éltető forrásvíz.

Zagyva-forrás

Visszatérve a hivatalos útra, tovább folytattam Európa legnagyobb bazaltfennsíkjának (Medves-fennsík) tetejére tartó kirándulásomat. A széles platóra felérve valóban fennsík érzetem volt, amerre csak elláttam, lágyan hullámzó rétekben gyönyörködhettem! Az egyik rét szélén "meglepetés" pontőrökkel találkoztam, akik valójában útbaigazító szerepet töltöttek be, ugyanis itt találkozott a 35-ös és az 50-es táv, hogy együtt haladjon tovább Rónabánya irányába.

Medves-fennsík

Újabb rövid kitérőt tettem a Tehenesi-bányatóhoz, hogy ne csak a nádast lássam, hanem a mögötte megbúvó vízfelületet is. A bányató után nem sokkal pedig egy kis forrásra bukkantam, mely a turistaútról csupán néhány méterre fakadt, kár lett volna kihagyni!

Tehenesi-bányató

A forrás környékén ért utol ismét Szabó Attila és egy másik kedves 50-es túrázó, akiket innen egészen a Kohász Kék becsatlakozásáig vezettem, közben pedig meséltem nekik érdekességeket, amiket korábbi túrák során jegyeztem meg a környékről. Igazán látványos volt végigsétálni a fennsíkon, több ponton is remek kilátásban gyönyörködhettünk észak felé, a Felvidék hegyeit vehettük górcső alá! De csak szemeinkkel, ugyanis a fényképezőm ebben a pillanatban merült le... Kényszermegoldásként innen a telefonom nem túl jó fényképezőjével folytattam a túra fényképes dokumentációját.

Kilátás észak felé a Medves-fennsíkról

Rónabánya határában újabb ellenőrző pont, pecsételés következett, hogy aztán egy kis emelkedőt leküzdve a Szilvás-kő csúcsát is meghódíthassuk. Ám előtte két egykori bazaltbányát is megnéztünk, ahol nagyon látványosak voltak a bazaltoszlopok, felkeresésük mindenkinek erősen ajánlott, még akkor is, ha nem vagyunk nagy geológusok! :)

Bazaltbányászat során előbukkant bazaltoszlopok

A bányaudvarok meglátogatása után egy rövid, de szuszogtató emelkedőt kellett már csak leküzdeni, hogy a Szilvás-kő tetején gyönyörködhessünk a panorámában, és a "szétnyílt" egykori vulkánban. Bosszankodva meséltem túratársaimnak - miközben a szükséges kódot felfirkantottuk igazolólapjainkra -, hogy nem hoztam magammal iránytűt. Hogy ez miért is bosszantó? Nem azért, mert annyira rosszak a jelzések és a GPS vétel a környéken, hogy tájolóra legyen szükségem, hanem mert a Szilvás-kőt felépítő kőzetben az átlagosnál kétszer nagyobb mennyiségben található meg a magnetit (vas-oxid), melynek hatására az iránytű elvileg nem a mágneses északi irányt mutatja... Ki akartam próbálni, talán majd jövőre, ha az 50-es távon is megküzdök a környék hegyeivel!

Kilátás a Szilvás-kő tetejéről és a szétnyílt hegy

Leereszkedve a nyeregbe, szemben a Kis-Szilvás-kő csábított, de most inkább a cseh katonasíroknál az egykori sípályához sétáltam ki, hogy aztán tovább kalauzoljam túratársaimat a helyes útra. Jót beszélgetve tettük meg a Kohász Kék becsatlakozásáig előttünk álló kilométereket, így relatíve gyorsan le is tudtuk ezt a szakaszt.

Cseh katonák sírja

Kilátás az egykori sípálya tetejéről

A Kohász Kék ösvényét elérve elbúcsúztunk, én jobbra tartva folytattam a 35-ösöknek kiírt útvonalon a túrát, míg a többiek balra fordulva folytatták az 50-es távot. Innentől ereszkedés következett a Mátraszelét és Salgótarjánt összekötő műútig, az völgyben való bandukolást ismét csak Daniékkal tettem meg, még mindig kitartott a srác ereje! A műútnál frissítőpont várt rám, nápolyit is vizet lehetett vételezni, kinek szüksége volt energiára/folyadékra. Én megköszöntem a "pontőrök" kedvességét, de inkább megindultam Pécs-kő irányába, hogy megküzdjek a túra utolsó izzasztó emelkedőjével. A régi műúton haladva előbb egy egykori vasúti híd maradványait véltem felfedezni, majd az egykori bányásztelepülés, Inászó nyomait fedezhettem fel a völgyben (táblák, temető).

Inászó nyomai (ismertető tábla, temető)

A temetőnél a "helyes" utat elkerítették, így a kerítés mellett egy szűk "ösvényen" kellett kerülnünk, melyet mint kiderült, a túra ideje alatt szalagoztak ki, hogy nekünk ne kelljen kerítést másznunk. Letudva a nehézkes szakaszt, ismét széles úton folytathattam az emelkedést a Pécs-kő-nyeregig. Innen már csak egy köpésre volt a csúcs, annál több szinttel a sárga sáv turistaúton! Szuszogva értem fel a csúcs alatti pihenőhöz, ahol az utolsó előtti ponton még egy pecséttel és egy mennyei házi sportszelettel lettem gazdagabb! Remek frissítés volt  így a túra végéhez közeledvén, nagy mosollyal az arcomon másztam fel a 360°-os panorámát nyújtó Pécs-kő tetejére. Ide egy kis kötéllel biztosított, meredek, sziklás úton lehet feljutni, nedves időszakban ez veszélyes is lehet, ám ekkor már nyoma sem volt a reggeli csapadéknak, így gond nélkül jutottam fel a szikla tetejére. A jutalmamat pedig az alábbi képek sem képesek visszaadni...

Pécs-kő

Jöhetett a végső lejtmenet Salgótarjánig, több helyen is erdőirtások miatt remek panorámával a környékre. A meredek ereszkedés végén a Dolinka Pihenőparkban szereztem be az utolsó pecsétet, majd műútra váltva az eddigi puha erdei utakat, hamarosan már a Szojka Ferenc Stadion mellett sétáltam a belváros felé. Itt ért utol Tarnai Máté, aki végigloholta az 50-es távot, innen a célig együtt vágtattunk, szó szerint... A stadionnál megjegyeztem neki, hogy ha régi fényében is tündökölne a magyar foci, akkor is inkább a stadionból kiválóan látható Salgó várában gyönyörködnék! :)

Kilátás a stadiontól

Salgótarján belvárosa a gyors tempó hatására hamar eljött: átkeltünk a vasútállomás alatti aluljárón, hogy aztán megcélozzuk a túloldalon lévő lépcsősort, végül pedig balra fordulva besétáltunk a Galcsik Fogadóba. A fogadó teraszán kaptuk meg a megérdemelt díjazásunkat, majd odabent fogyaszthattuk el a káposztalevesünket.