Mint már korábban egyik bejegyzésemben említettem, május végén beléptem a szombathelyi Borostyánkő Természetbarát Egyesületbe. A belépéssel nem csak az egyesület "alvó ügynöke" szerettem volna lenni, hanem aktívan részt venni annak életében, amennyire csak tudok a messzi Budapestről hazajárva. Már a Kőszegi csillagok teljesítménytúra rendezéséből is aktívan kivettem a részemet, most pedig a soron következő, szeptember 8-án megrendezésre kerülő Alpannonia túrák esetében teszem meg rendezőként a tőlem telhető legtöbbet a sikeres rendezés érdekében. Értelemszerűen így a túra hivatalos napján nincs lehetőségem teljesíteni a távot, valamint az útvonal előzetes bejárása is szükséges, hogy feltérképezzük az esetleges változásokat, akadályokat, aktuális körülményeket, melyekre az indulók figyelmét fel kell hívni, esetleg intézkedni, kerülő útvonalat keresni, stb...

A Savaria Történelmi Karnevál és munka miatt itthon tartózkodtam a hétvégén, így a kellemest a hasznossal összekötve végigjártam a maratoni táv útvonalát. Na de ne siessünk annyira, azért 1-2 mondatban a túra névadójáról is essen szó!

Alpannonia, túránk névadója egy nemzetközi túraútvonal, az ausztriai Fischbachtól valamint Semmeringtől Kőszegig tart. Igen, a sógoroknál két kiindulópont is van, lehet választani, Fischbachtól 120 km, míg Semmeringtől 104 km a főútvonal hossza, melyet a piros Alpannonia jelzéseket követve lehet végigjárni. Azonban az Alpannonia ennél jóval több: a főútvonalon kívül számos mellékútvonal is kijelölésre került, melyeket követve az egész vidék felfedezhető, ezen szakaszokat sárga Alpannonia jelzésekkel látták el az útvonal atyjai. Igazolófüzet (illetve inkább kihajtogatható térkép, benne pár rubrikával, ahova az igazoláshoz szükséges pecsétlenyomatokat kell begyűjteni) is létezik hozzá, a teljesítéshez végig kell járni a Joglland régiót, a Bucklige Welt vidékét valamint a Borostyánkői- és a Kőszegi-hegységet!

Na de most, hogy kaptunk egy rövid ismertetőt az Alpannonia túraútvonalról, jöjjön maga a teljesítménytúra ismertetése! Idén a már hagyományos 10, 15 és 25 km-es távok mellett új távokkal kedveskedünk a túrázó közönségnek, meghirdetésre került egy 33 km-es táv is, melynek érdekessége, hogy Kőszegtől Írott-kőig végig az OKT-n, majd onnan Bozsokig a DDK-n halad, így a teljesítménytúrát össze tudja kötni az OKT/DDK vándorlásával az ezt a távot választó kalandor! A csúcs pedig a maratoni táv lett, mely több, mint 42 km-en keresztül kanyarog a Kőszegi-hegységben, sokszor az Alpannonia fő- vagy valamelyik mellékútvonalának jelzéseit követve! Én a legutóbbi távot választottam, hiszen ez tartogatja számomra az igazi kihívást, valamint a legtöbb látványosságot! Induljunk tehát! Célom nem csak a kedvcsinálás a túrához, hanem az útvonalon, és annak közvetlen közelében lévő látványosságok rövid bemutatása is! :)

A bejárás napjára eléggé lehűlt az idő, a 20 fokot sem érte el a hőmérő higanyszála, de ezt cseppet sem bántam, a szemerkélő esőt annál inkább. Reggel 7-kor a kőszegi Jurisics várának most még zárt ajtaja elől indítottam a track rögzítését, de ti ne aggódjatok, két hét múlva ez az ajtó nyitva fog előttetek állni! ;)

A történelmi belvárost elhagyva Szent Donátusz és Szent Lénárd kívánt nekem jó utat, az OKT kék sáv jelzéseit követve távolodtam a városközponttól. Nagyjából 1 km-nyi városi aszfaltozás után értem el a Koronaőrző bunkerhez. 

Ezen bunkerben őrizték a Velemből - melyet szintén érinteni fog a túra! - áthozott Szent Koronát 1945. március 18-27. között, mielőtt az Ausztriába, majd az USA-ba került. Onnan csak 33 évvel később, 1978-ban tért vissza hazánkba! A bunker maga 2018-ban nem látogatható, felújítási munkálatok miatt.

A bunkertől jobbra elnézve már látható is a kőszegi kálvária első stációja, de tudtam, hogy lehetőségem lesz az összes stációt közelről megnézni, ugyanis a túra első igazi szuszogtató szakasza következett, mely a Kálvária-hegy tetején található Kálvária templomig tart. Eltévedni idáig szinte lehetetlen, levegőért kapkodni annál valószínűbb mutatvány! :) A templomtól bár kissé korlátolt a kilátás város felé, a szőlőhegy felé annál jobb! A szőlőhegy fölött, a hegytetőn pedig a később érintett Óház-tető kilátója emelkedik a lombkoronaszint fölé.

A ma látható barokk stílusban épült Kálvária templomot 5 évig építették az 1734-es elkészültéig, a belső berendezéseket azonban még éveken át bővítették felajánlásokból. Egy helyi történet szerint 70000 téglát a hívek vittek fel, kettő darabonként, kereszt alakban egymásra fektetve! Hogy ebből mi az igazság, azt sosem fogjuk megtudni, de ha igaz, akkor nem semmi elszántság és kitartás kellett ehhez, a templomnál járva már mi is megtapasztalhattuk az ide felvezető ösvény meredekségét! A templom mellett található még egy remetelak, melyet 1735-ben a templom felügyeletét végző jezsuitáknak építettek. A templom mögött pedig a Szent Donátnak emelt kápolna áll, mely 1891-ben nyerte el mai alakját. Hogy miért pont Szent Donátnak emeltek itt kápolnát? A válasz egyszerű: Szent Donát  a vihar, a villámcsapás és a jégeső ellen védő szent, a szőlőtermés megóvásáért helyben a "legcélszerűbb" fohászkodni.

A templom mellett továbbhaladva bal kéz felől szőlőbirtok, a szőlőtőkéken már érett fürtök lógnak, lassan itt a szüret ideje! Ezután kis "kitérő" következett a kék kereszten a Kálvária-hegy Burgenland felé néző oldalában található Trianoni kereszthez,  Az 1936-ban emelt kereszt az 1920. június 4-ei trianoni döntés alapján az anyaországtól elcsatolt falvakra néz, mi is a burgenlandi dimbes-dombos vidékre nézhetünk le innét.

 A kitérő után továbbra is az OKT jelzéseit követtem, kellemesen emelkedő ösvényen értem el a Pintér-tetőt, melyet meghódítva már hivatalosan is hegységi magasságokban érezhettem magamat, ugyanis a csúcs 505 méterrel magasodik a tengerszint fölé. Közvetlenül a csúcs előtti utolsó balkanyarnál, ahol a szekérútról egy szűk ösvényre tér le az OKT, ajánlott a fokozott figyelem, ugyanis a jelzés, illetve annak hiánya könnyen megnövelheti a maratoni táv hosszát! A csúcsról gyönyörű panorámában gyönyörködhet a túrázó ismét csak Ausztria felé, köszönhetően egy néhány évvel ezelőtti tarvágásnak...

Az erdőirtást elhagyva néhány percen belül elértem a Hétforráshoz vezető műutat, szerencsére ezt csak épp, hogy érinti a turistaút, attól jobbra folytattam utamat gyönyörű erdőségekben, kellemesen lejtő úton egészen a Hétforrásig. Itt az esőbeállóban bivakoló turistákkal, és hét kifolyón a hegy gyomrából előbukkanó friss forrásvízzel találkoztam. Idilli kis hely, leszámítva a forrás fölött magasodó volt határőr laktanya omladozó épületeit... Sokkal több benne a potenciál, minthogy az enyészeté legyen!

A Hétforrás a Kőszegi-hegység legbővízűbb forrása, az Óház-tetőn található Óvárnak is ez biztosította a középkorban a vízvételi lehetőséget, most nekünk túrázóknak is nagyszerű lehetőség, ha más nem, csak végiginni a hét honfoglaló vezérről elnevezett kifolyókból csordogáló forrásvizet.

Az Óvár vízutánpótlását azonban nem csak a Hétforrás nyújtotta, ciszternát is építettek a "tervezői", ennek okát továbbindulva én is megtapasztaltam, hiszen a következő rövidtávú célom az Óház-tető meghódítása volt. Bár a forrástól csupán 1 km-nyi járásra található, de a szintemelkedés annál több benne! Míg a Hétforrás 424 méterrel magasodik a tengerszint fölé, addig az Óház-tető 609 méterrel! Az emelkedőt én 3 szakaszra szoktam osztani, a bemelegítő részre, mely a zöld sáv jelzés leválásáig tart, a "gyilkos" szakaszra, mely a következő szintútig tart, majd a rövid szintezés után következő levezető szakaszra, mely már tényleg egy utolsó jutalomjáték a csúcs előtt! 

Mindig nagy öröm feljutni a csúcsra, most sem volt ez másképp, gyorsan fel is szaladtam a kilátóba megcsodálni a panorámát, mely így a borongós idő ellenére is lenyűgöző! Innen jól rá lehet látni Kőszeg városára, a Tábor-hegyre, a távolban pedig tiszta idő esetén osztrák irányba a burgenlandi hegyek, a Rax-Alpok, a Schneeberg, magyar irányba pedig a Bakony vonulatai és néhány tanúhegy (Somló, Ság-hegy, akár a Badacsony, Szent-György-hegy is!), sőt még a Fertő-tó is feltűnhet, érdemes akár távcsövet is magunkkal hozni! Az alábbi képek nagy része (galéria!) nem a bejárás során készült, de jól mutatják, hogy milyen messze is ellátni igazán tiszta idő esetén!

Az Óház-tetőn már a 12-13. század fordulóján vár állott, jelentősége azonban nem sokáig tartott, hiszen a 13. század második felében Kőszegi Henrik és fia Iván megalapították a hegyek lábánál a mai Kőszeg városát. Innentől az állapota fokozatosan romlott, pusztulásnak volt ítélve. A Millenium előtt kezdődtek meg az első tudományos feltárások, majd 1896-ban Chernel Kálmán eszméje alapján Kőszeg város címerében található épülethez hasonló kilátót emeltek, amely azonban 1917-ben összedőlt. Egészen a Millecentenáriumig, 1996-ig kellett várni az újabb kilátóra, mely az ásatások alapján rekonstruált régi toronyvár mintájára épült, mi is ezt a formáját tekinthetjük meg!

A kilátótól elbúcsúzva továbbra is az OKT jelzéseit követtem az Irány-hegy oldalán keresztül a Vöröskeresztig. Itt összesen 6 irányból futnak be különböző minőségű erdészeti utak, középen pedig hatalmas tölgyfák ölelésében áll a valóban vörösre festett Vöröskereszt! Rajta pedig az alábbi felirat:

"Kereszt a hegyen, Szenthely ahol a fák, az állatok, az ember és a lélek találkozik. Szenthely mert érezni, hogy jelen van Isten..."

A Vöröskereszt elérésével elbúcsúztam eddigi hű segítőmtől, az OKT-től, innen ugyanis a kék kerékpárút jelzéseit követtem egészen a Zeiger-nyeregig. E szakasz végig széles, jól járható erdészeti úton halad, nagyjából szintezve, így könnyen elkaphatja az embert a hév, és esetleg akár futásnak is eredhet. Én ezt a szakaszt inkább a pihenésre szántam, mert tudtam, hogy nemsoká komoly és hosszú emelkedő fog következni, közben pedig a természet tarka színeiben gyönyörködtem!

A Zeiger-nyeregnél található kis házikónál rátértem a zöld sáv jelzésre egy derékszögű balkanyarral, mely elvezetett egy komolyabb lejtőt követően a Szikla-forrásig. Itt nem csak egy forrás (mely a kiírás szerint nem ivóvíz!) található, hanem a forrás nevében is szereplő hatalmas szikla, benne kis üregben egy Szűz Mária szoborral, na meg nem utolsó sorban a fáradt vándort szolgáló pihenőhely is! Nyugodt, a civilizációtól messze fekvő kis világ ez, a Kőszegi-hegység magyar oldalának talán legeldugottabb, turistaúton megközelíthető helye szerény véleményem szerint!

A forrás vize által felfrissülve iramodtam tovább a zöld sáv jelzéseit követve, kisebb hullámvasutazásban volt részem, hol kicsit felfelé, hol kicsit lefelé vitt az utam. Ezt a részt sem kímélte a láncfűrész, az erdők helyett több helyen is kilátás fogadott, a hegyek közé leszállt felhők igazán szép látványt nyújtottak! Elérve az aszfaltot már nem kellett sokat gyalogolnom a Stájer-házakig!

Ám mielőtt odaértem volna, a műutak kereszteződésénél tettem egy kb. 10 méteres kitérőt balra, hogy megnézzem, milyen felirat szerepel a sziklán és a mellette állított információs táblán. Mint kiderült, a kőbe vésett emléktáblát a Szombathelyi Erdészet a Kőszegi-hegység természeti képének megőrzéséért, értékeinek feltárásáért és megismertetéséért dolgozó elődeink emlékére állíttatta. A mellette lévő információs táblán pedig ezen úriemberek életútjának, tetteinek rövid ismertetése szerepel, ezt elolvasva megtudhatjuk, hogy kik is voltak a többek között a Bechtold István Természetvédelmi Látogatóközpont és a Chernel Kert névadói!

A Stájer-házakat elérve először találkoztam emberi hangokkal, rögtön egy egész csapatéval, a házakban kialakított szálláson ébredeztek már az ott megszállók. A Stájer-házaknál nem csak táborok, csapatok számára kialakított szállás, hanem erdészeti múzeum is található, benne a hely és az erdőgazdálkodás történetének és a helyi állatvilág bemutatásával. Ha az ember nem teljesítménytúrán vesz részt, érdemes rá időt szakítani, egy fél óra alatt kényelmesen végignézhető az egész. A házak közelében a geocaching szerelmesei is kihívást találhatnak, méghozzá a családom által közösen elrejtett és gondozott ládácskát lehet megkeresni! Ha pedig megszomjaznánk, a Ciklámen-forrás nyújthat felfrissülést, ha éppen a kifolyójából is folyik, nem csak alatta tör a felszínre az éltető nedű.

A Stájer-házakat az 1770-ben ide telepített két stájer erdésznek építtették, hogy az egy évvel korábban Mária Terézia által bevezetett Erdőrendtartás előírásait betartsák. Bár őket már kőszegi erdészek követték a sorban, de a mai napig fennmaradt a hely elnevezése, megemlékezve az első lakóiról. A házak között pedig egy haranglábat találunk, melyet 1910-ben Kayszrál Károly főerdőmester hagyatékából, végrendeletének megfelelően állítottak. Ma már nem az eredeti harang és harangláb áll, az eredeti harang a szombathelyi Múzeumfaluban található. A ma látható harangot 2005-ben szentelték fel, ezt egy új haranglábra helyezték el. A harangot ma az erdei iskolások számára, mint iskolacsengőt használják. A házak vízellátását mindig is a mellettük eredő Ciklámen-forrás biztosította, melyre forrásházat is építettek.

Az erdészházakat elhagyva az OKT-t követve tudtam, hogy innentől a hegység legmagasabb pontjáig, az Írott-kőig már nincs megállás, már ami az emelkedőt illeti. Az út első szakaszában sajnos egy pár éve tarvágáson átesett erdőfolton keresztül haladtam, mely továbbra is lehangoló látványt nyújtott, bár már látszanak az újraéledő természet jelei! Beérve az erdőbe a kedvem szerencsére újra pozitív irányba mozdult el, egyik kedvenc bükkösömben kapkodhattam levegő után egészen a Hörmann-forrásig.

Merthogy közben beértem a felhők közé, a 100%-os páratartalom és a masszív emelkedő bizony megdolgoztatta a szervezetemet! Odaérve teszteltem a forrást, majd megkerestem az eredeti helyét is, ugyanis a forrás nem ott fakad, ahol a foglalata található, hanem attól távolabb, a műút túloldalán, onnan egy csövön van elvezetve. Ezen infót csak idén nyáron tudtam meg, azóta most jártam erre először...

A Hörmann-forrás a Kőszegi-hegység magyar oldalának legmagasabban fekvő forrása (713 m), nevét Hörmann Mihályról kapta. Hörmann Mihály Kőszeg várának várnagya volt, úrnője utasítására a vár kapuit a Bethlen-féle felkelők előtt megnyitotta 1620 őszén. Így az amúgy császárhű város a Bethlen-felkelők kezére került, de ez nem tartott sokáig, ugyanis 1621 tavaszán a császári erők azt visszafoglalták. A várban ekkor jelentős lőporkészlet volt megtalálható, Hörmann Mihály azonban nem akarta, hogy a császári erők kezébe kerüljön, így ezen készleteket felrobbantotta, majd menekülésre kényszerült. Menekülése során a forrás közelében lévő, ma nem ismert barlangban bújt el az őt üldözők elől, azonban itt megtalálták, és árulásért kivégezték.

A forrástól egészen az Írott-kőig az Írottkő tanösvény táblái kísérték utamat, így nem csak az OKT jelzései, hanem a kis táblácskák is jelezték, hogy jó úton járok. A tanösvény éltes kora ellenére igen jó állapotban van, sok hasznos információt kaphat az Írottkő Natúrpark látnivalóiról, településeiről az, aki végig olvassa a kis táblácskákat. Közben a felhőből, melyben sétálgattam egyre feljebb és feljebb, elkezdett szemerkélni az eső, majd a csúcs előtt jó 10 perccel rendesen rá is kezdett, elgondolkoztam az esőfelszerelés felvételéről, azonban végül a táskám alján maradt, mivel a szél nem támadt fel, és a magas páratartalom miatt garantált lett volna az esőkabátba való totális beleizzadás, ugyanott lettem volna, mintha fel sem veszem, sőt... A Hörmann-forrás után amúgy csak az út első pár száz métere meredek, amint kiér az ember a hegygerincre, az emelkedő szöge barátibbá válik, jó tempót lehet onnan menni anélkül, hogy megszakadnánk.

Idén negyedszerre jártam fent a hegység Mount Everestjén, harmadszorra tejfehér ködben. Így a kilátót nem is másztam meg, értelmét nem láttam, csak benéztem a belsejébe, hogy változott-e valamit május óta. Szerencsére mindent rendben találtam, e helyet szerencsére messze elkerülik a vandálok. A földszinten kicsinyke kiállítás kapott helyet,  a trianoni békediktátum által határrá vált vidékről, a határőrizetről kaphatunk részletes ismertetést. Az Írott-kőről és a kilátóról ide felrakott képeket korábbi túráim során készítettem, jobban visszaadják a hely szépségét, mint a bejárás során készített ködös-borongós képek.

Maga az Írott-kő a csúcs ausztriai oldalán, a kilátótól nagyjából 40 méterre található fillitszikla, melybe korábban jól kivehetően a CBE betűk voltak vésve. Ezen betűk jelentésére több értelmezés is létezik:

• Harald Pricker osztrák történész szerint a rövidítés a Confinia Batthyániana Esterháziana szavakat rejti (magyarul Batthyány-Eszterházy-féle határ), a C betűre vonatkozó másik feltételezése, hogy a Civitas (magyarul város) szó rövidítése, mely e körzetben Kőszeg városát jelentette. Ezek alapján a szikla Kőszeg városa, valamint a Batthyány- és az Eszterházy-uradalmak határainak találkozását jelölte.
• Másik értelmezés szerint Batthyány Elemért birtokát jelölte a határkő: Comes Batthyány Elemér.

A 883 méter magas csúcson az első kilátót 1891-ben emelték, a 14 méter magas fából ácsolt kilátót 1896-ban a Millenium alkalmából Árpád-kilátónak nevezték el. Élete azonban nem volt hosszú, a karbantartás hiánya miatt 1909-ben használhatatlanná vált, 1910-ben el is bontották. Szerencsére rá 3 évre, 1913-ban egy újabb, immáron kőből épült, bástyaszerű kilátót építettetek a helyére, mely ma is várja a kilátásra vágyókat. 1920 június 4-e óta a trianoni döntés értelmében  határpont: fele magyar, fele osztrák területen fekszik, a kilátó közepén pedig egy határkő található. Szerencsére ma már mindenféle engedélyek nélkül, szabadon látogatható! Ha pedig az ember nem éppen hatalmas ködben jár erre, fantasztikus, 360°-os panorámában gyönyörködhet! Igazán tiszta időben akár légvonalban 100 km-re is el lehet látni, a távolban feltűnhet a Rax-Alpok, a Schneeberg, a Bakony, a Balaton-felvidék vonulatai is!

A továbbra is szitáló esőben nem volt sok kedvem tovább időzni a teljesen kitett csúcson, folytattam is utamat, továbbra is a kék sáv jelzéseit követve, immáron azonban a DDK-hoz tartozókat. Az ösvény rögtön egy gyönyörű fenyőerdőbe ér be, a fenyvesek szerelmeseinek legnagyobb örömére.

A fenyőerdő azonban nem tartott sokáig, hamarosan újra gyönyörű bükkösökben haladtam a meredek lejtőn. Nem is tudtam megállni belekocogás nélkül, az ilyen meredek lejtő nekem valahogy jobban esik e mozgásformával. Aztán elértem a hegység egyik legfrissebb, és annál csúnyább tájsebéhez, egy újabb tarvágáshoz. Bár a márciusi állapotokhoz képest a látvány már egy fokkal jobb, hiszen az aljnövényzet legalább az élet jeleit mutatja, azonban az egyik kedvenc részem, a kis kőtenger a körülötte lévő nyírfákkal már sosem lesz a régi. A kőtenger körül már csak néhány megnyírbált nyírfa áll  mementóként, körülöttük a nagy semmi... :( Előtte-utána képek:

Pedig régen milyen hangulatos kis rész volt... A vadetető mellett elhaladva a kék kereszt elágazik, megy vissza a Hörmann-forráshoz, én azonban egy jobbkanyart véve tovább folytattam az ereszkedést, lassan már-már átázva az esőtől. A következő elágazásnál az eddig a csúcstól a DDK-val együtt jövő piros sávtól is búcsút veszek, az a Hosszú-völgyön keresztül megy le Velembe. A DDK egy rövid ideig egy szintező úton halad, majd erős lejtő veszi kezdetét, ezen haladva jobb kéz felé nézve ha jól figyel az ember, észrevehető a Gyilkos-szikla a hegygerincen. 

A Gyilkos-szikla nevének eredete nem tisztázott, egyes feltevések szerint az 1950-es években itt öltek meg egy határőrt, másik szerint pedig az 1920-as és 30-as években itt legalább fél tucat csempész halt meg erőszakos halállal. Egy biztos, valamilyen gyilkossággal, erőszakos cselekedettel függ össze a neve.

Egy kis kanyargás után a lejtő végre lankássá vált, ennek örömére egy patakot kereszteztem, melyet az Ebenspanger- és Tündér-források táplálnak. Azonban el kell szomorítanom mindenkit, aki abban reménykedett, hogy majd e két forrásból vizet tud vételezni, mert bár mindkettő forrás minimális letéréssel elérhető (a kiágazás a DDK-ról az erőteljes lejtő kezdetén található jobb kéz felé, kék forrás jeleket követve), azonban egyiknek sincs foglalata.

Utamat folytatva végig a kis patakocska mellett haladtam a Sötét-völgy felé, mígnem jobb oldalról be nem csatlakozott a végig a határon haladó zöld sáv. Itt pillantottam meg Tímár Danit, aki épp a cipőjét tisztította, innen egy jót  beszélgetve haladtunk együtt tovább. Első közös lépteinkkel újra átkeltünk a patak fölött, majd kis emelkedőbe kezdtünk, a Hollerwiese oldalát kellett megmásznunk. Közben Dani rákérdezett, hogy nem tervezem-e két hét múlva az Alpannonia 42-t,  erre én elmosolyodtam, és válaszoltam neki egyből, hogy pont most járom be! :)  A rövid emelkedőt letudva már egyre jobban hallottuk az óriások lépteit! Ugyanis egy derékszögű balkanyar után rátértünk az Óriások útjára, melyen egy jó darabig haladtam is. Az Óriások útját kis barlangocskák és impozáns méretű és különleges formájú sziklák szegélyezték. 

Első állomás a Holler-barlangnál volt, ez egy kb. 50 méteres kitérő a kék barlang jelzésen. A kis barlangocska ideális 2-3 embernek bivakolásra, tulajdonképpen egy kis kőfülke. Ottjártunkkor a bejárata fatörzsekkel volt "lezárva". 

Tovább haladva már a Kalapos-kőnél jártunk. A látványos sziklaképződménynél jól megfigyelhető a hegységet felépítő csillámpala réteges szerkezete. A környéken azonban nem csak e szikla áll ellen már évezredek óta a természet erőinek, az ember csak kapkodja jobbra-balra a fejét, nem lehet itt gyorsan haladni, annyi a látnivaló! Itt található még egy másik, a Holler-barlangnál jóval kisebb méretű barlang, amibe talán egy gyerek tud valahogy behatolni, Limax-barlangnak hívják.

A Széles-kőhöz érve eljött a búcsú ideje, Dani balra haladt tovább közvetlenül Velem felé, én pedig jobbra Bozsok irányába. A Széles-kő a TT esetében minimális kitérő csak, aki még nem járt erre, annak csak ajánlani tudom, ahogyan a nevében is benne van, elég komoly szélességgel bír a szikla, még a mozi széles vásznára se férne ki! Az alábbi képet egy téli túrámon készítettem:

A Széles-kőtől nyiladékban haladtam tovább ismét csak meredek lejtőn, kárpótlásul az előttem elterülő Bozsokra és környékére láttam rá kiválóan a ködös idő ellenére is. Hamarosan elértem Bozsok első házait, bal kéz felől a Malomporta sarkán fakadó forrásból vizet vételeztem az út hátralévő részére, majd elindultam Kálmán barátom kedvenc cukrászdája, a Kerekes cukrászda felé, mely egyben majd a túra ellenőrzőpontjaként is fog funkcionálni. 

A cukrászda felé ballagva elhaladtam a Szent Anna templom valamint a világháborús emlékmű mellett. Meg sem kell az erre járónak fordulnia, hiszen a cukrászda után ugyanerre fog vezetni az út, meg lehet ekkor nézni másik szemszögből is ezen látnivalókat! Azonban én csak-csak forgolásztam, és felfigyeltem a templom melletti háznál (Kneipp feliratú kapu) a bejárat melletti táblára, mely szerint itt műemlék rom található.

Mindig csak képeket láttam ezen romról, elgondolkodtam, hogy be kéne nézni. Azonban az eső miatt inkább a cukrászda felé szaporáztam lépteimet a kitett szakaszon, minél előbb újra erdőben szerettem volna lenni, mert az kitűnő természetes esernyőként funkcionált eddig is. A fő úton ballagva becsületkasszás "piac" szinte minden ház előtt, idénygyümölcsökkel, zöldségekkel leginkább (szőlő, szilva, körte, alma, paradicsom, paprika, hagyma, tökök minden mennyiségben)! Nem is bírtam ki, egy szép kis patiszont muszáj volt vennem, mivel nem volt nálam pont annyi pénz, így többet dobtam be, cserébe még vettem egy kis dísztököt is. Mert mi mást is csinálhatna a túrázó, minthogy mikor a túra majdnem fele még hátravan, jól megpakolja még szuvenírrel az amúgy sem könnyű hátizsákját...

A cukrászdánál toltam egy zurück-öt, most azonban nem csak a műemlék rom feliratát néztem meg, hanem vettem a bátorságot és beléptem a nyitott kapun. Rögtön fut utánam egy srác, kérdezi hogy mit keresek. Mondtam neki, hogy a műemlék romot szeretném megnézni. Erre mondja, hogy épp zártkörű rendezvényre készülnek, de ha rohanok, elvezet oda és megnézhetem. Mondani sem kell, éltem a lehetőséggel és életemben először láttam élőben is közvetlen közelről e romot. Ráadásul a környéke fehér díszekben tündökölt, esküvőre készülődtek ugyanis. Szerencsére pont ekkor alább maradt az eső, végre újra száraz körülmények között folytathattam utamat. Gondoltam ha már a romot megnéztem, bekukkantok hát a templomba is. Nem nagy meglepetésre ennek belseje is fehér díszekben pompázott, a templomi esküvőre készülvén.

A Malomporta sarkán, elérve az utolsó házakat a kék kereszten folytattam az utamat, ez a szakasz ebből az irányból számomra még szűz terület, így hát jobban odafigyelve a jelzésekre tettem ezt meg. Először jobb kéz felől a Sibrik-kastély parkja mellett haladtam, majd a patakot keresztezve gyönyörű erdőben, egyemberes szélességű ösvényen bandukoltam tovább egy Mária-kegyhelyig.

Itt egy derékszögű jobbkanyart véve szélesebb útra fordultam, melynek minősége egyre jobb lett, mielőtt átértem volna Velembe már aszfaltot koptattam lábaimmal. Velem központjába a Hősök kapuja alatt értem be. A kapun az első- és második világháborúban hősi halált halt velemi lakosok nevei szerepelnek, ezúton is megemlékezve róluk. Itt jobbra tértem a Pittyes kocsma felé, ez is ellenőrző pontja lesz a túrának. A házak előtt itt is több helyen termelői "piac" fogadott, ám most már csak szemeimmel mustráltam a kínálatot.

A kocsmánál ismét csak egy 180°-os fordulatot vettem, innentől az autóbusz-fordulóig végig az előttem tornyosuló hegy tetején lévő Szent Vid kápolna tornyát követtem. Mielőtt azonban a buszfordulóhoz értem volna, tettem egy kitérőt a velemi alkotóház udvarára. Gyermekkoromban sokat játszottam is, mindig is a szívem csücske marad ez a hely, na meg a velemi gesztenyenapok központi helyszíne is! Hmm, az a finom sült gesztenye! Az udvaron, a Szerdahelyi-patak mellett található egy fűrészmalom (melyet én még üzemelés közben sosem láttam...), pár fából épült házikó, fafaragások, egy régi Kőszegi-hegységes turistatérkép - melyet nézegetve megállapítottam, hogy bizony sűrűsödött azóta egy kicsit a hálózat -, maga az alkotóház és kicsit feljebb az udvar "tetején" a koronaőrző bunker. Ugyanis mint már fentebb említettem, Velemben is őrizték a koronát, méghozzá 1944. december 29-e és 1945. március 19-e között, amíg meg nem épült Kőszegen a már látott bunker. Az alkotóház parkolójában pedig Szent Vid fából faragott szobrát láthatja a vándor, aki a falu védőszentje.

Az autóbuszállomástól egészen a Hörmann-forrás parkolójáig a sárga alpannonia jelzéseket követtem, mely annyiban tér el a kék kereszt útvonalától, hogy a velemi szakaszt nem aszfalton teszi meg, hanem az autóbusz-forduló után jó 150 méterrel balra tér le a műútról. Ezen ösvény elsőre nem túl bizalomgerjesztő, de miután letudtam az első, kissé benőtt pár métert egy teljesen másik világba csöppentem! Ezt a világot Nuschy-sétánynak hívják! A sétány névadója Nuschy József, az 1935-45 közötti időszakban a falu körjegyzője volt, ezen időszakban a falu dinamikusan fejlődött neki is köszönhetően. Kis hidacskán átkelve a patakba egy magánház udvaráról lépcsőkben, apró vízesések formájában hömpölyög a víz, a távolban pedig már feltűnik a Vasa-kút foglalata, mellette paddal. Az árnyas, a Szerdahelyi-patak által mélyre formált völgyben tovább haladva egy kis szigetecskéhez érünk, tetején korláttal és paddal (sajnos kicsit rozzant állapotban...). Itt a szájhagyomány szerint szerelmek szövődtek, mind a múltban, mind a jelenben. Tehát aki facér, annak hajrá, lehet próbálkozni akár a túra során is! ;) 

Miután kisétáltam a kis szigetre, tovább haladtam a patak mellett a szűk kis ösvényen, míg ki nem bukkantam az erdőből, elérve újra a műutat és a kék kereszt jelzéseit. A műút szerencsére csak rövid ideig kísért, ahol a műút szerpentinszerűen jobbra tartott, én ott továbbra is egyenesen haladtam ismét be az erdő mélyére. Megkezdtem a Szent Vid kápolnáig tartó meredek emelkedő leküzdését. Ezen szakasz számomra a minden, a bölcső, mondhatni  hogy a természetjárást tekintve itt születtem, ide hozott ki anyukám először, ezt másztam meg kisgyermek koromban több tízszer, mindig nagy élvezettel! Az élvezet azóta is tart, most már kicsit rövidebbnek tűnik az emelkedő, na meg könnyebbnek is, de ez nem csoda, felnőttem, na... :) Azóta e szakaszon már tanösvény is létesült, Kultúrák hegye néven, utalva már a nevével is arra, hogy e hegy bizony már évezredek óta emberek lakhelye! Számos régészeti lelet került elő az ásatások során különböző történelmi korokból.

Az emelkedő elején bal oldalon elhagyatott kis hétvégi házikó, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer itt fogok ha csak pár nap erejéig is élni, de az idilli környezetben fekvő kis porta évről-évre egyre rosszabb állapotba kerül, pusztulásnak van ítélve tulajdonosai által. A házat elhagyva megkezdődik a kedvenc szakaszom, egy mély árokban halad az ösvény, mindkét oldalon hatalmas fák gyökérzetét lehet közelről szemügyre venni, az esőzések szépen kimossák a talajt a gyökerek mellől. Sajnos 1-2 fa nem is bírta mindezt, és a közelmúltban kidőltek, nyomaik még láthatók.

Most gyermekkorommal ellentétben, amikor szinte csak és kizárólag az árok tetején, a gyökereken egyensúlyozva voltam hajlandó közlekedni, az árok alján haladtam egészen egy éles balkanyarig. Itt lehet ugyanis kitérni a volt úttörőtábor felé, néhol még régi kék forrás jelzések nyomait követve. Az egész kitérő nincs több 200 méternél, a tábort elérve szomorú látvány fogad. Az épület sosem volt jó állapotban, amióta én a környéket látom, de most konkrétan már csak egy összedőlt rom fogad, eszembe jut a Himnusz "Vár állott s most kőhalom" sora, át is költöttem magamban gyorsan "Ház állott s most romhalom"-ra. Pedig milyen jó kis turistaház vagy bivakszállás lehetett volna belőle... De ez már sajnos menthetetlen. Öröm az ürömben, hogy a közvetlen mellette eredő Szentkút azonban csak úgy ontotta ki magából a friss vizet. Tehát a túra során egy újabb frissítési lehetőség, a meredek emelkedő közben jól is esik, na meg lehet egyet szusszanni is!

A környéken több szelídgesztenye fa is található, többször is sikerült már ősszel egy kis vacsorára való gesztenyét szednünk innen. A földön már most is találtam pár lehullott termést, kíváncsiságból egyet fel is nyitottam, meglepetésemre apró kis, de már barna gesztenye szemeket találtam benne! Két hét múlva akár már nagyobbakra is bukkanhat az erre túrázó!

Az emelkedő hátralévő részét innen már tényleg nagyon gyorsan letudtam, a templomhoz a legvégén egy lépcsősoron jutottam fel, bal oldalon két sziklába vájt kőfülke figyelhető meg, egyikben Mária szoborral. A Szent Vid kápolna alapvetően nem látogatható sajnos, bekukucskálni azonban be lehet egy kis résen! Nekem idén pünkösd hétfőn volt szerencsém életemben először a templomot belülről is megnézni, ugyanis ekkor pont a pünkösdi szentmise idején jártam itt. A  kis kápolna előtti részről a Kisalföld végtelen síkságára lehet kitűnően rálátni.

A kápolna mellett elhaladva jobb oldalon pihenőhely, két kisebb sziklafal, melyet kiskoromban még szintén jóval nagyobbnak éreztem, miközben azokat megmásztam. :) A sziklák után szintén jobb oldalt a dombon feltűnik az Országos Kéktúra Emlékmű, hiszen a vasfüggöny meglétéig az OKT nyugati végpontja itt volt. Minden OKT túrázónak érdemes életében legalább egyszer felkeresnie e helyet! Az emlékművel szemben, a másik dombtetőn pedig egy kálváriára figyelhetünk fel. Mindkét helyet felkerestem, majd tovább sétáltam végig kellemes erdészeti úton, szintezve a kápolna parkolójáig.

Innentől ismét emelkedő vette kezdetét, előbb szelíden, majd egyre durvább módon. Egy éles balos fordulóhoz érve az út szinte teljesen vízszintesre vált, aki először jár, már-már azt hiheti, hogy itt a vége a szenvedős résznek, azonban neki van egy rossz hírem, hiszen hamarosan egy jobbos fordulóval, gyönyörű fenyőerdőben haladtam tovább meredeken felfelé. De ez már tényleg az utolsó komoly kaptató volt a Hörmann-forrás parkolójáig. Itt a padokhoz balra kitérve lehet egyet pihenni, fújni egy nagyot. Tovább menni a forrás felé - ha csak nem nagyon komoly vízhiánnyal szenvedünk - nem érdemes, főleg nem a fenyvesek szerelmeseinek, hiszen bal oldalon komoly tarvágás nyomait tapasztalhatjuk, itt az áldozatok fenyők voltak. 

A parkolótól a kék háromszög jelzésen indultam tovább, innentől egészen a Vöröskeresztig gerinctúra következett, eleinte gyönyörű fenyőerdőben. Aztán a fenyőerdőt felváltotta a kopárság, illetve több helyen apró, fiatal fenyvesek. Ennek oka, hogy az itt lévő erdőket szútámadás érte, emiatt a beteg fákat ki kellett vágni. Fák helyett azonban fantasztikus kilátásban volt részem, mind az osztrák, mind a magyar oldalra! Ausztria felé ismét a burgenlandi hegyeket láttam, míg magyar oldalra pillantva a Kőszegi-hegység alacsonyabb részét, valamint a lábánál fekvő Velem és Kőszegszerdahely falvait véltem felfedezni. Az alábbi fotókat több túra képeiből válogattam ki:

Természetesen mikor máskor, mint ezen a kitett szakaszon kezdett rá újból az eső, mely nagyjából pont a Vöröskereszt eléréséig nem is maradt alább. Az erdő hiánya miatt már messziről láttam a Kendig csúcsát, illetve a rajta található épületeket. Innen az időképen gyakran szoktam webkamera képet nézegetni! :) A Kendig megmászása után a Kopasz-Kendig következett, melynek csúcsát csak a gyakorlott, erre már jártam túrázó szúrja ki könnyen, tetején nincs is semmi érdekesség, kilátás sincs, így kitérni ide felesleges. 

A Kendigek leküzdése után hirtelen a semmiből aszfaltos út bukkant elő! Elsőre meglepő lehet, de jobb ha hozzászokik az ember, ugyanis a Vöröskeresztig ez az úttípus lesz a domináns. Ezen szakaszon a vasfüggöny idején valamilyen határrendészeti állomás állhatott véleményem szerint, biztos információt ezidáig nem találtam e hely pontos funkciójáról. Egy biztos, több épület betonalapjai még ma is fellelhetőek az út mentén...

A Vöröskeresztet mikor már majdnem elértem, a sárga kereszt jobbra hívogatott. Én azonban invitálására először még nemet mondtam, és kisétáltam a kereszthez, hogy ismét lefotózzam. Ezután azonban már ténylegesen a sárga kereszten folytattam az utamat, először kellemesen lejtő úton. Ez a szakasz van jelzésügyileg a túra során tapasztaltak alapján a legrosszabb állapotban, a jelzések sűrűsége megfelelő, az esetleges eltévedési lehetőségeknél is követhető, de sajnos szinte az összes jelzés nagyon kopott. A kellemes lejtő azonban egy idő után már-már kellemetlenné kezdett válni, bele is kocogtam, hogy gyorsabban túl legyek rajta, így gyorsan el is értem a Szabó-hegy és Velemet összekötő műutat. Itt jobbra fordultam és ismét csak rácsodálkoztam a kanyarban lévő "repülő" fatörzsre, emellett nagy hiba elsétálni csak úgy!

Megfejtve a lebegő fa titkát a műúton haladtam előre pár száz métert míg nem a sárga kereszt jelzések balra letértek. Követve ezeket rövidesen kiértem a Pogányok szőlőhegyének tetején. Innen fantasztikus kilátás fogadott a szőlőhegyre és környékére. A szőlőkön már itt is érett szőlőfürtök lógtak, hamarosan itt is beindul az élet, elkezdődnek a szüretelések.

A szőlőhegyen végighaladva már közelinek éreztem a célt, bár még tudtam, hogy Kőszegen belül jönni fog egy kis "kavargás". A hegy aljában ismét csak összefutottam a sárga alpannonia jelzésével, melyet egy jó darabon követtem is, egészen a Szénsavas-kútig. Ekkor már a Szabó-hegy oldalában lévő hétvégi házak között haladtam, majd jobb oldalamon elértem a Kenyér-hegyet is. Itt található egy ma is üzemelő síugró sánc, aki elég bátor, ide jöhet télen kipróbálni e számomra életveszélyesnek tűnő sportot!

A Szabó-hegyre vezető műúton haladtam egészen a Kőszeg határában található Szénsavas-kútig. Bár vize iható, de számomra magas vastartalma miatt szinte ihatatlan, csak végszükség esetén oltanám ezzel a szomjamat. 

Örültem, hogy ismét Kőszeg határain belülre értem, de ahelyett, hogy közvetlenül a vár felé vettem volna az irányt, a piros alpannonia jeleket követve megindultam a Bechtold István Természetvételmi Látogatóközpont felé, amelynek parkjában többek között egy nagy Alpannonia kapu is található.

A park érintése után a Chernel-kertig még a piros alpannonia jelzéseit követtem. A Chernel-kertben gyönyörű arborétum található, érdemes felkeresni mindenképp, ha nem teljesítménytúrán van az ember, vagy akár a célbaérés után, ha valaki olyan villámléptű, hogy a 18 órás zárási idő előtt meg is tudja azt nézni!

A kert bejáratánál bal kanyart vettem, innentől a sárga alpannonia jelzéseit követtem egészen a Szulejmán-kilátóig. Az először aszfaltos utat murvás út váltotta fel, miközben elhaladtam a Chernel-kertben található madárkórház mellett, ahonnan nem meglepő módon madárhangok szűrődtek ki, sajnos nem vagyok nagy madárhang specialista, így megállapítani nem tudtam, hogy kik is gyógyulgatnak odabent.

Néhány derékszögű kanyar után meg is érkeztem a Király-völgybe, melyen később még haladni fogok, előtte azonban egyenesen tovább lépdeltem, egyre meredekebb úton, lábam alatt előbb vasúti betonaljakkal, majd recés szerkezetű betonnal. Ezek az erre közlekedő autók könnyebb közlekedését segítik elő, nekem annyira nem esett jól. A betonos szakasz után jobb kanyart vettem, majd meg sem álltam a Szulejmán kilátóig.

A kilátóból, ha nem lenne útban a villanyvezeték, tökéletes is lehetne a panoráma az alatta elfekvő Kőszegre, valamint a Kőszegi-hegyekre, elsősorban a Szabó-hegy és az Óház-tető vonulataira, de a távolban látható a Kenyér-hegyen található síugrósánc is.

A panorámát megcsodálva az újonnan felújított lépcsősoron lépdeltem lefelé egészen a Király-völgyig. Örömteli, hogy a régi, korhadt fa lépcsőfokokat kicserélték, de eső után továbbra is életveszélyes itt lejönni, nagyon csúszott a vizes fa, nedves időszakban fokozott óvatossággal szabad csak erre közlekedni!

A Király-völgyben balra kanyarodtam, a völgyben található tanösvény táblái mentén, a kék kereszt jelzéseit is követve értem be ismét Kőszeg lakott részére. Innen már a túra elején megismert<