Idén nyáron egy régi nagy tervemet szerettem volna végrehajtani, azaz megmászni a Júliai-Alpok és Szlovénia legmagasabb pontját a Triglavot! Ehhez egy 5 napos szlovén nyaralás keretein belül volt lehetőségem, a nyaralásra Gaga barátom, valamint anyukám és Szandra húgom tartott velem, melyet ezúton is köszönök nekik. Jöjjön tehát a nyaralásom rövid krónikája, a szokásos képekkel fűszerezve! Részletesen a Triglav túráról írok csak, a többi nap eseményeit inkább fényképekkel illusztrálom, mint lehetséges kísérőprogramokat egy esetleges túrához, ha kedvet kapnátok hozzá. :)  

2018.07.11. Esőnap városnézésekkel

Első megállónk Trojane volt, ahol az elvileg híres trojanei óriásfánkot teszteltük. Méretre valóban nagy darab volt, valamint a tésztája is nagyon finom, nem tocsogott az olajban, azonban a töltelékkel eléggé spórolósan bántak a készítők, kétféle ízben volt kapható (lekváros és vaníliakrémes), mindkettő tesztelésre került.

Miután jóllaktunk 10 óra körül már a fővárosban, Ljubljanában találtuk magunkat, ahol az eső is szerencsére elállt, így borult, ámde száraz körülmények között tudtuk felffedezni a Ljubljanica folyó partja mellett elterülő óváros látványosságait: a Preseren teret a Preseren szoborral, ferences templommal és a Hármas híddal, a morbid szobrokkal díszített Hentesek hídját, a Ljubljana védjegyének számító Sárkány híd sárkányait, a várdombon magasodó ljubljanai várat, a katedrálist valamint az óvárosi piacot. Amennyire szép volt a belváros, annyira jellegtelennek találtam a külsőbb kerületeket, igazi kis volt szocialista látképet festett a város. A várost körülölelő hegyek még így a felhős idő ellenére is impozáns látványt nyújtottak a vár tetejéről letekintve.

Következő megállónk Radovljica volt, melynek óvárosa egyrészt a 15-16. századi polgári házairól híres, valamint a méhészetéről, található itt többek között méhészeti múzeum is, melyben még élő, üvegfallal leválasztott kaptár is található, ahol megfigyelhető a méhek tevékenysége a kaptáron belül! Az óváros dombjának széléről pedig tiszta időben a Triglav vonulatában lehet gyönyörködni, mi az esős idő miatt csak a hegylábakban tudtunk gyönyörködni, de ez sem volt csúnya látvány...

Radovljica-tól csupán 6 km-re található a Júliai-Alpok egyik, ha nem a legfelkapottabb települése: Bled. A Bledi-tó partján elfekvő kisváros tele volt a rossz idő ellenére is turistákkal (vagy pont hogy emiatt is). Mi a tó feletti sziklán magasodó várat néztük ki célpontnak, hogy onnan tekintsünk le a tóra, és az azt körülölelő Alpok vonulataira. A vár melletti parkolóból mi a vár helyett a vár melletti sziklatorony tetejét néztük ki, mint kilátópontot, ugyanis ide ingyen fel lehet mászni egy rövid sétával, cserébe gyönyörű kilátást kap a vállalkozó turista.

Jól kivehető volt a tó közepén fekvő kis szigetecske a rajta lévő Mária mennybemenetele templommal. A tavon pletnák hada szelte a habokat, hogy a turistákat eljuttassa a szigetre, ahol sokuk megkongatta a templom híres kívánságot teljesítő harangját háromszor, hogy teljesüljön a kívánságuk. Alapvetően jópofa kis legenda ez, de a helyieket azért megkérdezném, hogy hogy bírják ki, hogy minden nap folyamatosan harangoznak, egy idő után azért zavaró lehet…

Mi most csak a vár mellőli szemszögből csodáltuk meg a panorámát, azonban érdemes felmenni az Osojnica vagy az Ojstrica hegycsúcsokra is a bledi kemping mellől induló ösvényeken, hogy másik szemszögből is szemügyre vehessük ezt a csodás környezetben elterülő kis tavacskát és városkát. (3 évvel ezelőtt innen tekintettem le a tóra :) ) Ha pedig körbesétáltuk a tavat és elfáradtunk, akkor ki lehet próbálni a híres bledi krémest, anyáék meg is tették, elmondásuk szerint finomnak finom volt, de semmiben sem másabb, mint amit egy itthoni cukrászdában lehet kapni.

Bledtől már tényleg csak egy fél órányi autózásra volt a szállásunk, mely a közvetlenül a Bohinji-tó partján felépült Hostel pod Voglom volt. Este elfoglaltuk a szállásunkat, majd besétáltunk a tó „torkolatánál” fekvő Ribcev Lazba és körülnéztünk.

2018.07.12. Vizes kalandok a Júliai-Alpokban!

Második napunkat A Vintgar-szurdoknál kezdtük, mely Bledtől néhány percnyi autózásra található. A szurdok felső bejáratánál parkoltunk, majd onnan belépő megfizetése után (5 Euro a felnőtt) jutottunk be a Vintgar-patak vadregényes szurdokában. A szurdokban vezető út szinte végig mesterséges: sziklákba vájt, egy embernyi szélességű, korlátokkal ellátott fapallókon lehet közlekedni, mely nem csak a természetben való gyönyörködés miatt lassítja be az embert, hanem a szembejövő forgalom miatt is. Ugyanis a szurdok kétirányú, mi már 9 óra körül bejártuk a nagy részét, de a végére már tapasztaltuk, hogy mi lehet itt csúcsidőben, hát ide mindenki csak kora reggel vagy későn jöjjön, mert különben heringpartyba fog csöppenni, ami élvezhetetlenné teheti az amúgy varázslatos színekben pompázó patakot és környezetét.

Ezután rögtön egy másik, kevésbé felkapott szurdokon, a Pokljukai-hasadékot céloztuk meg. Itt már a parkoló mérete is mutatta, hogy nem kell attól tartanunk, hogy forgalmi dugóba szaladjunk. A hasadék alján lévő parkolóból elindulva rögtön egy hatalmas málnaerdőbe csöppentünk, nem volt más opció, mint tízóraizni, jó pár percet elidőztünk itt, a helyiek úgy látszik nem szeretik az erdő gyümölcseit…

A Pokljukai-hasadékban csak különösen csapadékos időszak után, leginkább hóolvadás után találkozhat a túrázó vízfolyással, mi a teljes szakaszt száraz körülmények között tettük meg. Az egyik oldalágában pedig egy 22 méteres vízesés is „üzemel” csapadék esetén, ezt sem tudtuk mi most megcsodálni, csak a hűlt helyét. A szakadékot valamint az ott található barlangot azonban igen, mindkettő méretes és látványos!

A szakadékok után ideje volt igazán nagy vízeséseket is megcsodálni, így hát Mojstranán keresztül a Vrata-völgyébe indultunk a Pericnik-vízeséshez. Két lépcsőben zúg le a meredek hegyoldalon a hegyi patak, a felső, kisebb vízlépcső 22 méteres, az alsó, nagyobb vízlépcső pedig 51 méteres. Mindkettő mögé be lehet menni, nagy élmény, az ember a lecsöpögő vízcseppek és vízpára nélkül garantáltan nem ússza meg szárazon a kalandot! ;)

Nyugatabbra tartva, Gozd Martuljekből pedig az alsó Martuljeki vízesést hódítottuk meg, ez sem okozott csalódást, hatalmas mennyiségű víz zúg le a meredek hegyoldalban! Az első vízeséstől néhány száz méternyire volt csak a Brunarica Pri Ingotu „étterem”, ahol isteni zöldséglevest ettem, a leves mellé pedig eszméletlen gyönyörű panoráma jutott! Nagyon idilli hely, mindenkinek melegen ajánlom!

Innen még feljebb lehet túrázni a második Martuljeki vízesésig, mi azonban inkább visszafordultunk, és a Vrsic-hágón autóztunk keresztül jópár helyen megállva, hogy nyugodtabban is megcsodáljuk a panorámát! A Vrsic-hágó 1611 méteres magasságban található, ez Szlovénia legmagasabb autóval járható hágóútja: Kranjska Gorából mássza meg a hágót, a másik oldalon egészen Trentán át Bovecig lehet eljutni ekkor már a Soca-folyó partján, mindenképp érdemes végigautózni, sofőrként is élvezet mind az 52 hajtűkanyaron átkormányozni az autót. :)

A hágó túloldalán pedig a nap utolsó komolyabb megállója, a Soca-forrás következett, ezt a parkolóból egy nagyjából 15 perces, a végén már láncos, biztosított úton lehet megközelítenie. a Soca-folyó egy gyönyörű színű barlangból tör elő, mielőtt megkezdené hosszú útját a Földközi-tengerig. Ennek a folyónak az olasz neve Isonzo, így már sokkal több embernek ismerős, sajnos nem épp vidám dolgok miatt…

Hazafele még vetettünk egy pillantást a környék legmagasabb vízesésére, a Boka-vízesésre, ide ekkor már nem volt időnk felsétálni, majd egy másik alkalommal talán! :)

2018.07.13-14. Triglav mászásra fel!

Harmadik napunkon nem kellett szerencsére sokat autóznunk, a szállástól csupán néhány percet kellett utaznunk aznapi kiindulási pontunkig, a Száva-vízesés aljánál található parkolóig. Innen először a belépőjegyes (3 Euro a felnőtt) Száva-vízeséshez másztunk fel, a nagyjából 1 km-es úton több mint 100 méter szintet kell leküzdeni végig kiépített, betonból és sziklákból álló lépcsőkön, a végeredmény azonban abszolút megéri, gyönyörű vízeséssel indítottuk ezt a napot is.

Visszaereszkedve a kiindulási pontunkig, ezúttal a Hét-tó-völgy felé vezető turistautat választottuk. Az ösvény nem viccelt, egyből durván meredeken indult meg felfelé, folyamatosan szerpentinezve haladtunk egyre feljebb és feljebb, sokszor láncokkal és vasrudakkal, lépcsőfokokkal biztosított úton. A meredekség mellett meg kellett küzdenünk a közel 100%-os páratartalommal is, ugyanis néhány perccel a túra kezdete után már rögtön egy felhőben találtuk magunkat, így garantált volt az izzadás… Az út első két kilométere alatt nagyjából 650 méteres magasságból egyből 1300 méter fölé jut az ember, ilyet sem nagyon lehet itthon tapasztalni, kemény volt! De leküzdve az első meredek szakaszt gyönyörű, érintetlen fenyőerdő fogadott minket, nameg a felhők közül is kikerültünk, gyönyörű volt a panoráma is, míg egyszer csak megérkeztünk a Hét-tó-völgye legalsó tengerszeméhez, a Fekete-tóhoz. Itt anyukámtól és húgomtól elbúcsúztunk, ők ugyanis idáig jöttek csak, mi pedig Gagával néhány perc fotózkodás és szusszanás után tovább indultunk, hiszen tudtuk, hogy nem kevés szint vár még ránk aznap.

Innentől egy jó ideig szintezés, minimális emelkedés következett, így volt lehetőségünk kiélvezni a minket körülvevő gyönyörű fenyőerdőt, valamint a szabadabb részek gyönyörű, rendkívül változatos növényvilágát! Nem győztem fotózni a szebbnél-szebb virágokat. Egy sziklafalról lecsöpögő jelentős mennyiségű friss víz pedig természetes forrásként csillapította szomjunkat!

A jó világnak, mint mindennek egyszer csak vége szakadt újabb meredek emelkedő vette kezdetét, azonban ez jóval rövidebb volt, és már a magas páratartalom sem volt tényező, így a nagyjából 250 méteres szintemelkedést simán leküzdöttük, jutalmunk újabb tengerszemek, az Iker-tavak voltak, a feljebb lévőnek partján pedig egy idilli menedékház áll. Mi a két tó közötti sziklák néztük ki, és ott tartottuk meg ebédszünetünket, vagy fél órán át gyönyörködtünk a minket körülölelő hegyek és a tengerszemek látványában, de az sem okozott volna kihívást, ha tovább kellett volna mindezt tennünk. :)

Ekkor már majdnem 1700 méteres magasságban voltunk, így a fenyőerdők egyre csak fogytak, felváltották őket a törpefenyvesek, melyek kitartóan kísérték utunkat gyönyörű hegyi rétek mellett, amik virágözönben úsztak! Nem semmi látvány volt, ismét csak nem győztem fényképezni… Az út itt már végig kellemesen emelkedett a következő tengerszemig, mely 1840 méteren található, a neve pedig a méreteire utal: Nagy-tó. Itt már törpefenyvesek se nagyon voltak, csupán alpesi rétek, feljebb tekintve pedig már látszott a teljes kopárság birodalma, nameg az egyre nagyobb hófoltoké!

Tovább emelkedve beléptünk a szürkeségbe, innentől már csak néhány kő oldalában megbúvó virágok, kisebb fűcsomók jelentették a színességet, de ennek is megvolt a varázsa, ez már bizony magashegység a javából, de hát nem meglepő, hiszen az utunkba eső utolsó tengerszem már 2000 méter körüli magasságban fogadott minket. E tónál nem voltunk biztosak benne, hogy az első hóig kitart-e, már most is nagyon alacsony volt a vízállása, persze egy kiadós eső sokat segíthetne rajta. Erre utal a neve is: Barna-tó.

Ha tovább haladtunk volna a völgybe, felkereshettük volna a további tengerszemeket is, és a végén található menedékházat, azonban mi jobbra kanyarodtunk a Barna-tó után a Triglav csúcsa felé. Ezúttal már komoly kaptató volt terítéken, rendesen megizzasztott minket, az oldalában meg is álltunk egy kis frissítésre, valamint a tájban való gyönyörködés végett.

Felérve  a tetejére mindenfelé hófoltokat láttunk, jópáron látszott is, hogy bizony ezeken át kell haladnunk, némelyiken meredeken, tehát nem ártott az óvatosság és odafigyelés, nehogy megcsússzunk, mert akkor egy ideig nemigen fogunk megállni lefelé, ami elég kellemetlen dolog lehet.

Szerencsére mindegyik hófolton épségben átjutottunk, fokozatosan emelkedtünk a napi csúcspontunk felé, egy 2350 méteres magasságban található hágóig. Innen már fizikai valójában is megpillantottuk az előttünk tornyosuló Triglav impozáns tömbjét. Már ekkor is magasan voltunk, de még így is hatalmasnak tűnt Szlovénia legmagasabb pontja, láttuk már ekkor tisztán, hogy a holnap reggeli valódi csúcstámadás sem lesz egy sétagalopp.

A völgyben leereszkedve kiélveztük a völgy, mint természetes hangvisszaverő csatorna által felhangosított visszhang játékát mindamellett, hogy nagyon óvatosan ereszkedtünk le a rendkívül köves, néhol hómezős, meredek lejtőn 2100 méterig. Ekkor már csak egy éles bal kanyart kellett megejtenünk és egy hómezőn átkelni aznapi úticélunk és szállásunk, a Koca na Dolicu menedékházig.

Ez a kis házikó 2151 méter magasan, két hegy közötti nyeregben található, idilli helyen. A házikóban minden jó megtalálható, mi a megfáradt vándoroknak szükséges, kényelmes ágy, takaró, fűtött helyiségek, meleg étel és italok az éttermi részben, csak egy „apró” dolog nem: víz. Víz semmilyen formában nem létezik itt fent, csupán forralt hólét lehet vásárolni az étteremben, így értelemszerűen a ház melletti fabódéban található wc is olvasztott hólével működik, melyet kis vödrökben tárolnak, fürdő pedig abszolút nincs, egy csap található a bejáratnál, abból sem folyt semmi, fogmosásra és kéz/arcmosásra azonban teljesen használható a saját magunknak vett forralt vízzel.

A szoba elfoglalása után (mi egy 5 fős szobába kerültünk) lementünk a földszinten lévő étterembe, és megvacsoráztunk, egy helyi specialitást kóstoltunk meg, húsos levest valamilyen tésztaszerű cuccossal, melyet a helyiek úgy esznek, hogy a levesbe öntik, így hát mi is így fogyasztottuk el, ízre teljesen rendben volt. Ezután még egy kis krajnai kolbásszal és savanyú káposztával zártuk le a nap gasztronómiai részét, ezt lehet, hogy nem kellett volna, de erről majd később…

A naplementét sajnos nem tudtuk már megcsodálni, mivel közben a felhők leereszkedtek, és a házikó felhőbe került, így inkább a korai alvás mellett döntöttünk.

Hozzá kell tennem, hogy a házban dolgozó személyzet rendkívüli módon közvetlen és segítőkész volt, mindenben, amiben csak tudtak segítettek, elmondták, hogy melyik kaja mit takar, miből/hogyan készül, abban is segítettek, hogy melyik útvonalak járhatók beülő/sisak nélkül. Így végül az eredeti tervhez képest még az útvonalon is változtattunk, hogy ne ugyanonnan kelljen le- és felmásznunk a Triglavra: végül a nyugati oldalról indítottuk meg a másnapi csúcstámadást, és a keleti gerincen a Kis-Triglavon át hagytuk el azt.

Éjjel sajnos már jelezte a gyomrom, hogy vagy a vacsora, vagy valami más nem tetszett neki, akár az is lehet, hogy a hét elején lábon kihordott betegségem következtében, de a lényeg, hogy erős hasmenés lett rajtam úrrá. Az éjjeli kényszer wc-nek egy pozitív oldala volt, hogy megcsodálhattam a csillagos égboltot 0 fényszennyezős mellett, gyönyörű volt!

Hajnali 4-kor már ébredeztünk lementünk az előtérbe, hogy ott pakoljunk össze indulás előtt, ne pedig a szobában zavarva a többi lakótársunk nyugalmát. Reggelizés után néhány perccel 5 előtt pirkadatkor már úton is voltunk, rögtön kellemesen emelkedő terepen haladtunk. Amúgy sem volt hideg, meglepően kellemes időjárás, felhőtlen égbolt kísérte utunkat, nemsoká le is került rólam a pulóverem, a hegy gondoskodott a hőtermelésről, a felkelő nap pedig a csodás reggeli fényekről!

Azonban emellett éreztem azt is, hogy a hasam bizony továbbra sincs a legjobb állapotban, de még reménykedtem, hogy változni fog pozitív írányban a helyzet. Körülbelül 6 órakor értünk el a Triglav tömbjének aljához 2500 méteres magasságba. Innentől még 1 órát írt felfelé az útjelző tábla!

Rögtön egy meredek törmelékes emelkedő következett, gyakran egy lépés felfelé – két lépés visszacsúszás lefelé módon haladtunk felfelé (?) a sziklafal tövéig, ahonnan a csúcsig végig láncokkal, fémrudakkal, kapaszkodókkal biztosított úton haladtunk, de beülő megítélésem szerint sehova sem kellett, mindenhol biztonságban éreztem magamat anélkül is. A menedékházban dolgozó csajszik is ebben erősítettek meg még este, hogy simán teljesíthető via ferrata szett nélkül, sisak azonban amiatt ajánlott, hogy a feljebb mászó emberek által lerúgott kövek nehogy problémát okozzanak.  Mi sisak helyett ez ellen úgy védekeztünk, hogy mindenki előtt indultunk neki az útnak, így végig ketten másztunk csak felfelé! A meredek sziklafalakról érdemes volt néha-néha egy-egy pillantást vetni a környező hegyekre, még szivárványt is láttunk a távolban, nem semmi látvány volt!

A mászós szakasz vége előtt már nagyon éreztem a hasamat, így nem volt más opció, mint könnyíteni magamon, onnantól már újra élveztem a csúcsmászást, 7 óra után néhány perccel pedig már a Triglav tetején pózoltunk és csodáltuk az onnan nyíló 360°-os panorámát! Hát ilyen látványban sem igen volt még részem, nagyjából 45 percen át csak ültünk és gyönyörködtünk, nem is nagyon szerettünk volna innen tovább menni.

De hát ismerjük a mondást, a hegymászás az egyetlen sport, amit nem a csúcson kell (sajnos) abbahagyni…

Így hát megkezdtük a gerinctúrát a Kis-Triglavon át a 2515 méter magasságban található Triglavski dom na Kredarici menedékházig (ez található a menedékházak közül a legmagasabban a Júliai-Alpokban). Ekkor már folyamatos szembeforgalom volt tapasztalható, a kerülgetés azonban könnyen ment, mindenki vidám és udvarias volt, egyszer sem volt konfliktus vagy csak akár egy rossz pillantás, mindig megoldottuk a keresztezést. A köszönés és az angol kommunikáció itt is végig alap volt, ami nagyon jó érzés, tudtuk, hogy jó helyen, jó emberek között vagyunk! A gerincúton több márványtábla is figyelmezteti a túrázókat, hogy ha jön a vihar, akkor bizony azonnal le kell indulni a gerincről, ha az ember egyben meg akarja úszni a vihart, sajnos nem mindenkinek sikerült ez. :(

Nagyjából 9 órára le is értünk a menedékházhoz, ahol a helikopter leszállópálya mellett birkanyáj legelészett, már messziről lehetett hallani a bégetésüket, nagyon szelíd kis jószágok voltak. A menedékház éppen ekkor nyitott, Gaga sajtos omlettet választott reggelire, én csak egy kis mézes kenyeret ettem a gyomrom kímélése érdekében. A menedékház mellett egy kis kápolna is volt, melybe be is lehetett kukkantani. A menedékház is amúgy egy komolyabb kategóriát képviselt, itt már volt a házban angol wc valamint folyóvizes kézmosási lehetőség is!

Egy kis pihenés, képeslap vételezés és pecsételés után tovább folytattuk ereszkedésünket, végig szerpentinező úton jutottunk le egy törésig, nagyjából 2300 méter magasságig, ahonnan brutálisabbá váltott a lejtés szöge, több helyen is kötelekkel volt biztosítva az ösvény. Én ekkor már éreztem azt, hogy az erőm fogy, mivel se az elfogyasztott víz, sem a szilád táplálék nem akart néhány percnél tovább megmaradni bennem… De becsülettel veszítettem az erőm mellett a szintet is ekkor még.

Nemsokára le is értünk 2000 méteres magasságba, ahol ismét megjelentek az alpesi rétek, majd  a törpefenyvesek is, melyek elkísértek minket túránk utolsó menedékházáig, ahol már egy-egy renitens normál méretű fenyvest is találtunk. Itt elfogyasztottuk az ebédünket egy jóféle zöldségleves formájában, majd én még energiapótlás gyanánt egy adag palacsintát is rendeltem, hátha az valamit javít az erőtlenségemen.

Sajnos azonban inkább még fel is felpuffasztott, a megálló után nagyjából 1 órán át még pozitívan értékeltem az ebédet, de onnantól egy benézett eltévedést és ezáltal plusz szintet rakva a túrába kezdtem komolyan aggódni, hogy hogyan is fogok én saját erőből leérni a hegyről… Ekkor már csak nagyjából 4 km volt hátra, és már csak úgy 100 métert kellett volna felfelé menni egy hágóig, onnan pedig folyamatosan lefelé ereszkedni a célunkig, Rudno Poljéig, ahol eredetileg anyáék vártak volna minket, azonban ez most nem hangzott túl bíztatóan/lelkesítően számomra.

Az állapotom azonban rohamosan romlott, továbbra sem maradt meg bennem semmi, pedig ittam folyamatosan, de csak egyre jobban dehidratálódtam, és a bevitt cukor sem igen kezdett hatni, egyre lassabban és lassabban tudtam már csak menni, egyre többször és egyre nagyobb pihenőket tartva. Kezdtem szétesni fejben is, nagyon kemény volt…

Végül már anyáékat is elénk hívtuk, hogy segítsenek, az utolsó pár km-en már a hiúságomat is leküzdöttem, és elfogadtam a Gaga által már jóval korábban felajánlott lehetőséget, miszerint legalább a jó nehéz hátizsákomat hadd hozza. Több komolyabb holtpontot átélve, teljesen lemerülve, a végén már anyának a támogatásával is értünk le végül az autóhoz kb. 1400 méteres magasságig. Az utolsó 4 km-t nem viccelek, 4 óra alatt tudtam csak megtenni… A végén már a beszédhez sem volt erőm.

Ja igen, az utolsó hágómászás közben az eső is elkapott minket egy fél óra erejéig, az esőcuccomat is Gaga segítte fel rám, mint valami csecsemőre, de egyszerűen magamtól vagy 5 perc alatt tudtam volna csak beöltözni… Szerencsére utána gyorsan el is állt és újra kisütött a nap, a táj pedig erre is gyönyörű volt, már amennyi megmaradt nekem belőle!

A Rudno Poljei parkolóból nagyjából 45 percnyi kacskaringózással tértünk vissza a szállásunkig, az út során gyönyörű hétvégi házakat, alpesi falvakat érintettünk, mindannyian egyetértettünk abban, hogy el tudnánk itt lenni néhány hétig. A szobába felérve csak egy dologra voltam képes, bedőlni az ágyba, bevenni pár bogyót, mert lázam is volt ekkorra már, inni és enni próbálni egy kis kekszet, majd aludtam is, egy huzamban 11 órát egészen vasárnap reggelig.

Ebből a túrából is tanultunk sokat, innentől a túrára felszerelés spórolás néven nem fogjuk kihagyni az amúgy nálunk lévő gyógyszeres készletet… Sem a szintén a szálláson hagyott sótablettákat…

Ezúton is ezer hála és köszönet a sok támogatásért és segítségért Gagának és édesanyámnak, most már jó visszagondolni a túra minden egyes percére, még ha néha már tényleg reményvesztettnek éreztem magamat!

2018.07.15. Hazaút kicsit megerősödve egy kis kultúrális programmal

Reggelre bár a hasam továbbra is rossz volt, az erőm szerencsére visszatért, így reggeli után a hostel melletti Szentlélek templomot néztük meg, a vasárnapi mise miatt be is tudtunk egy picit kukkantani, majd Ribcev Lazban álltunk meg a szuvenír boltban, pár képeslapot és hűtőmágnest vettünk az ismerősöknek/ otthonmaradt családtagoknak/barátoknak. Búcsúzóul pedig megnéztük a Triglav első megmászóinak emlékszobrát, pózoltam is velük, augusztus 26-án lesz 240 éve az első sikeres csúcshódításnak.

Hazafelé még megálltunk Skofja Lokában, mely az egyik legidősebb szlovén városka, sétáltunk egyet az óvárosban, megnéztük a főteret valamint az óváros fölött emelkedő várat is, majd tovább folytattuk utunkat Szombathelyig meg sem állva.

Így 4 nappal később, mikor írom ezen sorokat elmondhatom talán, hogy rendbejött a hasam, nem volt egy egyszerű menet mindenesetre!