2014 őszén már volt szerencsém felkeresni Szomolya és Noszvaj látványosságait, melyek már akkor is lenyűgöztek, így amikor néhány hete a teljesítménytúra naptárat nézegetve beleakadt a szemem a Kaptárkő Természetvédelmi és Kulturális Egyesület szervezésében megrendezésre kerülő Kaptárkövek teljesítménytúrába, már tudtam, hogy ez a hétvégém sem fog túrázás nélkül eltelni. Az útvonalakat nézegetve gyorsan egyértelművé vált, hogy az 50 km-es táv lesz a befutó számomra, hiszen ez érinti a legtöbb látványosságot, és kihívásnak sem utolsó, hiszen a szintemelkedés jelentős részét az utolsó 15 km-en kell letudnia a vállalkozó szellemű túrázónak.

Már csak túratársat és fuvart kellett találnom, mindkettő szerencsére gyorsan ment. Túratársként a még tavaly ősszel a Kőről-kőre a Bakonyban túrán megismert, azóta barátommá avanzsálódott Nagy Gábor Gaga csatlakozott, a fuvarban pedig Ohát Zoli volt segítségünkre, melyet még egyszer köszönünk, hiszen a hosszú távra maximum saját idő terhére tudtunk volna elrajtolni, ha a tömegközlekedést választjuk.

Szombat reggel negyed 8-kor már a rajt-célnak helyszínt adó Almagyar Érseki Szőlőbirtokon voltunk, gyors nevezés és a gps track aktivizálása után el is indultunk, hogy felfedezzük a térség csodáit. Az időjárásra sem lehetett panaszunk, kissé felhős, kellemesen meleg idő fogadott minket lágy szellővel, melyek összességében ideális körülményeket biztosítottak a túra megkezdéséhez. Az első kilométereket szőlőskertek között tettük meg: a szőlőfürtök szépen növögetnek, a leveleik is egészségesnek tűnnek – beszéltük, majd rá pár pillanatra a szőlősorok közül traktorok hajtottak ki elénk, utánfutójukon permetező berendezésekkel. A permetezés szükséges ahhoz, hogy ne menjen tönkre a termés, de a tömény permetszer belélegezését szívünk szerint kihagytuk volna. A kellemesen hullámzó út lehetőséget adott, hogy hosszan szemezzünk a Nagy-Eged-hegy meredek hegyoldalával. Gagának említettem is, hogy bizony ott fogunk majd lejönni a túra végén, nem lesz túl kellemes! Ezt tapasztalatból mondtam neki: 2016 telén a Tortúra során is innen közelítettem meg Eger városát, bár akkor egy másik, de szintén meredek és rendkívül köves-bokatörő úton, ködös-zúzmarás időben, máig emlékszem minden egyes percére...

Rövidesen erdősebb részeken bandukoltunk tovább a Nyerges-tető felé, ahol rögtön két látványosság várt ránk, két önellenőrző ponttal, és finom málnabokrokkal. Először a Nyerges-tető nyugati, majd keleti kaptárköveit kerestük fel. A Bükkalja földtani múltját eseménydúsnak nevezném, több időszakban is vulkanikusan aktív területről beszélhetünk, az egyes kitörések során a területet több rétegben, különböző típusú tufa (riolit, dácit, ignimbrit) törmelékkőzet borította be, melyek laza, porózus szerkezetüknek köszönhetően relatíve könnyen vájhatók, megmunkálhatók voltak már évszázadokkal korábban is. A vidék tufaszikláiba vájták az ó- és középkor emberei a kaptárköveket, melyek méretüket tekintve átlagosan 60 cm magasságúak, 30 cm szélesek és 25-30 cm mélységűek. Amilyen látványosak, annyira rejtélyesek is: a mai napig nem tisztázottak ezek funkciói, több lehetséges alternatíva is létezik, a legelterjedtebbek az alábbiak:

1, temetkezési helyek, itt helyezték el az elhunytak urnáit

2, bálványtartó, áldozat-bemutató helyek

3, méhészeti rendeltetésű helyek

Számomra mindhárom fent megnevezett funkció könnyen elképzelhető, de remélem, hogy nemsokára nagy bizonyossággal választ kapunk a helyes válaszra.

A nyerges-tetői nyugati kaptárkő tetejéről amúgy gyönyörű panoráma nyílik észak és nyugat felé, emiatt is érdemes felküzdenünk magunkat a rövid, de annál meredekebb emelkedőn a szikla tetejére! Nyugatra kitekintve a szőlőbirtokok felett a távolban felsejlenek a Mátra (hmm, Mátra 115! :-)) kellemes lankái, észak felé fordítva tekintetünket a Bükk déli vonulatait vehetjük szemügyre. A keleti kaptárkőhöz tett kitérő után egy útkereszteződésben két vidám „pontőr” ajándékozott meg minket pár jó szóval és néhány cukorkával, melyet szigorúan a csomagolásától megfosztva vihettünk el, ügyelve a környezet védelmére. Most hogy belegondolok, a túra során minimális mennyiségű szeméttel találkoztunk a turistautak mentén, mely örömteli, főleg, hogy nem feltétlen a turisták által felkapott vidékről van szó, ahol esetleg az erdészet gyakrabban tartana szemétszedést/nagytakarítást.

A Nyerges-tetőt elhagyva virágözönben úszó rétek mellett haladtunk egészen a harmadik ellenőrzőpontig, ahol elvált a 30-as és az 50-es táv útvonala. Itt már „élő” ellenőrző pont volt, terülj-terülj asztalkával: házi almás pita, meggyes piskóta, szezámmagos rúd, gumicukor, müzli, keksz, sós pálcika, friss cseresznye, több féle folyadék-utántöltési lehetőséggel… Összenéztünk Gagával, és megállapítottuk, hogy itt bizony feleslegesen fogjuk végig cipelni a saját ellátmányunkat, nemigen lesz rá szükségünk!

Frissítés után, energiával feltöltekezve indultunk tovább üde réteken keresztül Szomolya felé, ahol – szerintem – a környék leglátványosabb kaptárköve, a Királyszéke kaptárkő várt reánk! Leereszkedve a kaptárkő tövéhez ismét ellenőrzőpont, ismét házi sütikkel: kókuszgolyó és/vagy meggyes piskóta, nyammi!

A kóstoló után több embert is meggyőztem, hogy tegyünk egy kb. 50 méteres kitérőt magához a Királyszéke kaptárkőhöz, senki sem bánta ezt meg. Pár perc nézelődés-fényképezkedés után tovább indultunk a falu felé, az aszfaltra kiérve a pincesor mellett haladtunk el. A környék gazdag szőlőben és így természetesen finom borokban is. A borospincéket jellemzően a hegyoldalakba vájták, érthető okokból. Sajnos jó pár pince az enyészeté lesz záros határidőn belül, de akadtak jó állapotban lévők, melyek reményt keltettek bennem, hogy talán a többi, most még romos, omladozó pince is megmentésre kerül nemsoká. Szomolyán és környékén nagyon sok cseresznye mintára bukkantunk: turistajelzések, festmény a főtéren, a községházán, a vegyesbolton… csak nem nyugodott a gondolat, hogy egy szőlőben gazdag vidéken hogy diadalmaskodhat a cseresznye? Az internet szerencsére gyorsan választ adott a kérdésemre: a szomolyai rövidszárú feketecseresznyéről van szó, mely arról híres, hogy ennél sötétebb színű érett cseresznye nemigen terem a földön máshol, szinte már-már fekete a színe.

A falut elhagyva egy kellemes emelkedő fogadott minket, melyet legyőzve, kisebb eltévedéssel is viszonylag hamar Bogács határában, a Milleniumi kilátónál találtuk magunkat. Innen pazar a kilátás a falu és a Bükk felé! Emellett pedig ellenőrző pont is volt, ismét terülj-terülj asztalkával: vajas-házi kolbászos kenyerek paradicsommal, retekkel, paprikával, uborkával, házi pogi, meggyes piskóta, sárgabarack, ismét csak nem tudtuk, hogy mit együnk a komoly választékból! A kajálgatás és kilátás kombója nemigen akart rávenni minket, hogy tovább folytassuk utunkat, jó pár percet elidőztünk itt, de nem bántuk.

A faluban nem volt egyszerű követni a jelzéseket, de nagy nehezen sikerült jó irányban kikeverednünk a falu fölött emelkedő rétre, ahonnan ismét csodaszép panoráma tárult elénk. Sajnos ekkorra már vészjósló, sötét fellegek cikáztak felettünk, pár percre rá el is kezdett szemerkélni az eső, mely az elején még kellemes is volt, mintha párakapun sétálgattunk volna át, aztán azonban az intenzitás gombon tekertek egyet az égiek, és egyre jobban rákezdett. 

Cserépváraljáig kitartóan esett az eső, eltérő intenzitással, de az erdőbe beérve már nem volt zavaró ez, a fák levelei felfogták az eső jó részét, mint természetes esernyők. Cserépváralján az ellenőrző pont a barlanglakásos tájháznál volt, hiszen a környék jól vájható kőzetébe nem csak kaptárköveket, pincéket, hodályokat vájtak, hanem lakóházakat is! A tájház a túrának köszönhetően ingyen megtekinthető volt, melyet bán lett volna kihagyni: nagyon érdekes volt elképzelni, hogy milyen lehetett itt élni, ahol még a nagy nyári melegben is kellemesen hűs idő volt, nem meglepő módon. El is gondolkoztunk azon, hogy vajon télen mennyire lehetett hideg a „föld alatt”.

A kulturális barangolás után ismét a természetben találtuk magunkat, a település határában ismét egy komolyabb, ám rövid emelkedő következett (innen egy jobbkanyart véve pár száz méternyi járásra található Cserépvár romja, melyet most nem kerestünk fel). A tetőre felérve egy elhagyott, ám külsőre jó állapotban lévő templom és török kori kútház fogadott minket, mindenre számítottunk, csak ezekre nem… :) Rövid aszfaltos szakasz után megindultunk a Mangó-tetőn található Nagy-kúphoz, melynek oldalában – mily meglepő – kaptárkövek találhatók.

Itt önellenőrző pont volt, kódot kellett feljegyeznünk az ottjártunk igazolásához. Az itt található tájékoztató tábla szerint Cserépváralja nagyon gazdag kaptárkövekben, mi azonban most csak a Nagy-kúpot érintettük. Ez volt a túra utolsó kaptárköve, így szomorú búcsút vettünk, majd tovább indultunk a Kő-völgy felé. A völgy nem hazudtolta meg a nevét, gyönyörű szurdokban haladhattunk, monumentális sziklák övezték utunkat. A patakmeder - melyben most nem folyt víz az elmúlt napok rendkívül csapadékos időjárása ellenére sem – is teli volt kisebb-nagyobb sziklákkal-kövekkel, keresztbe dőlt fákkal, melyek jelentősen megnehezítették az előre haladást, kisebb kalandtúra volt végighaladni a vadregényes ösvényen.

A szurdokból kiérve a Dobi-réten találtuk magunkat, a szurdok kellemesen hűs klímáját az ekkorra már komolyan tűző nap melege váltotta fel. Szerencsére a rét közepén mi jobbra betértünk az erdőbe - ahol ismét kellemesebb volt a hőmérséklet – és megkezdtük az emelkedést a Hideg-kút laposa felé. A Hideg-kút mellett egy juhásszal és tehéncsordájával találkoztunk, a gémes kúttal a háttérben kiváló fotótéma voltak.

Percek múlva a Mész-patak látványos szurdokában lyukadtunk ki, a rövid, de annál látványosabb szurdokból kimászva újabb ellenőrző pont fogadott minket, finom házi sport szelettel tudtuk feltölteni energiaraktárainkat.

Innen először aszfalton, majd mezőgazdasági területek mellett futó földúton közelítettük meg Cserépfalut. Mielőtt beértünk volna a faluba, megbeszéltük Gagával, hogy kettéválunk, hiszen neki útközben elkezdett fájni a talpa, mely egyre rosszabb lett. Így jobbnak láttam, ha ő és én is a saját, önmagunknak kényelmes tempóban tudunk továbbhaladni, hiszen ekkor még volt előttünk 20 kilométer a szintemelkedés jelentős részével.

Cserépfaluba egy pincesoron értem be, itt látszott, hogy a legtöbb pince a mai napig jó kezekben van! A településen nehéz volt az áthaladás, útközben több „frissítőpont” lassított finom cseresznyefák formájában (lehet, hogy szomolyai feketecseresznye volt? :-O). Azonban sikerült ezt is leküzdeni, a falu túlsó végén ismét pincesor szegélyezte utamat, az aszfaltos-földutas szakaszt egy egyre inkább dzsindzsásabb, patakátkelős, csalános rész követte, tűző nappal. Nem tagadom, ezt annyira nem élveztem: a csalán az átlagosnál jóval erősebben csípett. A csalánt letudva jobbra már feltűnt a távolban a következő ellenőrzőpont, a bükkzsérci Baglyas pincesor! Ezen a szakaszon egy csepp árnyék sem volt, így felüdülés volt megérkezni a Pelyhe pincéhez. Itt ismét terülj-terülj asztalkám, húsos-zsíros, vajaskenyér zöldségekkel, házi pogival! A frissítés után pedig lehetőség volt betekinteni a felettébb látványos pincébe is, a tufakőzetbe vájt pince falain életnagyságú, szőlőművelés jeleneteit bemutató faragások figyelhetők meg! Ezen kívül még egy több millió éves megkövesedett fa maradványait is megtekintheti az ide betérő ember, nem csak Ipolytarnócon van ilyen látványosság. A pince kellemes klímája és látványosságai ismét csak nehezen veszik rá az embert, hogy tovább haladjon…

Azonban erőt véve magamon tovább folytattam utamat a tűző napon, Bükkzsércre és a Dél-Bükk vonulataira végig remek rálátással. A falu szélére érve falunapba botlok, illetve annak előkészületeibe, megcsap a finom popcorn és kürtőskalács illata. Én azonban inkább az innentől egyre jobban emelkedő turistautat választom, kellenek a kihívások! És végre erdő következik, azonban az emelkedő izzadásra készteti így is úgy is az embert. Az emelkedő egészen a következő önellenőrző pontig, a Kövesdi kilátóhelyig nem tágított, azonban innen déli irányban Noszvajra és környékére a kilátás kárpótolja az embert a megpróbáltatásaiért.

A kódot felírva tudom, hogy innen már nincs messze Várkút, ahol ismét emberes ellenőrző pont vár a Dobó István vadászháznál, már nem meglepő módon ismét fejedelmi ellátással! Itt is rendesen pusztítom az ellátmányt, nehogy le kelljen innen cipelni a pontőröknek.

Ekkor már érzem, hogy közel a túra vége, így a Nagy-Eged-hegyig tartó hullámvasutazást a lehető legnagyobb, még kellemesnek érzett tempóval abszolváltam. A hegytetőn begyűjtöm az utolsó pecsétet, majd szomorúan konstatálom, hogy a kilátó bizony életveszélyes, le van zárva. Azonban bánatom nemsoká alábbhagy, hiszen a hegytető mellett található kereszttől gyönyörű panoráma fogad Eger és a Mátra felé.

Itt egy kicsit megálltam nézelődni-fényképezni, majd megkezdtem a korábban már emlegetett, szigorú, köves, bokatörő lejtőt a célig. Inkább kocogva haladtam lefelé, hogy minél előbb letudjam… A völgybe leérve még várt rám egy kisebb emelkedő a hétvégi házak/gyümölcsöskertek között, majd nemsokára elértem a túra kiindulópontját, az Almagyar Érseki Szőlőbirtokot, ahol megkaptam a jól megérdemelt oklevelet és a gyönyörű jelvényt (10. jubileumi rendezés volt, alapból kitűzőt kap a szintidőn belül teljesítő induló)! A célban is húsos-zsíros kenyér, ropi, lekvár, dinnye, bor várta a befutókat, valamint zuhanyzási/mosakodási lehetőség, mely a nyári melegben igazán jól esett. A frissítés után a szőlőbirtok „büféjében” megkóstoltam a helyi borokat, miközben a tv-ben a foci világbajnokság meccseit lehetett nyomon követni.

Én azonban inkább a szőlősorokban és a Nagy-Eged hegyvonulatában gyönyörködtem és vártam a többieket. Nemsokára be is ért Gaga, aki szerencsére orvosolni tudta problémáját, így csak a túra végén lévő meredek lejtőről tudott negatívumként beszámolni. Innentől már volt társaságom, egy jót beszélgettünk befekve a birtokon található függőágyakba, míg a többi útitársunk be nem ért. Este 9 fele indultunk vissza Budapestre, egy hosszú és tartalmas nappal a hátunk mögött, de ismét csak abszolút megérte ellátogatni és bebarangolni Bükkalját.

A túra ár/érték aránya szerintem kiváló volt, ahogy a beszámolóban is írtam, több helyen változatos, gazdag kínálatú frissítőpontokkal, azonban mindenképp ajánlatos a túra gps trackjét letölteni és használni is, mert pár helyen könnyen benézhető egy-egy letérés, csak az itinerrel én tuti, hogy sokat kóvályogtam volna. Összességében tehát akár e túrát, akár csak simán e környék bejárását teljes mértékben ajánlom minden természetszerető embernek, csalódni biztos nem fogtok! ;)