A Vas Megye Teljesítménytúrázója mozgalom e hétvégén is hazacsábított Vas megyébe, egészen pontosan a megye nyugati szegletében megrendezett Vas-hegy 20 teljesítménytúrára. A blogomnak egyik nem titkolt célja, hogy az ország olyan helyeit mutassam be, amelyek kevéssé ismertek az átlagemberek számára, de megérdemelnék a szélesebb körben való ismertséget. A mai túra megerősített abban, hogy ezen helyek között vígan elfér a Vas-hegy is. Ugyanis ha megkérdeznék random turistákat - akiknek nincsenek vasi kötődésük -, kétlem hogy sokan rávágnák a helyes választ arra a kérdésemre, hogy ugyan mégis merre található e gyönyörű vidék. Pedig látnivalókban, gyönyörű kilátásokban és nem mellesleg finom borokban is bővelkedik! Nem is húzom tovább az időt, vágjunk bele a most csak virtuális utazásba, ahogy Szujó Zoli mondaná a vasárnap délutáni Forma 1-es verseny - alias alvás - előtt, öveket becsatolni! :)

Mai túrám során két régi túratársam, Márk és Áron csatlakozott hozzám, amelyet ezúton is köszönök nekik, mivel  ők mint rutinos Vas-hegy 20-as teljesítők (nameg jófejek, ez sem egy hátrány ... :) ), kívülről tudták az útvonalat, így nem kellett itiner olvasással bajlódnom, végig nyugodt szívvel tudtam nézelődni az út során.

Reggel 7 órakor sikerült elrajtolnunk a Felsőcsatári Kultúrház épületéből, ahol ilyen korán rajtunk kívül csupán 3 túratárssal találkoztunk. Az első kilométert a falu utcáin tettük meg, elhaladva a szépen felújított római katolikus templom mellett. A falu szélén áthaladtunk a Pinka-folyó hídján, hogy nekivághassunk utunk legvadregényesebb szakaszának, a Pinka-szurdoknak. Jól látszottak az elmúlt idők heves zivatarjainak nyomai, a folyó elég nagy vízhozammal robogott mellettünk, de az is egyértelműen látszott, hogy nemrég még ennél is magasabb lehetett a vízállás, mely már-már egy mini árvízzel is felérhetett. A folyó egy-két szakaszon olyan sebességgel haladt a Rába-torkolata felé, hogy akár vadvízi evezést is el tudtam volna képzelni rajta. A szurdok mint mindig, most is lenyűgöző látványt nyújtott a túra résztvevői számára, feledtetve a néhol embermagasságú csalános-susnyás szakaszok "örömeit".

Pinka a vaskeresztesi hídról fotózva a Rába-torkolata felé

Vadregényes táj: utunkat jobbról a Pinka folyó, balról látványos sziklák szegélyezték

A szurdokban haladásunkat többször is kidőlt fák és vizenyősebb területek nehezítették, de így is gyorsan elértünk az első ellenőrző pontra, ahol felírtuk az ellenőrző kódot. Így már nem volt semmi akadálya annak, hogy nekivágjunk a Vas-hegy magyarországi legmagasabb pontjának, a Nagyvilágos meghódításának: a csúcsra vezető utunk minden volt, csak nem egy szombat délelőtti sétagalopp! Az emelkedő már az elején sem viccelt, de rá pár száz méterre igazán combossá vált, Áronnal már a jövő hetén ránk váró Galyavár mini verzióját láttuk benne. Szerencsére amilyen meredek, olyan rövid is a csúcsra vezető út. A Nagyvilágos 378 méteres csúcsán egy geodéziai mérőtorony látható, mely bár életveszélyesnek van feltüntetve, az ajtaja nyitva áll a nem tériszonyos természetjárók előtt. A vaslétrákon felmászva gyönyörű panoráma fogadott minket, jól látszott a kissé párás idő ellenére is a Kőszegi-hegység, valamint a távolban megbújó Rax-Alpok és Schneeberg halvány körvonalait is felfedezni véltük. A hátizsákomban lévő telefonom pedig hangosan jelezte, SMS-t kaptam: üdvözölnek Ausztriában! Ez nem is meglepő, hiszen már egy jó ideje az 1923-ban meghúzott határ mentén sétáltunk (igen, nem gépeltem félre, valóban 1923-as határ, de erről majd a beszámoló végén írok  részletesebben!).

A gyönyörű tölgyesben megbúvó geodéziai mérőtorony - még - zárt ajtóval 

Kilátás a Kőszegi-hegység felé

 Panoráma a Nagyvilágosról

 A csúcsot elhagyva könnyen kiszúrhatók a turistaút mentén lévő halomsírok, melyek jelzik, hogy  már egy jó ideje lakott vidéken barangolunk. Nemsokára elértünk a 2. ellenőrző pontra, mely a magyar-osztrák határon lévő cseresznyefa tövében volt. A cseresznyék nagy része még éretlen volt, de egy-két pirosodó szemre lecsaptam, nagyon finom volt - mint a később talált szamóca is-. A túra itt két irányban is folytatható volt, a rövid 10 km-es távot választók maradtak magyar oldalon, míg mi a 20 km-es távon lévők, osztrák szőlőbirtokok mellett folytattuk utunkat a pecsét és csoki begyűjtése után. Rövid betonos szakaszokat leszámítva hűs, harangvirágokban gazdag erdőkben vitt utunk, itt nagyon jól jött egy-két letérésnél a rutinos túratársaim segítsége. Sajnos Ausztriában sem ismeretlen fogalom a tarvágás, szerencsére csak egy helyen találkoztunk a fakitermelés ezen formájával. Öröm az ürömben, hogy innen viszont gyönyörű panorámában gyönyörködhettünk, a távolban ismét ránk kacsintott a már csak épphogy havas Schneeberg, valamint kibukkant egy domb mögül a szalónaki vár is (amelynek felkeresését szintén mindenkinek tiszta szívvel ajánlom!).  Egy kőbánya mellett elhaladva beértünk Pinkaóvárra, ahol a Pinka keresztezése után egy piros-fehér árpádsávos szalagokkal feldíszített májusfán akadt meg a szemünk. Mint a beszámoló írása során kiderült, a színválasztás (elvileg) nem véletlen!  A színek a környék borászatával függnek össze: a piros szín a vörösborra, a fehér pedig a fehérborra utal. (Ezen infókat a geocaching.hu-s Pinka-szurdokos geoláda ismertetőjében olvastam.) Bár jobban belegondolva ezek az osztrák színek is... Na mindegy, döntse el mindenki, hogy melyiket véli helyesnek! Az osztrák oldal ismét rendezett kis portákkal fogadott, ám számomra itt nem volt akkora a differencia a határ két oldala között, mint a Vendvidék 42 túra során! 

Pinkaóvár - a Nagyvilágosról nézve

Tarvágás - cserébe panoráma! A távolban a Schneeberg kontúrjai fedezhetők fel, "alatta" a szalónaki vár impozáns épületegyüttese

Pinkaóvári májusfa - nem véletlen színösszeállítással (?)

A település zegzugos utcáit követve elérkeztünk a 3. ellenőrző ponthoz, ahol felírtuk a még magyar időkben épült házikó homlokzatán lévő évszámot. A falut elhagyva ismét vadregényes ösvényen haladtunk, bal oldalunkon a meredek völgy alján ismét felbukkanó a Pinkával. Az erdőből kiérve ismét szép panoráma fogadott minket, az előttünk lévő domb azonban ekkor még elrejtette Várújfalu takaros házait, mely sétánk következő állomása volt. A faluban ellenőrző pont nem volt, de biztos ami biztos, készítettünk egy tükör szelfie-t az utókor számára.  A település szélén a Pinkát ismét keresztezve a túra 2. komoly emelkedőjének vágtunk neki. Az emelkedő nagy részét letudva áthaladtunk a B56-os főúton, ahonnan már csak egy köpés volt a csúcs, mely egyben túránk legmagasabb pontja is volt.

Pinkaóvár, 3. ellenőrző pont - az osztrák részre nem igazán jellemző háztípussal, ami nem is véletlen, hiszen ez még a magyar időkből való!

Pinkaóvár és Várújfalu közötti vadregényes szakaszon, a völgy alján kanyargó Pinkával

Innentől ismét szőlőbirtokok mentén haladtunk egészen az osztrák-magyar határig. Még az osztrák oldalon mindenképpen érdemes egy rövid (kb. oda-vissza 100 méteres...) kitérőt tenni a Weinblick névre hallgató kis kilátóhoz, ahonnan gyönyörűen rálátni a környékre!

Kitérő a Weinblick kilátóhoz, kihagyni TILOS! ;)

Kilátás a Weinblick kilátóból

Kirándulásunkat immár ismét hazai terepen folytattuk, ekkor már 10 óra is elmúlt, egyre nagyobb lett a forgalom a szőlőhegyen kanyargó kis műúton, a szőlősgazdák kihasználták a hétvégi szép időt, serényen dolgoztak a meredek domboldalon lefutó szőlősorokon. Mi is serényen haladtunk egészen a Judit borozóig, mely egyben ellenőrző pont is volt. A pecsétet begyűjtve túratársaim már rutinosan megindultak a vendéglátó egység belső termébe, ahol gyorsan ki is kérték a jól megérdemelt vörösbor - házi bodzaszörp - házi tökmagolajos (!) vaníliafagyi kombót. Márk a fagyitól már-már a mennyországban érezte magát, Áron sem panaszkodott az őt ért ízorgiára. Bár én ebből most kimaradtam, de vissza fogok ide még térni és tesztelni fogom! A hely amúgy nagyon megfogott, idilli környezetben található e kis gyöngyszem, és Judit, a tulajdonos is nagyon lelkes és kedves volt, ne hagyjátok ki semmiképp sem, ha erre jártok! ;)

Régi borospince, helyi építőkövekből!

Takaros magyar présházak

Judit borozó

Nem is volt könnyű innen tovább állnunk, de végül erőt véve magunkon nekiindultunk az utolsó pár kilométernek. Végig présházak és szőlőbirtokok mellett haladtunk egészen egy éles balkanyarig, ahol nekivágtunk a túra utolsó emelkedőjének, mely egészen a Szűz Mária kápolnáig tartott, amely egyben az utolsó ellenőrző pont is volt. A kápolna melletti panorámát megcsodáltuk, majd túratársaimat egy rövid kitérőre invitáltam, hiszen innen kb. 200 méter a Vasfüggöny múzeum, mely annak állít emléket, hogy itt bizony nem mindig sétálgathatott ilyen egyszerűen az ember. Ezt sem érdemes kihagyni, ha erre járunk, legutóbbi ittjártam óta bővült is a múzeum, felépítették a Szent Sebestény kápolnát, valamint felépítették a GYODA kerítést is egy rövid szakaszon. Bízok benne, hogy itt nem lesz szükség sosem az újbóli határzárra, mely kettészabná ismét ezt a gyönyörű vidéket!

Szűz Mária kápolna

Kilátás a kápolna mellől a Kőszegi-hegység felé

Szent Sebestyén kápolna

Vasfüggöny Múzeum

A kápolnától már csak lefelé vitt az utunk, nemsokára vissza is értünk Vaskeresztesre, ahol - az út során immár negyedszerre - átkeltünk a Pinkán és a római katolikus templomba tett kitérő után beértünk a kultúrba, ahol átvettük a túra díjazását, majd autóba ülve visszautaztunk Szombathelyre.

Összességében mind a túra, mind a környék megéri az utazást, én is Budapestről jöttem, de abszolút nem bántam meg. Látnivalókban, kilátásokban,  finom borokban gazdag vidék, így aki ezen triumvirátus bármelyik tagját kedveli, írja be bátran a túranaptárjába, VAS-HEGY (20)! :) 

És amit ígértem a beszámoló közepén, egy kis történelem! A beszámoló további része szó szerinti átvétele a Répcevidék online 2015. február 25-én megjelent A Hűség falvai cikkének (http://www.repcevidek.hu/kozelet/a-huseg-falvai.html?page=7)!

"Narda Felsőcsatár, Horvátlövő, Vaskeresztes, Pornóapáti és Szentpéterfa a leghűségesebb falu címet kapta december 16-án az országgyűléstől.
Az 1920. június 4-i trianoni békediktátum Nyugat-Magyarország egy részét a párizsi békeszerződésben szintén jelentősen megcsonkított Ausztriának ítélte. A területek átadása megkezdődött, de az 1921 őszén kibontakozó fegyveres ellenállás és a Lajtabánság kikiáltása után az antant Sopronban és környékén engedélyezte, hogy népszavazás döntsön e települések hovatartozásáról. Az 1921. december 14-16-i népszavazást követően Sopron és a közeli nyolc község: Ágfalva, Nagycenk, Kópháza, Sopronbánfalva, Balf, Fertőrákos, Harka, Fertőboz Magyarországnál maradhatott. 
1921. július 27-én Grazban három antant országi, egy japán és 1-1 osztrák és magyar taggal megalakult a határmegállapító bizottság. Az üléseken a magyar küldöttség a 342 Ausztriának ítélt községből 96-ot, az osztrákok a Moson megyében kettészelt nagybirtokokat, a Sopron megyei színmagyar Zsirát, Vas megyében pedig a tiszta német Lovászadot és Nemesmedvest igényelte. E két utóbbi, valamint négy közeli település részéről deputációk kérték a határmegállapító bizottságtól az Ausztriához csatolást. Olyan döntés született, hogy a bizottság 1922-ben látogassa végig az új határ mellett levő településeket. Ennek során győződjenek meg arról, hogy lakosságuk, melyik országhoz akar tartozni. A bizottság kiszállása során több Ausztriához csatolt, zömében horvát és német, kisebb részben magyar lakosú település: Köpcsény, Németjárfalu, Ólmod, Csém, Csajta, Kis- és Nagynarda, Alsó- és Felsőcsatár, Magyar- és Németkeresztes, Pornóapáti, Németlövő és Szentpéterfa a Magyarországhoz való visszacsatolást kérte. A bizottsági meghallgatás során Zsira lakossága és jegyzője hevesen tiltakozott az Ausztriához csatolás ellen. (Ők és a népszavazáskor hazánk mellett voksoló három település nem érdemelné meg a hűség falva címet?) Locsmánd [ma Lutzmannsburg], Rőtfalva [ma Rattersdorf], Rendek [ma Liebing] és más települések osztrák nemzeti érzületről tettek tanúbizonyságot. A határmegállapító bizottság 18 község visszacsatolását javasolta Magyarországhoz. A Népszövetség Tanácsa (az ENSZ elődje) 1922. szeptember 19-én tíz Ausztriához csatolt település: Rőtfalva, Rendek, Kis- és Nagynarda, Alsó- és Felsőcsatár, Magyar- és Németkeresztes, Pornóapáti és Németlövő Magyarországhoz történő visszatéréséről és Lovászad [ma Luising] falu Ausztriához történő csatolásáról döntött. Köpcsényt [ma Kittsee], Németjárfalut [ma Deutsch Jahrndorf], Ólmodot, Hámortót [ma Hammerteich], Lékát [ma Lockenhaus], Csémet [ma Schandorf], Csajtát [ma Schachendorf] és Szentpéterfát meghagyták Ausztriában. 
Ezt követően a magyar és osztrák határmegállapító biztosok december elején megegyeztek Ólmod és Rőtfalva, valamint Szentpéterfa és Rendek kicseréléséről.
1923. január 10-én Kis- és Nagynarda [ma Narda], Alsó- és Felsőcsatár [ma Felsőcsatár], Magyar- és Németkeresztes [ma Vaskeresztes], Pornóapáti, Németlövő [ma Horvátlövő] visszakerült az anyaországhoz, Lovászadot viszont megkapta Ausztria. Március 8-án Ólmod Magyarországhoz, Rattersdorf Ausztriához, március 9-én Szentpéterfa szintén hazánkhoz, Liebing pedig az osztrák államhoz került. A mosoni nagybirtokokhoz tartozó földeket és pusztákat szintén megosztották a két állam között. Több településnél is kiigazították a földterületeket át-, illetve visszacsatolással. Ennek során a káptalanvisi szőlőhegyből Locsmándhoz csatoltak át egy jelentős darabot.
Trianonban a Csepregi járásból csak Ólmod községet ítélték Ausztriának. A község visszatéréséről másfél oldalas vezércikkben számolt be a Soproni Hírlap 1923. március 9-i számában: „Olmód ismét Magyarországé". Alcímek:
„A csepregi járás integritása visszaállott - Olmód község örömmámorban - Örömében osztozik egész Magyarország népe..."
A következő nap tartott vármegyei közigazgatási ülésen kétszer is szóba került Ólmod. Egyrészt az alispán kérte a pénzügyi igazgatóságot: forduljon a pénzügyminiszterhez, hogy a község adókedvezményt kaphasson. Másrészt a tanfelügyelő jelezte, intézkedni fog annak érdekében, hogy az osztrák időszakban csak németül tanuló ólmodi gyerekek a jövőben anyanyelvükön, horvátul is tanulhassanak. 
A népszavazás és a határkiigazítás következtében 371 km2 földterület és 54.109 lakos maradt, illetve került vissza Magyarországhoz."

Tehát a környék magyarokhoz való hűségének köszönhető, hogy a Vas-hegy egy része legalább a mai Magyarország területén maradt, minden tiszteletem a magyar oldalra szavazó őseink előtt!