3 évvel az OKT zempléni szakaszának bejárása után végre ismét az ország egyik méltatatlanul ismeretlen vidékére tértem vissza a „Rákóczi túra a Zempléni-hegységben” jelvényszerző mozgalom keretein belül. Nem vagyok nagy poéta, ez életem első ilyen élménybeszámolója, de pont a vidék ismeretlensége miatt fogalmazódott meg bennem az út során a gondolat: érdemes lenne papírra vetni élményeimet, esetleg ezzel másoknak is meghozva a kedvét ahhoz, hogy elutazzanak ide, és bejárják a környéket akár két lábon, két keréken vagy netán autóval, kisebb sétákat téve. A túra a sárospataki vár bejáratától indul, és végig a piros sáv jelzést követve - a kiírás szerint 59 km múlva - a füzéri vár bejáratánál ér véget. Én két napot szántam rá, hogy minden számomra érdekes látnivalót - ami a túra útvonalán vagy annak közelében található - kényelmesen meg tudjak nézni. Első nap a Sárospatak-Regéc szakaszt jártam be (kitérőkkel együtt kb. 32 km), míg második nap a Regéc-Füzér szakaszt (kitérőkkel együtt kb. 43 km). Jöjjön tehát e hétvége rövid története, képekkel fűszerezve!

Szombat reggel 5 óra, csörög a vekker, jelzi, hogy eljött a nagy nap! Indulás ki a Keleti pályaudvarra, hogy a 6 órás sebesvonattal mintegy 4 órás zötykölődés után eljussak a start helyszínére, Sárospatakra. Szerencsére a vonat pontos volt, és a pótlóbuszozást is megúsztam, mert bár a 80C vasútvonalat épp felújítják-villamosítják, de vágányzár aznap csak a Sárospatak-Sátoraljaújhely szakaszon volt. A túra kiindulópontja a vasútállomástól kb. 1,5 km-re található. A piros négyzet jelzést követve gyorsan bevettem a várat, útközben pár pillantást vetettem a városközpontban található Tanítóképző Főiskola impozáns épületére.

Sárospataki Tanítóképző Főiskola 

A sárospataki várba érve a pénztárnál beszereztem az első pecsétet, majd tettem egy sétát az udvarán. 5 éve már jártam bent a múzeumban és a Vörös-toronyban is. Ajánlom mindenkinek, de most az idő rövidsége miatt – már fél 11-et mutatott az óra, és még 30 km várt rám aznap – csak egy rövid séta fért bele. A virágba borult Várkert így április közepén fantasztikus színekben pompázott.

Sárospataki vár és várkert

A várost egy rövid aszfaltos szakaszt letudva gyorsan magam mögött hagytam. A Mandulás-hegyet nyugatról kerülve hétvégi házak, gyümölcsösök között vitt utam. A jó időt kihasználva sokan tevékenykedtek a birtokokon, metszették a fákat, nyírták a füvet vagy épp csak simán élvezték a már-már nyárra emlékeztető időjárást. Közben a távolban már fel-feltűntek a Zempléni-hegység keleti „lankái” is. A 37-es utat keresztezve nemsokára elértem Hercegkút határát. Balra a hegyoldalban látványos pincesorra lettem figyelmes, azonban (sajnos) nyitva nem találtam egyet sem, így a borkóstolás elmaradt. A faluban egy kis kitérőt tettem a posta irányába, ahol a szombati munkanap révén be tudtam szerezni utam 2. pecsétjét is. A  hivatal mellett egy nagy tábla hirdette büszkén, hogy Hercegkút 2015-ben a Virágos Magyarországért Verseny első helyén végzett.A falu így április vége felé közeledve valóban virágözönben úszott.

Hercegkúti pincesor

Utamat folytatva nemsokára elértem a Pogány-kutat és egyben a zempléni erdők szélét. Már nagyon vágytam rá, hogy árnyékban haladhassak, mert így dél körül már eléggé tűzött a nap. A Pogány-kútnál újabb pecsételő pont várt rám. A   lenyomat megszerzése után megnéztem a szebb időket is megélt gémeskutat és erdei pihenőt.

Pogány-kút 

Rövid emelkedő következett a Hosszú-hegy nyergéig, innentől pedig fokozatos ereszkedés egészen Komlóskáig. Útközben útbaigazító táblák egy kis letérésre csábítottak a Megszomjaztatlak és a Hoffmann-forrás felé. A Megszomjaztatlak névre hallgató kis házikóra teljesen jó állapotban, nyitható ajtóval találtam rá. Mellette asztal és padok: ideális nyári sütögetéshez, bivakoláshoz vagy csak egy zivatar átvészelésére. A lak közelében eredő Hoffmann-forrás hűsítő, friss vize pedig valódi felüdülés volt számomra. A magammal hozott folyadék már kezdett alaposan felmelegedni, így megejtettem készleteim utántöltését, mivel nem tudtam, hogy a túra során később érintett kis falvakban a közkutak működnek-e.

Megszomjaztatlak 

Komlóskán ismét csak a postát céloztam meg az igazoló pecsét begyűjtésére, próbálkozásomat siker koronázta. A falu főutcáján található az egyik nevezetessége a ruszin tájház, melyet sajnos csak kívülről tudtam szemügyre venni. A porta megtekintéséhez előzetes bejelentkezés szükséges még hétvégén is.

A ruszin tájház portája

A falut elhagyva Erdőhorvátiig végig aszfaltos szakasz következett – mintegy 4 km-en keresztül – jelentősebb árnyék nélkül. Az aszfalt csak úgy ontotta ki magából a hőt. Erdőhorvátiban a postán begyűjtött pecsét után a vegyesbolt felé vettem az irányt, ahol egy hűsítő jégkrémre esett választásom. Aki nem szereti a sok aszfaltot, viszont szereti az emelkedőket, annak egy alternatíva lehet Komlóska után Pusztavár romjainak megmászása. Képek alapján fáradozásainkért cserébe gyönyörű panoráma fogad a hegytetőn, onnan erdei utakon ereszkedhetünk le egészen Erdőhorváti határáig.

Ezután megnéztem a falu nevezetességeit: a görög katolikus haranglábat, a római katolikus és református templomot, a pincesort valamint a kovácsműhelyt.

Erdőhorváti, pincesor a kovácsműhellyel (középen)

Az utolsó házakat elhagyva egy ideig kellemesen emelkedő földúton haladtam, majd az egyre sűrűbb erdőbe beérve a szintemelkedés is egyre jelentősebb lett. Végre igazi hegyi terep: gyönyörű tavaszi színekben pompázó erdők mindenfelé, madárcsicsergés és nyugalom. Az idilli pillanatokat azonban egyszer csak egy bokor mögül jövő morgó hang szakítja meg. Néhány másodperc múlva meglátom a hang forrását is, egy vaddisznó koca személyében, két kismalaca társaságában. Egy pillanatra megrémültem, de láttam, hogy inkább menekülni próbálnak, mintsem hogy nekem támadjon a gyermekeit védő anya. A rémületet izgalom váltotta fel, hogy végre lencsevégre kaphatok egy vaddisznócsaládot, de sajnos az óhajtott fotó a sűrű erdő miatt nem készült el. Ezek után viszonylag eseménytelenül teltek a kilométerek a Tábor-hegyig. Itt már tudtam, hogy pár lépés múlva balról becsatlakozik az OKT, és néhány perc emelkedő után elérem a mai nap legmagasabb pontját, a regéci várat. A várat konkrétan nem érinti a Rákóczi túra útvonala, de csak néhány száz méteres kitérőre - a kék/piros várrom jelzést követve - található a hegycsúcson a vár, semmiképp sem érdemes kihagyni. A belépő megváltása – és pecsételés - után annyira megfogott maga az építmény és az onnan tapasztalható 360°-os panoráma, hogy csupán a vár közelgő zárórája tudott lekényszeríteni onnan. Kevés olyan hely van számomra, ahol órákig el tudnék ücsörögni és csak nézni ki a fejemből, mert mindig csak mennék tovább és tovább, hogy lássak újabb és újabb helyeket, de itt most egyszerűen gyökeret vert a lábam, nem akart tovább haladni. A vár jelenleg is állagmegóváson esik át, legutóbbi ittjártamkor, az öregtorony nem volt ennyire visszaépítve. A közeljövőben újabb részeket terveznek rekonstruálni, de (szerintem) szerencsére nem tervezik a vár teljes visszaépítését, mint ahogyan az Füzér esetében történt (lásd később).

Képek a regéci várról/várból

Innen már csak egy rövid, de intenzív ereszkedés választott el Regéctől és ezzel együtt a szállásomtól, a Zita vendégháztól. Fél 6 után néhány perccel el is foglaltam a szobám. Gyors vacsi és tisztálkodás után viszonylag korán ledőltem, mert tudtam, hogy másnapra kell az erő, hogy minden tervezett dologra jusson idő.

Vasárnap már 4 óra körül magamtól ébredtem, nem kellett ébresztőóra. Gyors reggeli után az 5 órás harangszóra kiléptem a vendégház kapuján, hogy megkezdjem a második szakaszt. A falut elhagyva már kezdett világosodni. Visszatekintve a településre szép hajnali panoráma fogadott. A korai indulásnak, valamint az egyedül túrázásnak köszönhetően megtapasztalhattam a környék gazdag vadállományát: több szarvas és őz is keresztezte utamat, míg fel nem kelt a nap. Az első pár kilométer kellemes emelkedő volt, így a még kissé csípős hajnali időjárás ellenére is gyorsan lekerült rólam a pulóver. Elég volt a póló is egymagában.

Napfelkelte

A Nagy-Szár-kő és a Bán-hegy közti nyerget elérve kellemesen lejtős szakasz következett, melynek végén értem el a következő pecsételőpontot, a Fehér-kutat. A kút mellett egy vadászház is található.

Ezután ismét egy rövid, de komoly emelkedő következett túrám legmagasabb pontjáig, a Sólyom-kőig. Valójában nem is a Rákóczi túra útvonalán található, hanem attól kb. 200 m-es kitérőre a piros háromszög jelzés mentén. A sziklaalakzat méreteit tekintve nem tartozik a kisebbek közé, a tetejéről délnyugat felé tapasztalható kilátás pedig ismét csak megállásra készteti az oda „tévedő” turistát.

Sólyom-kő 

Kilátás a Sólyom-kő tetejéről

A Sólyom-kőről visszatérve a piros sávra, néhány száz méter megtétele után balra letérve lehet eljutni a Borsó-hegyre, ahol a hejcei repülőgép-szerencsétlenség emlékparkja található. Ide most az idő rövidsége miatt nem tettem kitérőt. Ezután hullámvasutazás következett egészen az Amádé várig - illetve annak maradványáig -, ahonnan egy közeli sziklát megmászva ismét csak gyönyörű panoráma fogad, azonban most Telkibánya és a hegység északi része felé.

Amádé vára

 Kilátás észak felé egy közeli szikláról

A várromtól kezdődött utam legmeredekebb és egyben legkevésbé jól eső lejtője a Kis-patak völgyéig. A völgyben a Kis-patak bal partján vitt a piros sáv jelzés, gyönyörű szurdokban haladtam, mígnem a lábam elé pillantva egy foltos szalamandrába botlottam. Készítettem róla pár fotót. Remek fotóalany volt, szegény eléggé lefagyott – gondolhatta magában, hogy ki ez az óriás és mit akar tőlem?... -, így inkább nem „rémisztgettem” tovább.

Kis-patak völgye...

...és lakója

A patakot elhagyva rövidesen megérkeztem a gönci pálos kolostorromhoz, meglepően jó állapotban fennmaradt az utókornak. Itt könnyedén megtalálhatták a lelki békét a pálos szerzetesek. A kolostor melletti táblára erősített fém bélyegzővel pecsételtem mielőtt továbbhaladtam volna Telkibánya felé.

Gönci pálos kolostorrom

Potácsháza előtt átkeltem a Gönci-patakon, mely most egész szép vízhozammal rendelkezett. Innen már csak egy hegy választott el Telkibányától, melyet viszonylag gyorsan leküzdöttem. 9 óra magasságában már a helyi kocsmában pecsételtettem, a hosszúgatyát rövidre cseréltem, mert egyre erőteljesebben sütött a nap. Ezután a falu nevezetességeit kerestem fel: a Szent Katalin kápolnát és romkertet, a sas emlékoszlopot, a református templomot és a mellette található fejfás temetőt, valamint az Ósva-völgyében található Cser-hegyi felhagyott perlitbányát. Ezek ugyan mind le/kitérők a Rákóczi útról, azonban abszolút megéri a fáradtságot, ha már az ember erre jár. Legvégül pedig betértem az ásványkiállítás épületébe, ahol egyrészt megcsodáltam a világ minden tájáról, valamint a környékről származó szebbnél-szebb ásványokat, másrészt pedig hasznos tippeket kaptam, hogy a környéken hol és milyen ásványokat lehet találni, viszonylag kevés energia ráfordításával. Ezúton is köszönöm az ott dolgozó hölgy kedvességét és segítőkészségét. Ha az ember autóval jön ide - akár egyedül is -, különböző ásványgyűjtő túrákon vehet részt!

Szent Katalin kápolna

Felhagyott perlitbánya

Kopjafás temető 

Látványos ásványok Telkibánya környékéről

Mivel én gyalogtúrán voltam és autóm pedig nincs, így vezetett ásványgyűjtő túrán részt venni nem tudtam. Azonban úgy döntöttem, hogy egy nagyobb kitérőt teszek – az időmbe bőven belefért, eddig jó tempót tudtam jönni -, és megpróbálok pár szép látványos ásványt begyűjteni. Így is tettem, a falu után kb. 1-1,5 km-es aszfaltos szakasz következik a Rákóczi túra útvonalán, mely aztán balra befordul egy földútra. Én azonban itt tovább haladtam az aszfalton egyenesen néhány kilométeren keresztül, egészen a Mátyás király kútjáig, valamint a forrás felett nyíló – az országban egyedülálló – jégbarlangig. A forrás hűsítő vize ismét csak nagyon jól esett, a jégbarlang bejáratánál pedig az onnan kitóduló hideg levegő az egész testem lehűtötte néhány másodperc leforgása alatt. A jégbarlang sajnos nem látogatható, raktárként használják, és a leírások alapján napjainkban már csak inkább zúzmarák fedik be a barlangot, mintsem jégcsapok, köszönhetően az emberi tevékenységnek, ugyanis kibővítették a barlangot mesterségesen, ezzel megváltoztatva a klímáját…

Mátyás király kútja és a felette nyíló jégbarlang mesterséges – és lezárt – bejárata

Már ezen látnivalókért megérte a kitérő, azonban a fő „attrakció” a forrás felett magasodó, meredek hegyoldal volt, mely tele van szebbnél-szebb ásványokkal. Azt a tanácsot kaptam, hogy a fák gyökérzete körül keresgéljek, és akkor az lesz a legnagyobb problémám, hogy nem fogom tudni eldönteni, hogy melyek a legszebbek, azaz hogy mit vigyek magammal, és mit hagyjak ott – fájó szívvel - az utánam érkező kincskeresőknek. Nagyjából 20 percnyi ásványgyűjtés után vagy 1 kilóval lett nehezebb a hátizsákom. J A műút túloldalán kezdődik az Aranyásók útja nevű tanösvény, mely a környék egykori gazdag bányászatát mutatja be. A tanösvényen haladtam egy darabig – elhaladva Konczfalva romjai mellet – egészen a Fehér-hegyi kőfejtőig. Itt ismét csak ásványgyűjtésbe kezdtem, a túra előtt vett kis kézi kalapácsommal felszerelkezve. Telkibányán tippeket kaptam, hogy milyen formájú köveket keressek, ha sikerrel akarok járni, és a kalapáccsal történő felnyitás után a kőzet belsejében szép ásványokra leljek. Első nekifutásra egyből egy „nyerő” követ sikerült találnom, így a későbbi kudarcok sem ronthatták el a kedvemet. 

Az első kalapácsütés eredménye

Innen elindultam visszafelé, hogy újra rátérjek a piros sávra, a Rákóczi túra hivatalos útvonalára. A kitérő befejezése előtt azonban felkerestem a szintén az Aranyásók útján található Teréz-tárót. Ezen táró bárki számára szabadon látogatható, csupán egy fejlámpa szükséges hozzá. Izgatottan léptem be az ajtaján, vajon a több száz méter hosszú táró mekkora részét fogom tudni bejárni. Nagyon látványos volt az első pár méter, beljebb haladva azonban a korábbi esőzéseknek köszönhetően gumicsizma nélkül száraz lábbal már nem volt járható, így kénytelen voltam megfutamodni (gumicsizmát már nem szívesen cipeltem volna az utam során végig…). Így is érdekes élményben volt részem, azonban a túra tervezése során rábukkantam a Mária-táró névre hallgató felhagyott táróra, melyet jelenleg pofoznak helyre a későbbi látogathatóság céljából. Ehhez a régi bányához nem vezet turistaút, így GPS segítségével, jelzetlen erdei utakon haladtam egészen a bejáratáig. Itt látszottak a közelmúlt helyreállítási folyamatának nyomai, az ajtaja szerencsémre nyitva volt, ezért bemerészkedtem. A táróban több száz métert tudtam megtenni, néhol már elágazások is voltak, így csak reménykedtem, hogy a végén nem fogok eltévedni J. A számomra járható végét elérve egyszer csak lemerült… na szerencsére nem a fejlámpám, hanem a fényképezőm. Persze bosszantott, de hát annyi látnivaló volt a mögöttem lévő másfél napban, hogy szinte folyamatosan csak fényképeztem, az akksi meg ennyit bírt. Nagyon jól megfigyelhetők voltak a különböző típusú kőzetrétegek eltérő színvilágai, itt lent összefutottam egy békával és több szundikáló denevérrel is. Innen már tényleg nem kellett sokat mennem, mire ismét rácsatlakoztam a piros sáv jelezte Rákóczi útra.

Teréz-táró

Mária-táró lakója

A piros sáv egyből egy hosszan tartó emelkedővel üdvözölt ismét, melyet a Pányoki-kút érintésével egy kellemes lejtő követett egészen Hollóházáig. Délután 3 óra magasságában már elég éhes voltam, ezért betértem a Balkon büfébe pecsételés és ebéd céljából. Választásom tortillás gyrosra esett, mely meglepően finomra sikeredett. Míg elkészült az étel, addig felraktam a fényképezőm töltődni, hogy az út hátralévő részén még pár képet tudjak készíteni. Továbbhaladva elsétáltam a porcelángyár mellett, majd a hollóházi műút mellett tekergő kerékpárúton folytattam túrámat egészen a toroki erdészházig, ahol élesen balra tértem le a műútnak búcsút intve. Innen már nem volt messze a végcél, hamarosan feltűnt a távolban a teljesen újjáépített füzéri vár a füzéri Vár-hegy tetején. Impozáns látványt nyújtva ismét csak tudatosítva bennem, hogy oda bizony nem lesz egy leányálom felkapaszkodni így a nap vége felé. Előbb Füzér falvacskáján haladtam keresztül, érintve a tájházat, majd elkezdtem az utolsó komoly emelkedőt a várig. Viszonylag gyorsan felértem, megvettem a belépőt és beszereztem a záró pecsétet is. Az Alsó-várból még jó néhány lépcsőfok és nőszirom várt rám, mire felértem a Felső-várba, melyet szinte teljes egészében visszaépítettek. Számomra túlságosan modernre sikeredett, hangulatilag jobban bejött a régebbi verziója, de annál mindenképp jobb, mintha hagyták volna teljesen lepusztulni… Körbejártam a kiállítótereket. Néhol nagyon durva helyesírási hibákra leltem a leírásokban, nem is értettem, hogy ezeket miért nem cserélték le, nem tegnap nyitotta meg kapuit a látogatók előtt a felújított vár. A panorámában gyönyörködve ismét csak az egy nappal korábban átélt regéci érzések kavarogtak bennem, hogy itt bizony el tudnék lenni órákon át. De a vár nyitvatartása meggátolta, hogy órákon át élvezhessem a panorámát. A közelgő zárás miatt lefelé vettem az irányt a faluban lévő szállásomig, az Éva vendégházig. Útközben még tettem egy rövid kitérőt a Vár-forráshoz, ahol feltöltöttem kiürült vízkészleteimet. A szállás elérése után néhány perccel pedig egy rövid, de annál intenzívebb zivatar csapott le a környékre, szerencsére ezt már a ház nyújtotta „biztonságból” szemléltem csak.

Engem ismét csak magával ragadott a környék, mindenkinek ajánlani tudom, hogy legalább egyszer az életben látogasson el pár napra a Zempléni-hegységbe. A Rákóczi turistaút végig kiválóan jelzett, helyismeret nélkül is könnyen követhető volt számomra, dzsindzsás szakasszal abszolút nem találkoztam, csupán a kitérők során volt egy-két kellemetlen pillanatom, elsősorban az Aranyásók útján, ahol a jelzések is elég ritkák voltak. GPS ajánlott egy-két helyen a tanösvény könnyed végigjárásához.

RÁADÁS: Hétfőn reggel busszal jutottam el Sátoraljaújhelyre, ahol először a belvárosban tettem egy sétát, majd felmentem a Zsólyomkai pincesorhoz, mely szintén egy kis ékszerdoboza a környéknek. Újhelyről átbuszoztam Károlyfalvára, ahol megmásztam a Megyer-hegyet - kellemesen szuszogtató, vagy ahogy Kálmán barátom mondaná, szigorú emelkedő volt -, hogy lenézhessek a szintén híres Megyer-hegyi tengerszemre, mely egy felhagyott külszíni malomkőbánya alján megbúvó kis tavacska. Délután pedig régi vágyamat teljesítve a Sátoraljaújhely fölött magasodó Magas-hegyről átcsúsztam a szomszédos Szár-hegyre a kötélpályán. Őszintén megvallva nagyobb durranásra számítottam, nem igazán éreztem az elvileg 80 km/h-s sebességet, de egyszer mindenképp át kell élni, ahogy a földfelszín felett 150 méteres magasságban 80-nal száguldva gyönyörködik az ember az elé táruló látványban. A Szár-hegyről a kabinos felvonóval való visszatérés helyett a gyalogos verziót választottam, megnézve a Szent István kápolnát, az Országzászlót valamint a Magyar Kálváriát. Ezen látnivalók nem kötődtek a Rákóczi úthoz, csupán szerettem volna látni élőben is. Emiatt csak így képek nélkül, felületesen írtam róluk, ezzel is ösztönözve mindenkit, hogy egy kicsit kutakodjon, az internet segítségével minden könnyen megtalálható, és ezen keresgélések során sokszor talál az ember olyan helyeket is, amelyek pluszban felkerülnek később az illető Bakancslistájára.