Újabb instant túrát próbáltam ki: a Pécsváradi Várkört! A kaland a névadó pécsváradi várnál kezdődik s ott is ér véget 28 km-rel később, ám e két rövid pillanat között számtalan élmény, látnivaló, erdőség, mély lélegzetvétel és „nem akarok továbbmenni” életérzés (nem a fáradtság miatt…) vár a bátor kalandorokra a Kelet-Mecsek vidékén! S hogyan is kapcsolódik az „Üvegesek útján” a túrához? A túra során érintjük a kelet-mecseki, üveggyártáshoz szervesen (vagy épp szervetlenül? :) ) kötődő egykori és mai településeket és az Üvegesek útján tanösvény információs táblái révén meg is ismerhetjük a helyi üveggyártás történetét, a huták működését többek között. A következőkben röviden összefoglalom azt, hogy miért is jöttek létre itt üvegfúvó műhelyek, akit csak konkrétan a túra érdekel, nekik javaslom e rész átugrását! :)

Az üveggyártás a középkortól egészen a 19. századig az erdők mélyén zajlott. Ennek oka, hogy az üvegkészítéshez temérdek fára volt szükség: jól kiszárított bükkfával fűtötték az olvasztó kemencét, bükkfahamuból készítették a hamuzsírt, az üveggyártás egyik legfőbb „adalékát” és bükkfából készültek az üvegfúvó formák is. Arról nem is beszélve, hogy a készterméket is bükk- vagy tölgyfából készült ládákban szállították az árusító helyekre. Bár azt gondolhatnánk, hogy a kemencék fűtése emésztette fel a legtöbb fát, ez mégsem igaz, ugyanis a hamuzsírfőzés vitte a prímet: egységnyi hamuzsír előállításához több százszor nagyobb tömegű fára volt szükség… Egy szó, mint száz: komoly famennyiség kellett, hogy rendelkezésre álljon a huták környékén!

E rövid bevezető után szerintem már félig érthető, hogy miért is alakultak ki üveghuták a Mecsek mélyén: a végeláthatatlan erdők és a bővizű patakok miatt! A hatalmas, helyben kitermelhető famennyiség még azt is tudta kompenzálni, hogy az üveggyártás három fő összetevőjéből csupán kettő állt rendelkezésre itt: a hamuzsír, melyet a bükkfák hamujából főztek, valamint a mész, melyet a Mecseket felépítő mészkőből, mészégető kemencékben kiégetve nyertek. Előbbi az üveg olvadáspontjának csökkentése miatt nélkülözhetetlen, míg utóbbi az üveg szilárdításáért, a vízzel szembeni ellenállóságért „felel”. A legfőbb alapanyagot (az üveg kb. 70%-át alkotja), a szilikátot (homok, kvarc) azonban messziről kellett szállítani, például Kán környékéről (ma Hetvehelyhez tartozik közigazgatásilag), a Mecsek és a Zselic határából. A megfelelő szilikáttartalmú kavicsokat az üveggyártás előtt megfelelő szemcseméretűre kellett zúzni, itt jön képbe a Mecsek gazdag és bővizű vízhálózata: a víz energiáját felhasználva állították elő a szükséges méretű alapanyagot a békasótörő malmokban. A vízenergiát ezen felül még a fűrészmalmok is hasznosították, ezekben készültek a késztermék szállításához szükséges faládák deszkái.

A Pécsváradi Apátság és a Pécsi Püspökség birtokán több, mint száz éven keresztül működtek huták: az első a Réka-völgyben 1699 és 1701 között. A fa nyersanyag kimerülése után az üvegfúvó műhelyek és az üvegfújó mesterek is arrébb költöztek. Így került át az üveghuta 1711-ben a mai Óbányára, ahol egészen 1761-ig működött. 1762-től egészen 1784-ig a mai Újbánya területén folytatódott az üveggyártás, míg az utolsó üveghuta Pusztabányán létesült és 1805-ig üzemelt. Míg Óbánya és Újbánya (Kisújbánya) a mai napig lakott területek maradtak, addig Pusztabánya az üveghuta bezárása után elnéptelenedett, erre utal a hely „puszta” jelzője is.  A 19. században a népesség gyors növekedése következtében a fa iránti kereslet megnőtt (építőanyag, tüzelőanyag, stb.), ezáltal annak ára is fokozatosan emelkedett. Ez az egyik fő oka az utolsó kelet-mecseki üveghuta bezárásának, de közrejátszott benne a zselici konkurencia és a magas szállítási költségek is.

Na de térjünk vissza Pécsváradra, a várhegyen magasodó a pécsváradi várhoz! Történetéről ejtsünk néhány szót: I. István király 1015-ben alapított itt Benedek-rendi apátságot, mely egy 1157-es tűzvész során leégett. Szerencsére az altemplom átvészelte a viharos évszázadokat, így ma is megtekinthető, annak falán hazánk egyik legrégebbi freskójával. A 14-15. századi gótikus építkezések nyomán épült fel az apáti palota, a monostort védő erődítmény legnagyobb fejlesztése pedig a 15. század végén ment végbe. A vár területén ma a múzeumon felül egy szálloda is üzemel. A túra a vár éltes kapujából indult, ide került kihelyezésre a rajt- és cél QR kód. Beolvasta azt, meg is kezdhettem a kalandot, rögtön egy kis kitérővel: körbenéztem az apátság környékén, Pécsvárad történelmi központjában! Ez a rész már a 13. század közepén benépesült, a 15. századra pedig mezővárosi rangot is kapott. Virágkorának a török hódítás vetett véget, 1543-ban került török kézre… A törökök kiűzése után (a 17. század végén) németeket telepítettek Pécsváradra, azóta is jelentős kisebbséget alkotnak a településen.

Az első métereken a település barokk stílusú, 1767-ben felszentelt Nagyboldogasszony plébániatemplomát, és templomdomb oldalában található kálváriát néztem meg. A kálvária stációinak mozaikdarabokból kirakott képei igazán látványosak voltak, az őszi vadgesztenyefák csak növelték a hely varázsát. A hatalmas méretű templom mellett elsétálva jött annak kistestvére, a Mindenszentek kápolna a város temetőjében. E kápolna 11. századi alapokon nyugszik!

És mint tudjuk, három a magyar igazság! Így néhány lépés múlva már a református templom mellett sétáltam el, hogy aztán szépen lassan emelkedve, magam mögött hagyjam a festői kisvárost. Balra nézve a völgyben egy "bezárt" kőbánya nyomait láthattam, már amennyire a fák engedték, jobbra pedig „Belépni tilos” tábla jelezte az egykori lőtér helyszínét.

Aszfaltos úton haladtam egészen egy kis pihenőhelyig, hogy aztán a kemény aszfaltos borítást végre puhább erdei utakra cseréljem. Ezzel együtt ereszkedés vette kezdetét, a pécsváradi Büdös-kútig (három ilyen nevű forrás is van ugyanis a Mecsekben!). Annak közvetlen közelében gyönyörű bükkösök nevelkednek, sikerült megtalálnom a nevelőjüket is, egy hatalmas, éltes példány formájában! :)

Enyhe emelkedőt abszolválva értem fel az Antal képhez. Ez a látnivaló alaposan el van rejtve, így sikerült majdnem túlmennem rajta… Az utolsó pillanatban, a térképre rákukkantva sikerült csak megálljt parancsolni magamnak! Itt egy öreg cserfán állt az eredeti Szent Antal kép, melyet Michler Antal levágott onnan. Később a második világháborúban elesett az illető, a néphit összefüggést is lát a tette és halála között. A helyhez egy szomorú történet is kapcsolódik: Dóri László erdőmérnök a környéken (Pécsvárad 11B erdőrészlet sarkánál) orvvadászokat próbált meg feltartóztatni, „válaszul” ők agyonlőtték az erdőmérnököt… Az elkövetők nem lettek meg, a mérnök hozzátartozói kegyeletük jeléül egy réz keretes Szent Antal képet helyeztek el a szomszédos bükkfára (mert az öreg cserfa egy viharban kidőlt). A 2017-es felújítás során a bükkfa melletti fakeresztre került kihelyezésre a ma is látható, új Szent Antal kép.

A következő megálló a Szép Ilonka kilátó volt, a fából készült kilátó tetején olyan érzésem volt, mintha egy madárfészekből csodálnám a panorámát! Nem is mozdultam innen hosszú percekig, csak ültem, és élveztem az elém táruló Mecsek vonulatait…

De aztán kénytelen voltam leereszkedni a kilátó tetejéből, hogy aztán annak aljából is folytassam az ereszkedést: szerpentinezve jutottam le az Öreg-Halász-patak völgyébe, a Réka-völgybe. Ebben a völgyben létesült az első üveghuta a Kelet-Mecsekben! Hiszen itt adottak voltak a feltételek: rengeteg fa, megfelelő vízhozamú patak, valamint mészkő a mész előállításához.

Nem tartott sokáig a patakparti kaland, szinte rögtön hegymenetbe kezdtem, melynek tetején várt rám az első ellenőrzőpont, az Őtös úti kunyhónál. A nevét nem hazudtolta meg a hely: valóban 5 irányból futnak ide be az erdészeti utak! Megejtve a becsekkolást, folytattam is az utamat a gerincen sétálva, majd onnan letérve megcéloztam az Óbánya fölött magasodó Belátó-kilátót.

Annak tetejéről remek belátást nyerhettem a völgyben húzódó egyutcás településre. Tudtam, hogy hamarosan már a fehérre mázolt házak között fogok baktatni, így nem is tétlenkedtem: megindultam a völgy irányába, meredeken! Néhány perccel később már az egykori malom mesés épületének kerítésénél keltem át az Óbányai-patakon, hogy aztán a falu főutcájára érjek, rögtön annak központjába!

Faluház, „Heimatmuseum”, bolt, templom, temető: minden „fontos” karnyújtásnyira. Apropó, Heimatmuseum… Már csak ebből is kitalálható, hogy ide is német telepesek, üvegfúvók érkeztek a 18. században, egy részük a huta bezárása után sem „bontott sátrat”: eztán már favágásból, hamuzsírfőzésből, faszén- és mészégetésből, fa eszközök gyártásából, fazekasságból éltek meg a falu lakói. Óbányát illetik a „magyar Svájc” jelzővel is! Hangulatos, példaértékűen gondozott porták között sétáltam el, hasonló építészeti stílusú, tornácos házakat figyelhettem meg, ezek a német (sváb) építészeti kultúra remekművei.

Rövidesen már Skóciai Szent Margit szobrával néztem farkasszemet: a hagyomány szerint ugyanis I. István király unokája a közeli Réka-várban született. Apai ágon angol vér folyt az ereiben, anyai ágon pedig magyar. 1070-ben Skócia királynéja lett azzal, hogy hozzáment III. Malcolm skót királyhoz. Margit mindent megtett a királyi udvar rangjának emeléséért, de nem olyan módon, amit egy „átlagos” uralkodótól „megszokhattunk”! Nem a fény és a pompa vont számára a lényeges, hanem az emberi viselkedés, egymás megbecsülése, ezen mottó szellemében hajtotta végre a reformokat az udvartartásban. Emellett mélyen vallásos is volt, sorra alapította a keresztény templomokat, kolostorokat, támogatta a szegényeket, elesetteket is. Menhelyeket hozott létre, s ha bárki is hozzá fordult, legyen az akár szegény vagy gazdag, fogadta udvarában. Extraként pedig még textilszövést is oktatott a skótoknak… Mindezen tetteiért a Római Katolikus Egyház 1251-ben szentté avatta, s a skótok mindmáig patrónájukként tisztelik a magyar királynéjukat! Így már érthető, hogy miért pont e vidéken kanyarog a Skóciai Szent Margit út, melynek egy részét e túra során is bejárja a vállalkozó szellemű kalandor.

A falu felső végén „Óbánya ízei” helyi termelői portékák fogadtak: mindenféle különleges lekvár, szörp várta a leendő gazdáit, meglepően baráti összegekért. Szívesen megkóstoltam volna egyet-kettőt, de nem akartam hosszú kilométereken keresztül cipelni az extra terhet, így végül „majd máskor” gondolattal sétáltam tovább.

Óbányának a pisztrángos tavak elérésével intettem búcsút, a pisztrángnevelde villanypásztorral (is) védett területe mellett sétáltam be az Óbányai-völgy mélyére. Látványos mészkőpadokon, apró vízesések sokaságán robogott lefelé az Óbányai-patak, hosszú kilométereken keresztül! Nem győztem gyönyörködni, no meg fotózni, hazánk egyik leglenyűgözőbb völgyében sétálhattam keresztül véleményem szerint…

A hab a tortán is két rétegű volt: az első Csepegő-szikla mésztufa formációja, a második pedig a ferde mészkőlapokon lezúgó Ferde-vízesés! Sok(k) is volt ez így egyszerre, nem kevés időmbe tellett, mire sikerült megemésztenem ezt a duplán habos tortát! ;) De egy pillanatig sem bántam a csiga lassúságú tempót…

A Ferde-vízesés után megtaláltam annak „egyenes” verzióját a kis erdei pihenőhely előtti zúgóknál, el is neveztem ezt önkényesen Egyenes-vízesésnek, ez sem volt gyenge látvány! A pihenőhely mellett megnéztem a Bodzás-forrást, melyből ha akartam se tudtam volna vizet vételezni, ugyanis annak kifolyó csöve az Óbányai-patak aktuális vízszintje alatt volt…

De szerencsére nem fenyegetett a szomjhalál, így vígan sétáltam tovább, kisvártatva megérkeztem Kisújbányára. Ritka az olyan település Magyarországon, melynek főutcája egy jókora szakaszon továbbra sincs leaszfaltozva, a murvás út mellett pedig immáron halkan csordogál az Óbányai-patak.

Sőt, egy ponton még keresztezi is utunkat, mely kiadós esőzések vagy hóolvadás után megnehezítheti a falun belüli közlekedést! Az Óbányán már megismert típusú, tornácos házak itt sem maradhattak el, no meg a jó kis források sem: Béke- és Kőlapos-források nevesítve. A Béke-forrás kútháza könnyen megtalálható, ám abból vizet vételezni nehezen lehet, a Kőlapos-forrást már keresni kellett, nem úgy, mint a helyi lakosoknak. Ugyanis a forrásmedencében slagok hevertek, sejtésem szerint a helyiek innen szivattyúzhatnak vizet az öntözéshez és egyéb, vizet igénylő tevékenységekhez.

A faluban megismerkedhettem a „járgánnyal”, teljes nevén a járgányos cséplőgéppel. A bemutatóhelyen nem csak a szerkezetet lehet teljes valójában megtekinteni, de szerencsére „használati utasítás” is volt mellé. No nem úgy értve, hogy akár egymagam dolgozni tudjak vele, elvégre állati erővel működött, hanem annak működési elvét sajátíthattam el!

A cséplőgéppel a gabonamagok kalászból való kiverését hajtották végre. A járgány áttétek (fogaskerekek) segítségével az állatok vonóerejét forgó mozgássá alakítja át, és gyorsítja fel, ehhez kapcsolódik a cséplőgép. Általában 2-4 lóval hajtották meg ezen szerkezeteket. Kisújbányán a 20. század elején terjedtek el ezen „masinák”, a ’30-as évek közepén már 3 család kivételével mindegyik rendelkezett vele. Mikor már szinte mindenhol elterjedtek a gőz- vagy motormeghajtású cséplőgépek, Kisújbányán továbbra is a járgányos verzió maradt használatban. Ennek több oka is volt: egyrészt kevés búzát termeltek, így nem volt szükséges a nagyobb teljesítményű gépekre, másrészt pedig a hegyek között megbújó falut csak rossz minőségű úton lehetett megközelíteni, melyen nehéz lett volna behozni a nagyobb és nehezebb cséplőgépeket. Érdekesség még, hogy ezek a szerkezetek csupán a gabonacséplés idejére lettek összeszerelve, a többi időszakban szétszedve tárolták.

A faluközpontba érve nagy élet fogadott: a faluház udvarán főzős-sportolós program zajlott, így azt csak távolról figyeltem meg. Ám így is sikerült felfigyelnem a ház oldalára festett Kisújbánya térképre, igen szép darab!

Felnézve a domboldalra, fenyőerdő mélyén hangulatos lépcsősor csábított felfelé, a Szent Márton templomhoz. Több se kellett, néhány szuszogtató másodperc múlva már az apró templom oltáránál álltam!

Visszatérve a falu „szintjére”, folytattam a lágy emelkedést. A Klumpás Konyha megér egy kitérőt, ha az ember éhes, remek kenyérlángos kapható itt, ám az én gyomrom ekkor még nem jelzett, így ezt az opciót most kihagytam. A falu parkolója mellett megnéztem még Szent Márton fából faragott szobrát, majd búcsút intve Kisújbányának, megkezdtem a csúcstámadást: a cél a Cigány-hegy volt, tetején a 360°-os panorámával kecsegtető kilátóval!

Nem kellett csalódnom, mind a 360 fokban remek panorámát élvezhettem, a lábaim előtt hevertek a Mecsek szebbnél-szebb hegycsúcsai, vonulatai: Misina, Zengő, Tubes! Sőt, még a Zengő és a Hármas-hegy között a Villányi-hegység is visszakacsintott…

A panoráma már-már teljesen elfeledtette velem, hogy itt feladatom is van, méghozzá a 2. EP QR kódjának beolvasása. Szerencsére még időben kapcsoltam… Sikeres művelet után robogtam is lefelé, el a Szürke-forrás és a Szürke-rét mellett, szerencsére csak a nevekben szerepelt a szürke szó, a környékükre abszolút nem! :)

A következő rétet meglátva már nagyon kikívánkoztam oda: hűvös volt az idő, vágytam egy kis átmelegítő napsütésre, melyet meg is kaptam rögvest. A réten megismerkedhettem a Mecsek őszi kikerics „erdejével”, majd az üde zöld mezőnek búcsút intve, egy patakátkelést követően újra hegymenetbe kapcsoltam.

Egy rövid kitérőt tettem a Betyár-forráshoz: maga a forrás nem okozott extra élményt (nem is üzemelt…), annál inkább a mellette található „csepegő szikla”! Fantasztikus látványban volt részem…

Az emelkedő tetején értem el Pusztabányát, a Kelet-Mecsek negyedik és egyben utolsó üveghutára épülő „települését”. Idézőjeles település, elvégre a huta felszámolása után annak dolgozói és családjaik mind-mind továbbálltak, a közeli vagy netán távolabbi falvakba települtek át. Ennek köszönhető, hogy a huta és a többi épület köveit nem használták fel, így ideális régészeti lelőhely a kutatók, régészek számára!

A huta feltárását és rekonstrukcióját 1995-ben végezték el, melyet én is megnézhettem. A környező területen pedig számos egyéb műhely és lakóépület maradványait rejti a föld… A rekonstruált huta egy tipikus cseh-német mintákat követő kettős, olvasztó-hűtő kemencét tartalmaz. Ennek oka, hogy a kelet-mecseki hutamesterek és üvegfúvók német, osztrák és cseh-morva vidékekről érkeztek, hogy itt kamatoztassák megszerzett tudásukat. E kettős kemencék első traktusában folyt az üvegolvasztás: a boltozat alatt, samottból készített olvasztótégelyekben váltak képlékennyé az üveg alkotórészei. Ezen folyamathoz több napi, folyamatos tüzelés volt szükséges! Az 1300-1400 °C-os hőmérséklet eléréshez huzatot speciális nyílások és a kemence alatt húzódó fekvőkémény biztosította. Három-négy naponként aztán megkezdődött a kidolgozás: az üvegfúvók a tégelyekből pipáikkal kivették az olvadt üveget, majd elkészítették az öblös- karika vagy táblaüvegeket. Bizony, ekkor még a síküveg is fúvással készült… Amint készre fújták a terméket, betették azt a kemence hátsó traktusába, a hűtőkamrába. Itt lassan temperálták vissza szobahőmérsékletre az üveget, különben az elrepedt volna. A hűtőkamrába a hőt az olvasztókemencéből vezették át. A korabeli erdei hutákban ezen felül még volt egy békasóégető kemence is rendszerint, melyben a kvarckavicsot izzították és a kvarc, hamuzsír és mész keverékét előégették, tisztították.

Rövid átkötő szakasz után már az ivóvízhálózatra kapcsolt Daragói-Nagy-forrás és a Bába-kút elkerített területei mellett sétáltam lefelé a Kis-Tóti-völgyben. Itt jött a túra egyik nagy meglepetése: ezen völgy kiköpött mása volt az Óbányai-völgynek, csupán méreteit tekintve maradt el attól (mind hosszban, mind vízhozamban): itt is mészkőlapokon csorgott lefelé a hegyi patak.

A völgyből kimászva már-már túlságosan is zöld mezőkön keresztül értem el Püspökszentlászló idilli portáit. Leírhatatlan az, hogy milyen mesebeli ez a kis falu… Az összes házikó és az udvarok is egytől-egyig mintapéldányai lehetnének, hogyan is kell széppé varázsolni és gondozni a portáinkat! Emellett díszes táblákon hirdetik, hogy ez bizony csendes falu, kéretik otthon hagyni az autókat. Valóban, itt a legjobb közlekedési mód a lábbusz, ez nem kérdés…

Kiadó apartmanok, vendégházak sora, virágzik itt a turizmus! El is gondolkodtam azon, hogy el kéne ide hoznom a haverokat egy hétvégi lazulásra… Gondolataimat a falu harangtornya oszlatta ketté egy pillanatra, ha már így jártam, megcsodáltam a panorámát is a hegyek felé: jól tudtam, oda még fel kell másznom!

Ám előbb még élvezkedős percek következtek, a falu felső végében jól tudtam, mi fog rám várni, hiszen erre már jártam korábban: a püspökszentlászlói kastély, kápolna és arborétum kerítéssel védett triója! A kerítésen (illetve hát annak ajtaján) azonban szerencsére biztosított a szabad átjárás, így meg is csodálhattam mindhárom látnivalót… De előbb még kisétáltam a Hetyey-forráshoz valamint a Házaspárok útjának indító táblájához.

A világon az első Házaspárok útja a Balaton-felvidéken létesült, Óbudaváron, ezt követően létesült itt a Mecsekben is egy ilyen út. A két és fél kilométeres erdei sétaúton 16 állomás került felállításra, melyek a házasság fontos eseményeit, feladatait, nehézségeit és korszakait jelenítik meg. A táblákon látható képek és idézetek célja, hogy a párok elgondolkodjanak életük egyes mérföldkövein és beszélgessenek egymással ezekről. De csak a túra után! – ez már az én saját hozzáfűznivalóm… Ezt a kijelentésemet arra alapozom, hogy a 2,5 km-es útba raktak a megálmodói 183 méter szintemelkedést! Ilyen „könnyű” terepen nem biztos, hogy mindenki könnyedén beszélget, inkább a levegő után kapkodnak… Persze a 16 állomás nem kevés pihenőidőt ad a vállalkozó pároknak!

Na de irány a kastély, kápolna, arborétum trió! A kastélyt és a kápolnát Esterházy Pál László püspök építtette 1797-ben, később pedig Hetyey Sámuel püspök renováltatta 1898-ban, aki a belső átalakítások mellett helyreállíttatta a templomot és az emeleten található házi kápolnát, és ő létesítette az arborétumot. A kápolna, a kastély, benne a Mindszenty emlékszobával valamint a kastélytörténeti kiállítás hétvégenként látogatható, így erről én most lecsúsztam. Maradt a templom megtekintése, majd az arborétum körbesétálása. Nyugalmat árasztó parkban tehettem tehát egy kört. Apró tavacska, hangulatosan kanyargó ösvények, őszi színekbe boruló természet, napsütés… Nem is vágyik többre az ember!

A hátsó kapun kisurranva kezdtem meg a túra királykategóriás emelkedőjét, melynek tetején a Mecsek legmagasabb pontja, a Zengő várt rám, majd’ 300 méterrel az arborétum szintje fölött… Csodás bükkösben kezdtem meg lágyan az emelkedést, hamarosan már a Zarándok-kútnál vizsgáltam meg az onnan kifolyó karsztvíz hőmérsékletét.

Azt megfelelőnek ítélve, folytattam is az emelkedést: a következő megállóm a Mária-kápolnánál volt, rövid fotószünet után pedig már semmi sem állíthatott meg a Zengő csúcsáig! Még az utolsó kilométer sem a csúcs előtt, ahol az addigi viszonylag kellemes emelkedést egy szempillantás alatt váltotta fel az izzasztó, kellemetlen emelkedő. De csak leküzdöttem, még ha nem is adta magát könnyen a hegy. A csúcs előtt jött a túra második nagy meglepetése: mesterséges építmények romjait és sáncokat véltem felfedezni…

Itt is vár állhatott egykoron? – tettem fel a kérdést magamnak. Pont a Zengőre vezető úton számolgattam, hogy hányadszorra is hódítom meg a Mecsek tetejét. A gyors fejszámolás eredménye: negyedszerre… Legelőször családdal, aztán középiskolai biológia táborban, legutóbb pedig tavaly télen, derékig érő hóban! Az első kettő már nagyon rég volt, tavaly pedig a szó szerint derékig érő hó mindent eltakart… Ezek a romok pedig biztos, hogy nem természetesek! – állapítottam meg. Szerencsére nem kellett sokáig kételyek között léteznem: jó fél órára rá a Bazsarózsa Tanösvény 5. állomása megerősítette a sejtésemet…

De ne oly’ hevesen! Előbb megmásztam az egykori geodéziai mérőtoronyként funkcionáló „életveszélyes” tornyot, hogy innen is körbenézzek. Sajnos itt már a fák kezdik benőni a kilátószintet is, így a körpanoráma már nem fullos, de így is megvolt a Misina, a Tubes, a Villányi-hegység és Komló városának paneldzsungele…

Végig a gerincen haladtam a harmadik QR kódos EP-ig, mely a Zengő-nyeregben lévő Viki pihenőnél volt. Itt esőbeállóval megtámogatott tűzrakó hely várja a túrázókat.

Az utolsó bejelentkezést is megejtve, továbbra is a gerincen sétáltam, fokozatosan veszítve a szintet, közben pedig jobbra fordítva a fejemet kerestem a lehető legjobb panorámát nyújtó kilátópontokat! Többször is kitértem a lehetséges panoráma érdekében, volt, hogy siker is koronázta próbálkozásomat.

Aztán jött a már említett Bazsarózsa Tanösvény 5. táblája, rajta az infókkal a Zengővárról… Vagyis amit a „drága” huligánok meghagytak abból… A vár az ovális hegytetőn állt, északi végén egy 12 méter átmérőjű lakótoronnyal, melynek alapjaira én is figyelmes lettem. E lakótorony az 1200-as évek második feléből származik! A várat 3 méter mély árok veszi körül, és körös-körül igen meredek hegyoldal övezi (ezt megtapasztaltam…). Délről elővárként csatlakozik hozzá egy alacsonyabb amgaslat, amitől széles hegy-nyereg választja el. Az apátság mentsvárnak építtette a várat a tatárjárás utáni időkben.  Régészeti leletek azonban azt tanúsítják, hogy a Zengő csúcsán már jóval korábban, a népvándorlások idején is éltek emberek!

Emellett megismerkedhettem a Zengő mondájával is. A Zengő tövében, a mai Püspökszentlászló helyén élt valamikor régen egy fiatal pásztor a feleségével és karonülő kisfiával.  A feleség azonban kezdte megunni a helyzetét, szomorkodni kezdett, hogy miért is kell nekik a vadonban, szegényen élni, távol az emberektől. Tette mindezen kesergését a nyájukra való vigyázása során. Egyszer csak a föld mélyéből előbukkant egy tündér, mely megsúgta, hogyan lehet gazdag az asszony! Ehhez nem kell mást tennie, csak a virágvasárnapi mise alatt a hegy tetejére kell felmennie. Ugyanis ekkor, minden évben csupán egyszer, megnyílik a hegy, s megmutatja rengeteg kincsét. Az asszony meg is fogadta a tündér tanácsát, amint megkezdődött a következő virágvasárnapi mise, rohant fel gyermekével a kezében a hegy tetejére. A Zengő pedig meg is nyílt, odabent pedig arany, ezüst, gyémánt és drágakövek garmadája tárult az asszony szeme elé. Hogy kihozza azokat, letette gyermekét, és mohón kapkodott a kincsek után. Teleszedve magát, rohant kifelé a kincsekkel, hogy lerakja azokat a hegy gyomrának bejáratánál, és csak aztán akarta kihozni onnan a gyermekét is. Azonban amikor kiért a kincsekkel a kezében, a völgyben véget ért a mise, így a hegy bezárult, a kisfiával annak gyomrában. Az asszony tehát gazdaggá vált a kihozott kincsek révén, de elvesztette legnagyobb kincsét, az egyetlen kisfiát… Innentől már haza sem ment, csak járt körbe-körbe a hegyen, kereste a nyílást, ahol kimenthetné a gyermekét. De bejáratot nem lelt, egyre csak sírt, zokogott, sikoltozott, míg meg nem őrült teljesen… A fák pedig megsajnálva őt, vele sírtak, vele zengtek fájdalmukban. Szeles, viharos időben még ma is gyakran hallani, ahogy morajlik, zeng az egész hegy!

Ezen kis kitekintés után ereszkedtem vissza fokozatosan Pécsváradra, előbb erdőkön keresztül, majd szántóföldek mentén, míg el nem értem a legfelső hétvégi házakat, szőlőbirtokokat. Innen már tudtam, hogy nincs sok hátra a város történelmi központjáig, így próbáltam a lehető legjobban kihasználni az utolsó perceket, kiélvezni a szüreti időszakra jellemző szőlőhegyet. Visszaérve a pécsváradi várhoz, a cél QR kód beolvasása után néhány másodperccel pedig már a Várkör atyjától fogadhattam a gratulációt, és vehettem át a megérdemelt kerámia medálomat! :)