A Börzsöny Vulkántúra az egyik, ha nem a legszintesebb maratoni távú teljesítménytúra hazánkban: 42 kilométerre jut 2200 méter szintemelkedés, vagy ha még inkább érzékeltetni szeretném a kihívás mértékét, ezt a szintet a valóságban 35 kilométer alatt kell letudni, mivel az utolsó 7 kilométer már végig lejt a cél felé! Így már két éve, néhány teljesítménytúrával a hátam mögött is arról álmodoztam, hogy bele kellene vágni a kalandba. Le is foglaltam a túra előtti estére a szállást a királyréti turistaszállóban, hogy frissen vághassak neki a megmérettetésnek. Ám a túra előtti nap reggelén rendkívül gyengének éreztem magamat, ez a nap későbbi folyamán sem változott, ám végül így is meggyőztem magamat, hogy utazzak el Királyrétre... Össze is pakoltam, majd felszálltam a vonatra, ám ekkor még rosszabbul lettem, így végül komoly vívódás után idejekorán, Vácon leszálltam és visszafordulván inkább a pihenést választottam: az eszemre hallgattam a szívem helyett, és azóta is úgy érzem, hogy jó döntést hoztam. A Nagy-Hideg-hegyről vagy épp a Csóványosról ugyanis nem lehet csak úgy visszafordulni, ha az embernek végképp elszáll az utolsó csepp ereje is... Aztán tavaly is tervbe vettem a túrát, de az akkori Achilles-ín sérülésem miatt kellett visszavonulót fújnom.

Úgyhogy idén úgy döntöttem, hogy nem tervezek előre! Sokáig napirenden sem volt a kérdés, hogy idén nekifussak-e vagy sem, míg aztán a túra facebook eseményénél megpillantottam a megújult dizájnú kitűző tervezetét... Na ebben a pillanatban már tudtam: nekem kell egy ilyen, és ennek megszerzése csak egy módon lehetséges: a túra szintidőn belüli teljesítésével! Ezek voltak tehát az előzmények, jöjjön most a túra élménybeszámolója! :)

A Börzsöny-hegység egy bonyolult ősvulkán együttesének maradványa, az egykori vulkán kalderáján tehettem egy nagy kört a túra során. Mivel semmiképp sem szerettem volna, hogy rám sötétedjen a túra utolsó kilométereire, így szerettem volna a lehető legkorábbi időpontban, 6 órakor nekivágni a megmérettetésnek. Ez azonban tömegközlekedéssel nem abszolválható, így fuvart kerestem, szerencsére több ajánlatot is kaptam, végül Tóth Laci segítségével jutottam el Királyrétre. Az odaút alatt bemelegítésként egy jót beszélgettünk Lacival és másik két útitársammal, Kovács Erikával és Tóth Tamással. 6 óra előtt néhány perccel parkoltunk le a Hotel Királyrét melletti parkolóban. Az időjárás úgy nézett ki, hogy nem fogad minket kegyeibe: az eső elég intenzíven esett, emellé pedig a köd is leereszkedett a Börzsöny vidékére. Ám aki az időjárás-előrejelzést követte az elmúlt napokban, annak ez nem okozott egy csepp meglepetést se! Így nekem sem, felvettem az esőkabátomat, majd besétáltam az épületbe, hogy megejtsem az itinerem átvételét és a fizetést, elvégre előnevezőként már papíroznom nem kellett.

6 óra 5 perckor már fejlámpával a fejemen startra kész voltam, esőkabátom alatt csak egy hosszú ujjú felső maradt, mivel már ezen hajnali órában is bőven 0 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála és tudtam, hogy rögtön izzasztó emelkedővel kezdek. Elhagyva Királyrét aszfaltcsíkját, a piros sáv jelzéseket követtem, végig a Grófi úton. Kifejezetten monoton, egyenletesen emelkedő szakasz ez, villanyoszlopok mellett. Bár most ezekből nem sokat láttam, a köd már ezeket is szinte teljesen eltüntette a látómezőmből, csak a lábam elé tudtam nézni, ahol konstatálhattam, hogy minden egyes lépésemmel kisebb-nagyobb, friss pocsolyákban tocsogok. 2,5 kilométernyi nyílegyenes menetelés/korcsolyázás után balra tértem le a piros síút jelzéseit keresve a ködből előtűnő fákon, hogy eljussak az első ellenőrzőponthoz, a Cseresznyefa parkolóba. Itt a pontőrök kérdezgették, hogy mennyire rosszak a körülmények, majd megnyugtattuk őket, hogy lehetne rosszabb is. A pecsét mellé házi, szívvel-lélekkel sütött, szív alakú mézeskalácsot kaptam, melyet egyből el is tüntettem bendőmben, hiszen tudtam, hogy az emelkedési szög és ezzel együtt a pulzusom eddig nem látott magasságokba fog szökni.

A kék kereszt turistaútra rátérvén a hajnali félhomályban kereszteztem a vadregényes Nagy-Vasfazék-patakot, majd további combos emelkedőket leküzdve jelzést is váltottam, nevezetesen a kék négyzetre, melyet egészen a 2. ellenőrzőpontig becsülettel követtem. Ahogy egyre magasabban jártam, kezdtem egyre inkább elveszteni a reményt, az ügyben, hogy a magasabb régiókban az eső át fog váltani havazássá, ezzel téve teljessé a téli túrát. Sőt, azt láttam, hogy mintha a falevelekre, ágakra kezdene ráfagyni az eső, a kövek, fák is egyre síkosabbá váltak! Rémálmaim kezdtek előjönni, hogy itt bizony piruetteket fogok bemutatni a jeges talajon, ugyanis a csúszásgátlómat otthon hagytam... Szerencsére azonban az általam felfedezni vélt ónos eső nem volt tartós, így csupán a Nagy-Hideg-hegy előtti utolsó szakaszon, a sípálya melletti meredek részen kellett valóban jeges úton haladnom, de ez a jelenség még a november végi hó maradványa, és nem friss képződmény.

Felérve a csúcsra, a turistaházba vezetett az utam, beérve az étkező helyiségbe vidám pontőrök fogadtak, a pecsét mellé teával és/vagy egyéb szíverősítővel kínáltak, én azonban túlhevült testemre figyelemmel lévén ezeket visszautasítottam. A pecsét beszerzése után így azonnal a kijárat felé vettem az irányt, hogy a kaldera peremén átsétáljak a hegység legmagasabb pontjára, a Csóványosra, az OKT kék sáv jelzéseit követve. 

Azonban ahelyett, hogy felfelé kezdtem volna meg a menetelést, rögtön egy lefagyott, meredek hegyoldalban veszítettem majdnem 100 métert a Rakodóig. A köd továbbra is hatalmas volt, a Szent István keresztet is csupán attól alig pár méterre vettem észre. Emellé pedig megjött a "várva várt" süvítő szél, melyet még jósoltak a meteorológusok a környékre. Össze is húztam a kabátomat, hogy bent tartsam a testem és a kabát közötti, már befűtött levegőréteget, ezzel megakadályozva az esetleges kihűlésemet, mert sajnos a testem vérkeringése nem a legjobb... A köd miatt pedig itt már úgy döntöttem, hogy bár szemüveges vagyok, és távolra nem látok jól, mégis inkább anélkül sétálok tovább, hiszen most amúgy sem tudok túl messzire előrelátni, és így legalább nem a szemüvegem lencséire hulló esőcseppekben gyönyörködök...

A meredek lejtőre meredek emelkedő a válasz, melynek végén az Égés-tető sziklás csúcsán találtam magamat, egy kis hullámzás után pedig a Hangyás-hegyen. Itt a Hangyás-bérc felé kilátást hirdető felirat fogadott, melyet én most kételkedve kezeltem, így inkább egyenesen haladtam tovább, érintve a Katalin-sziklát és a Szabó-köveket. Innen alapvetően gyönyörű kilátás tárulna elém, láthatnám már feltűnni a Csóványos csúcsán álló, volt geodéziai mérőtornyot, melyet felújítva kiváló kilátót alakítottak ki belőle. Emlékeimben azonban megvolt ez a kép, így tudtam, hogy még bizony kell felfelé menetelnem egy kicsit. A Korona-kőnél értem utol a Csóványosra igyekvő pontőrt, aki így még a hivatalos csúcshódítás előtt megadta nekem a 3. pecsétemet. Felérve a kilátóba nem meglepő módon köd fogadott, a torony belső részébe behúzódva szedtem elő egyik csokimat, hogy azt majd lefelé elmajszoljam energia-visszapótlás gyanánt. Felmenni a kilátóba nem láttam értelmét, így csak kiélveztem azt a néhány szélcsendes pillanatot, míg elővettem az édességet, majd visszatértem a szél birodalmába. 

Az első képem a túrán, Csóványos és Magosfa között, nyomokban havat tartalmazhat!

Hangulatos gerincút Magosfa után

A hegység tetejéről értelemszerűen csak lefelé vihetett az utam, méghozzá a zöld sáv turistaúton, nem Diósjenő, hanem Kemence/Magosfa irányába. Magosfáig a szél még élénk maradt, ám az eső végleg elcsendesedett, így végre elővehettem a fényképezőmet, hogy megörökítsem a ködös Börzsönyt. Ez idő tájt kezdtek elszáguldani mellettem a "korán" induló terepfutók, a meredek lejtőkön csak úgy szelték a métereket a kissé csúszós-sáros, avarral gazdagon borított talajon. Ekkor már ugyan csak egy-egy percekre, de a körülöttem lévő vidék is kitisztult, így vissza is vettem a szemüvegem, hátha sikerül valami érdekeset megpillantanom a távolabbi zegzugokban. Godóvár környékén már szinte méterenként engedtem el gyorsabb társaimat, ugyanis én úgy voltam ezen a túrán, hogy nem sietek sehova, így csak a legmeredekebb lejtőkbe kocogtam bele, ahol már nem esett volna jól a sétálás, ezeken kívül mindvégig kényelmes sétatempóban haladtam, elvégre tudtam, lesz még itt izzasztó, energiaszintemet alaposan lemerítő emelkedő, mivel a vulkáni kalderát a Csarna-patak szépen átmetszette a Fekete-völgy "képében", ahova most éppen igyekeztem. A völgy aljába a zöld sáv turistaútról élesen balra kiágazó zöld négyzet jelzések mentén értem le. Ekkor előzött meg Lubics Szilvi két vizsla kutyájával, nem mindennapi sportemberekkel találkozhat az ember az útja során! Átkelve a Csarna-patak hídján megpillantottam a Kemencei Erdei Múzeumvasút 600 mm nyomtávolságú sínpárját, melynek jelenleg itt van a végállomása, a Fekete-völgyi Panziónál. A kisvasút felső, elmosott szakaszának esetleges felújítása nagy port kavart a közelmúltban, most úgy néz ki, hogy az üzemelő vonalszakasz végpontja egy jó darabig itt is marad, a Hamuház felé vezető szakasz marad a természetszerető, gyalogosan közlekedő turistáké, na meg a hiúzoké.

A zöld négyzeten ereszkedve a Fekete-völgybe

Csarna-patak

Fekete-völgyi panzióhoz érkezve

A Panzióban lehetett begyűjteni a 4. pecsétet, mellyel éltem is. Az aulába kihelyezett asztalokon pedig zsíros kenyerek hada várta a sok résztvevőt, ám én inkább az egyik tálcára kihelyezett apró pogácsák közül vettem el néhány szimpatikusat, majd kortyoltam a kínált forró teából, most jól esett, mivel nem túlhevült állapotban érkeztem meg a pontra. A frissítés közben pedig újabb ismerőst, Kohán Balázst üdvözölhettem. Ezután már indultam is kifelé a meleg épületből, nehogy túlságosan átmelegedjek...

Minimál kilátás, de ennek is örültem ekkor

Jöhetett a piros négyzet és a Strázsa-hegyi tanösvény, ismét csak felfelé, vissza a vulkáni kaldera tetejére! Az alacsonyabb régióban már volt egy kis kilátás is, így rögtön a fényképezőm után nyúltam. Majd az emelkedő néhány perc után elgondolkodtatott... Nincs itt az ideje megszabadulni az esőkabátomtól is? - tettem fel az eldöntendő kérdést. Majd rá pár másodpercre már a hátizsákomban landolt a kabátom, innentől kezdve a túrán végig egy hosszú ujjú felsőben mentem végig, annyira kellemes volt az egyáltalán nem télies időjárás. A tanösvény maga elég "érdekes" volt, láttam egy táblát bent a "dzsungel" közepén, láttam egy táblát, melyen már maga az ismertető rész rajta sem volt, így nem igazán tudtam megállapítani, hogy miről is kaphatnék részletesebb ismertetést. Jobb kéz felé pedig egy kopjafára lettem figyelmes, ki is tértem oda, hogy megnézzem, kinek az emlékére állították: Berecz Bertalan volt az illető, a kopjafa állítási dátuma pedig 1986 volt.

Berecz Bertalan emlékére állított kopjafa

Visszatérve a hivatalos útra, a tanösvény jelzések balra kanyarodtak, én azonban egyenesen bandukoltam tovább, rögvest meg is jött jobbról a piros sáv jelzés, melyet innentől egészen a Magyar-völgyi ellenőrzőpontig szorgosan követtem is. A piros sávval együtt az igazán izmos emelkedő is megérkezett, jöhetett a nagy kvartett a kaldera nyugati oldalán: Jancsi-hegy, Holló-kő, Salgóvár és Magyar-hegy sorrendben. A Jancsi-hegy és a szinte közvetlen utána emelkedő Holló-kő csak nem akart eljönni, hullámzott a táj fel-le, míg végül egy meredek emelkedő tetején a vágyott holló-kői sziklacsoport is előbukkant a ködből, a tetőn pedig a Holló-kőt hirdető oszlop, rajta iránymutató táblákkal és a csúcskönyvvel.

A vulkáni kaldera nyugati pereme

Holló-kő

Kilátás tehát továbbra is nulla, ám a gerincen haladva itt-ott a lágy szellő hatására ki-kitisztult az előttem lévő terep, így legalább a gyönyörű, mohákkal borított kisebb-nagyobb sziklákban, bükkösökben lehetőségem volt gyönyörködni.

Hangulatos téli bükkös

A Salgóvár előtt még egy csúcs, a Kövirózsás várt rám, melyről lesétálva már ott tornyosult előttem a misztikus ködbe vesző Vár-bérc, tetején a Salgóvárral és az 5. ellenőrzőponttal. Ide felérve újabb pecsét volt a jutalmam, valamint választhattam lélekerősítő pálinkát vagy akár birsalmasajtot is mellé. A birsalmasajtra esett a választásom, majd azt elfogyasztva megpróbáltam elképzelni a hatalmas szikla körül elterülő egykori várat. Már csupán néhány várfal emlékezteti az erre járókat, hogy a középkorban itt egykor jelentős élet zajlott. 

Salgóvár sziklája és maradványai (galéria)

Lejtmenet után a piros sáv és a piros kereszt elválik egymástól, a piros kereszt továbbra is a kaldera szélén halad, egészen a Nagy-Hideg-hegyig, ám én most mégis a piros sáv jelzéseket választottam továbbra is, ugyanis a túra levisz a Magyar-völgy aljába, hogy onnan később Bányapusztán át újra visszamásszunk a kalderára, és végül a piros keresztre becsatlakozva zárjuk be a túra vulkán peremén vezető karikáját. 

A jelzésváltás után cuppogós, sáros útszakasz következett, mely ki is tartott a Magyar-hegy oldaláig. Ekkor kezdett újra kitisztulni az idő, Pató Balázs pedig meghozta a vágyott napsütést is, a vékony felhőrétegen bizony már-már komoly mennyiségű napsugárzás szűrődött át. Ám ahogy eltűnt Balázs a messzi távolban, a köd is szinte azonnal visszatért, mondtam is magamban, hogy milyen világosságot hozó és naplopó is ő egyben! :)

A Magyar-hegy oldalában aztán megkaptam ismét az erős szelet, melyet szerencsére ismét csak rövid ideig kellett élveznem, amint megkerültem a hegyet, és annak másik oldalára visszaértem, újra lecsillapodott az, így már csak a meredek, sáros és rendkívül csúszós, egyemberes ösvényen kellett valahogy leküzdenem magamat a völgy aljába. Itt már biztonságosabbnak éreztem, ha kicsit belekocogok, nagyobb stabilitást érzékeltem, ha kicsit gyorsabban haladtam. Balra nézve innen remek kilátásban lehetett volna ismét csak részem, ha az időjárás is úgy akarta volna, ám helyette a tejfölös semmit nézhettem, csupán egy magyar zászló keltette fel a figyelmemet, melyet a széllökések lengették serényen. 

Szerencsére gyorsan letudtam a meredek lejtőt esések és egyéb piruettek nélkül, így a 6. ellenőrzőpontra vidáman értem le. Itt fedett rész is fogadott, na meg muzsika, konkrétan az Egészséges fejbőr - Rekviem dala. Már nagyon rég hallottam, benne is maradt a fejemben, itthon is meghallgattam a túra után! A pecsét mellé teát és csokit kaphattuk ellátmányként. Az EP mellől már felfigyeltem az idilli Börzsönyi-patakra, melyet innen egy jó darabon keresztül, egészen Bányapusztáig követtünk is, előbb jelzetlen úton (a Börzsönyi kék itt a patak túloldalán haladt), majd a börzsönyi kék jelzéseit követve. Az út kellemesen emelkedett, így volt lehetőségem egy csokit elmajszolva rápihennem az utolsó nagy kihívásra, és közben a kis hegyi patakot és annak hangulat völgyét valóban kiélvezni.

Börzsönyi-patak

Katalin-forrás

Kitértem a Katalin-forráshoz is, melynek impozáns kőfoglalata mindig elvarázsolt, most sem volt ez másként. Megízlelni hűs vizét most nem szerettem volna, torkom nem díjazta volna pozitív módon eme partizán akciómat... Ahogy haladtam feljebb és feljebb, a korábban még murvás út kezdett átmenni igazi sárdagasztásba, itt-ott már nem is lehetett kikerülni a felázott részeket, csak mély nyugalommal beleplaccsanni bakancsaimmal annak közepébe. 

Bányapuszta

Így érkeztem meg Bányapusztára, az idilli kis portához, ahonnan tudtam, hogy mese nincs, megkezdődik az utolsó "gyilkos" emelkedő: fellélegezni legközelebb csak a Nagy-Hideg-hegy tetején fogok. A börzsönyi kék rögtön combos emelkedővel indított innen, melynek tetején már 550 méteres magasságban voltam, már ekkor a seggemen véve a levegőt. Gyors fejszámolás után megállapítottam, hogy még 300 métert kell felfelé mennem, innentől már a piros kereszt turistaúton! Ez nem kevés, és éreztem, hogy kezdek kissé fáradni. Így elővettem a jolly joker negro cukorkáimat, és azokat elszopogatva küzdöttem egyre feljebb magamat.

Mert megállás nincs, akármennyire is nehéz a terep az emelkedési szög és a jelentős dagonya miatt! Nagy küzdelem árán ugyan, de elértem a Hanák-rétet, ahonnan végre KILÁTÁS fogadott! Szemeimmel végigkövettem az eddigi utamat, nem semmi, hogy mekkora hegyeket másztam már meg, és még mindig bírom szuflával! - állapítottam meg egómat alaposan megsimogatva.

Hanák-rét és az onnan elém táruló panoráma

De kellett is a motiváció, hogy a panorámaképek elkészítése után nekiugorjak az emelkedő utolsó etapjának. Csúszkálva ugyan, és az itt feltámadó szél által kissé átfagyva, de felértem a Királyrétről a turistaházhoz vezető murvás útra, melyen már kényelmesen, kellemesen kemény talajon értem fel a turistaházhoz, a túra során másodszorra. Ezúttal is pecsételtettem itt az itinerembe, majd egy pohárka teát gurítottam le, mellé néhány szem mazsolát és sós mogyit is bedobtam bendőmbe. A házból kilépvén pedig jöhetett végre a fotózás, ugyanis a sípálya nyiladékán keresztül előtűnt a távolban a Nyugat-Cserhát királya, a Naszály! 

Nagy-Hideg-hegy, másodszorra

Ezután pedig nem volt más hátra, mint előre: irány le, végig a piros sáv jelzések mentén, a Grófi úton, a célig! A sípálya mellett ereszkedtem le, ahol hajnalban felfelé szaporáztam lépteimet. Ezúttal azonban már jégnek nyomát sem láttam, helyette a feldagasztott sárral kellett megküzdenem. A lejtési szög szerencsére mérséklődött, így értem el a Magas-Taxi-rétre, és az annak szélén álló, jobb sorsra érdemes turistaházhoz. Nagyon hangulatos volt ilyen időben is e környék!

Magas-Taxi-rét és a turistaház

A Magas-Taxot megkerülve pedig jöhetett az utolsó meredek szakasz lefelé, melyet ekkor már meg is futottam, hogy mielőbb annak aljában legyek. Kisvártatva rá is fordultam az utolsó, nyílegyenes szakaszra, mely a reggeli szakasz leírása során részletezett nyiladékban lévő villanyoszlop-sor mellett vezetett egészen Királyrétig, kilométereken keresztül. Mindvégig egyenletesen lejtve, itt-ott kissé köves szakaszokkal, másutt pedig cuppogós sárral. Mindezek hatására a gyors haladás mellett tettem le voksomat, hogy mielőbb letudjam azt, közben pedig néha belassítva a szemben magasodó hegyekkel szemezgettem.

Kilátás a nyiladékból

Így értem vissza a túra kezdetén ellenkező irányban bejárt szakaszra, és kocogtam be a Hotel Királyrét épületébe, a túra céljába. Elégedetten vehettem tudomásul, hogy kerek 8 óra alatt sikerült a túrát abszolválnom, a sokáig "ráérős" tempó ellenére is. Az asztaloknál pedig az utolsó, célpecsétemet is begyűjtöttem, valamint megkaptam a hőn áhított kitűzőmet, mellé pedig egy szintén nagyon jól mutató oklevelet! Köszönet a szervezőknek a remek túráért! :)