Vasárnap az ország nagy részére borult, hűvös, csapadékos időjárás volt jellemző, csupán az ország északkeleti része volt ez alól kivétel. Én szerencsére a vasárnapot a Bükk erdeiben töltöttem, így azon kevesek közé tartozhattam, akik hamisítatlan tavaszias időben tölthették a hét utolsó napját! Választásom A Pele-lak lakója teljesítménytúra 30 km-es távjára esett, mely Lillafüredről indulva a bükki Kis-fennsíkot célozta meg, hogy ott egy nagy kört téve visszavezesse a túrázókat Lillafüredre. Már az útvonalleírás alapján élményekben gazdag túrára számítottam, melyet sikerült még néhány extra látnivalóval megspékelnem, így nyugodt szívvel mondhatom: kihoztam a túrából a lehető legtöbbet, ennél több szép dolgot egyszerre nem is lettem volna képes befogadni! :)

8 óra előtt néhány perccel a Herman Ottó Emlékház bejáratánál vehettem kézbe az itineremet, melyen az ellenőrző pontokon megválaszolandó kérdések és egy fekete-fehér A4-es térkép volt megtalálható. Bár a térképen az útvonal vastag vonallal jelölve volt, és az EP-k helyzete is egyértelmű volt, a valóságban elkélt egy hagyományos papír alapú vagy telefonos térkép, elvégre a jelzések színe a távolról érkezőknek nem lehetett egyértelmű. Én nagyjából ismertem a környéket, így gond nélkül tudtam tájékozódni, de ez nem mindenkinek sikerült (kérdés, hogy a helyismeret hiánya, vagy pont ellenkezőleg, a levágási lehetőségek pontos ismerete miatt...). 

Herman Ottó egykori nyaralója, a Pele-lak: ma emlékházként üzemel

8 órakor eldördült a "rajtpisztoly", megindultam Lillafüred központja felé, tudván, hogy rögtön komoly dózist fogok kapni látnivalók terén. A Szinva-patak hídján átlépve rögtön egy sziklába vájt alagút fogadott, melyen keresztül az oda beférő gépjárművek közlekedhetnek. Ami pedig nem fér át, annak szerencsére van kerülő útvonal is, mellette pedig gyalogút, melyen tipegve hamarosan megpillantottam a Bükk egyik legszebb, kiépített cseppkőbarlangjának (így utcai ruhában is látogatható), a Szent István-barlangnak a bejáratát. Felette pedig egy kis kálváriát figyeltem meg, annak végén egy kis kápolnával, na ez már nekem is újdonság volt, erre nem számítottam rögtön a túra elején!

Sziklákba vájt stációk a cseppkőbarlang bejárata felett

A korai időpont miatt még zárva tartó büfésoron átrobogva feltűnt a Lillafüredi Állami Erdei Vasút lillafüredi vasútállomása, mely - bár elfogult vagyok a kisvasutakkal - csodás építmény, nem beszélve az út túloldalán tátongó alagútról, melyen én ismét csak nem mehettem át, elvégre ez a kisvasutazó közönség kiváltsága! Újabb néhány méter, és már a Hámori-tó partján bandukoltam, a Garadna-patak felduzzasztásával létrehozott mesterséges tó bal kéz felé esett, jobb kezem felé elnézve pedig az impozáns Palotaszálló épületében gyönyörködhettem és állapíthattam meg: már ezért érdemes volt elutazni ide!

Palotaszálló

Lillafüredi függőkert

Az előttem haladó túratársak az aszfaltutat követve robogtak tovább egyenesen, én azonban a kék keresztet választva, a térképen jelölt útvonalon maradtam, ki nem hagytam volna a Függőkertet és a Lillafüredi-vízesést! A teraszos kialakítású Függőkert minden egyes szintjét érdemes felkeresni: találhatunk itt kisebb-nagyobb barlangocskákat, gyönyörű virágokat, sziklába faragott állatokat, na meg híres emberek szobrait, akik valamilyen szálon, de kötődnek Lillafüredhez. Nevesítve: József Attila és Herman Ottó szobrait. Mindkét hazafinak volt aktualitása. József Attila a Lillafüreden az itt eltöltött napok hatására írta meg egyik leghíresebb romantikus költeményét, melyet Óda címmel látott el. És hogy miért is aktuális? Április 11-én volt a magyar költészet napja, mely mint tudjuk, József Attila születésnapja is egyben! 

Herman Ottó szobra

Herman Ottó pedig Alsóhámoron töltötte gyermekkorát, felnőve is sokat tartózkodott a környéken, házasságkötése után itt építette fel nyaralóját is, a Pele-lakot, amely a mai túra rajt- és céljának is helyszínt adott. Hamvait pedig halála után - ugyan 50 évvel később - Felsőhámor temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Hazánk legmagasabb - mesterséges - vízesése, háttérben a Palotaszállóval

A Függőkert egyes szintjeiről kiválóan ráláthattam hazánk lagmagasabb vízesésére, a Lillafüredi-vízesésre. A Szinva-patak nagyjából 20 méter magasból zuhan alá a Palotaszálló szintjéről, hogy aztán onnan több kisebb zúgón-vízesésen keresztül tovább folytassa útját Felsőhámor irányába. Fontos megemlíteni, hogy bár ez a legmagasabb vízesésünk, de ezt emberi kéz hozta létre: a szálló építésekor hozták létre, ekkor terelték a mai medrébe a Szinva-patakot, megalkotva ezzel ezt a csodát! Most a szárazság miatt a vízhozama nem volt a legnagyobb, de így is megállásra adott okot, hogy kigyönyörködhessem magamat benne! 

Az Anna.barlang bejárata felé közeledvén

A Függőkert aljába leérve pedig egy kis bástyaszerű építményre lehettem figyelmes, melynek kapuján átérve értem el Felsőhámor felső végét. Ez a kis erődre emlékeztető épület nem más, mint a környék másik utcai felszerelésben is látogatható barlangjának, az Anna-barlangnak a bejárata! Ez ugyan nem cseppkőbarlang, hanem annál különlegesebb! A Szinva-forrás vizéből kivált mésztufában keletkezett, a járatokban csodás növényi fosszíliákat láthatunk többek között!

A látványtól megrészegülve koptattam tovább az aszfaltot, immáron Felsőhámor épületei között, egészen a Kohászati Múzeum épületéig veszítettem a szintet, hogy aztán a kék barlang jelzéseket követve egy lépcsősor emlékeztessen arra, hogy bizony ez a túra is fog tartogatni szintet, nem is keveset! Néhány lépcsőfok leküzdése után a sárgára meszelt Szent Flórián és Magyarok Nagyasszonya templom előtt sétáltam el, majd néhány hajtűkanyart letudva már a miskolci műúton folytathattam az utamat. Ezen haladtak végig a kispistázó túratársaim, hogy mennyi minden látnivalóról lemaradtak, de hát ők tudják... Biztos várta őket otthon a vasárnapi húsleves!

A kék barlang jelzések néhány méternyi aszfaltot követően meredeken felfelé parancsoltak, a Szeleta-tető irányába: szuszogtató percek vártak rám, de cserébe üde zöld, frissen kihajtott levelű bükkerdőben haladhattam felfelé. Az emelkedő amilyen intenzív volt, olyan gyorsan véget is ért, a platóra felérve kellemesen hullámozva értem el a Szeleta-barlang felett frissen kialakított pihenőhelyet. Ha már itt jártam, nem hagyhattam ki a barlangot sem, na meg a kilátást sem, mely innen Lillafüred irányába fogadott!

Kilátás a Szeleta-tető oldalából Lillafüredre és Felsőhámorra, orgonákkal megbolondítva

Ráláttam az eddig bejárt szakaszra, a látképet pedig virágzó orgonabokrok színesítették! A Szeleta-barlang jelentős leletanyagot nyújtó ősemberbarlang! Kötődik is Herman Ottóhoz, ezt hirdeti a barlang szájában elhelyezett tábla: a hazai ősember-kutatást a neves polihisztor kezdeményezte, ennek hatására tárták fel ezt a barlangot is és bukkantak rá a gazdag leletegyüttesre. Nem panaszkodhattak a panorámára már az őseink sem, tudták, hogy hova kell költözniük! :) Manapság már elég drága lenne egy ilyen panorámás kéró...!

Szeleta-barlang, full panorámás ősemberlak

A hegy meredek oldalát elhagyva a Szeleta-zsomboly következett, melynek méretei tekintélyt parancsolók: 645 méteres járathosszúsággal és 102 méteres mélységével igazi nehézbombázó! Szerencsére le van zárva, így a kíváncsi és meggondolatlan "civilek" még véletlenül sem szenvedhetnek benne balesetet...

Szeleta-zsomboly - lezárt lejárat a Bükk gyomrába

Kisvártatva búcsút intettem a kék barlang jelezte ösvénynek, és a piros sáv jelzéseket követve indultam el Miskolc felé, de csupán egy rövid lejtőt abszolváltam e turistaúton a Dolka-nyeregig, ahol is a piros négyzet jelzésekre váltottam. Ezen piktogrammok vezettek el az első ellenőrző ponthoz, a Büdös-pesti elágazáshoz. De ne olyan hevesen! Az elágazás előtt néhány méterrel a barlang jelzéseket követve tettem egy kis kitérők a Büdös-pest-barlanghoz, amelyet eddig nem volt szerencsém felkeresni. Néhány meredek hegyoldalon megtett extra lépés után már a hatalmas barlang szájánál táthattam legalább akkorára a számat! Ez sem az az aprócska lyuk!- állapítottam meg.

Büdös-pest-barlang - újabb ősemberbarlang

A tábla szerint a bejárata 6,5 méter magas és 5 méter széles, járatának hossza 37 méteres, egy nagy folyosóból áll, így bárki számára bebarangolható, csupán egy fejlámpa elégséges annak felfedezéséhez, így hát kalandra fel, kalandorok! ;) Ezt a barlangot is feltárták Herman Ottó hatására, itt is jelentős leletekre bukkantak, számos korból kerültek elő őseinkhez köthető tárgyi emlékek.

A völgybe leérve újabb jelzésváltás következett (1. EP), ezúttal a piros kereszt turistaút volt a nyerő, egészen a Csanyik-völgyig. Ám addig is újabb barlangok "kényszerítettek" megállásra! Előbb a Kecske-lyuk (piros barlang jelzésen néhány méter kitérő), mely egy időszakosan aktív forrásbarlang. Ne tévesszen meg senkit a lyuk kifejezés, a Bükkben még a lyukak is hatalmas barlangok, a Kecske-lyuk jelesül majd' 500 méter hosszú, az első nagyjából 100 méter simán felfedezhető, később már csak vezetett barlangtúra során lehet bebarangolni azt, melyre van is lehetőség, a nemzeti parknál kell bejelentkezni, és ők biztosítanak barlangi vezetőt! Az első méterek is nagyon látványosak, mindenképp ajánlatos egy kicsit bebújni a Bükk gyomrába, és az egyre szűkülő járatokba vízmolekulaként betörni, hogy aztán a helyes irányba ki is törjünk onnan! :)

Kecske-lyuk bejáratánál...

... és kicsit beljebb :)

Nem kellett sokat mennem a völgyben, hogy jobb kéz felé feltűnjön egy újabb barlangocska, ezúttal nem hazudok, mikor a kicsinyítő jelzőt használom, elvégre ez inkább a cuki kategória, mintsem a méretes: a Király-kúti-sziklaüregről van szó.

Király-kúti sziklaüreg

A völgyből kiérve a Király-kút melletti pihenőhelynél jártam, ahol akár vizet is lehet vételezni, de nekem még tele voltak kulacsaim, így a Sanofi/Chinoin gyógyszergyára mellett folytattam utamat, miközben azon agyaltam, hogy hogyan is kerülhetett ide ez a hatalmas ipari monstrum? Vegyészmérnökként akár dolgozhatnék itt is - elmélkedtem... Aztán hamarosan felbukkant egy nagy parkoló és a zöld kereszt turistaút is melyet innentől követnem kellett! A Csanyik-völgyben elértem LÁEV kisvasútjának sínpárját: ez már nem a fővonal, hanem a  parasznyai szárnyvonal sínpárja! Rozsdásak is a sínek, hiszen erre csak eseti a vonatközlekedés, néhány éve ébredt fel Csipkerózsika álmából a vonal... Egy-két töltésmegcsúszás miatt a 2010-es évek elejéig nem is volt járható Ortás-tető után a pálya, ám szerencsére helyrehozták, így előre meghirdetett alkalmakkor zakatolhatunk erre egészen Mahócáig! És most nem is kellett volna "sokat" várnom a következő vonatig, hiszen Nagyszombaton újra különvonat fog erre járni... De addig itt várakozva kifutottam volna a szintidőből, na meg az csalás lenne ha a következő EP-ig, Ortás-tetőig, majd onnan tovább a 3. EP-ig, Andó-kútig vonatoznék... 

Helyette inkább a kisvasút töltésével párhuzamosan, az aszfaltúton folytattam a kirándulást, hogy aztán pár perccel később egy újabb, rövid emelkedőt letudva a Majális-parknál lyukadjak ki. Itt csatlakozott be a zöld sáv jelzés, melyet egészen a 2. EP-ig, Ortás-tetőig követtem is serényen. A Majális-park most csendes és nyugodt mely képét keltette bennem, nem úgy mint a legutóbbi alkalomkor, mikor itt jártam... 2017-ben a Népek tavasza túra indult innen, hatalmas embertömegeket mozgatott meg az a rendezvény... A park ezen arca valamiért sokkal jobban megfogott, csupán néhány futóval kellett a hatalmas zöldterületen megosztoznom. 

Aztán jött a meglepetés: a park felső végében szembesültem azzal, hogy itt van a Miskolci Vadaspark! A széles erdei úton haladó turistaút végig a vadaspark kerítése mellett haladt, így kuriózumnak számító állathangoktól zengett az erdő, végig az állatkert mentén! Érdekes élmény volt, az biztos... Aztán ismét a jól megszokott madárcsicsergés kényeztette hallójárataimat, mellé pedig szemeim az üde zöld erdő lombkoronájában gyönyörködtek!

Ortástető vasútállomása

Így gyorsan teltek a méterek, hamarosan az Ortástető kisvasúti megállóhelyénél jártam, ahol megválaszoltam a feltett kérdést, majd a sárga sáv jelzésekre váltva egy mező szélén sétáltam tovább (ritka pillanat volt a túrán, hogy nem erdők mélyén sétáltam!), észak felé remek kilátással a Bükk lankásabb vidékére.

RItka pillanatok egyike: erdők helyett réten keresztül haladhattam

Andó-kútig végig a kisvasút pályája közvetlen közelében haladtam, tettem is egy rövid kitérőt a szárnyvonal egyik különleges részéhez, egy jelentős sziklabevágáshoz, amelyet egy ívkorrekció miatt hoztak létre! A tavaszi erdővel színesítve fantasztikus látványban volt részem!

Kanyargó kisvasút, sziklabevágással

Andó-kúthoz egy oda-vissza szakaszt kellett abszolválnom, a zöld kör jelzésen: előbb meredeken le a forráshoz, majd visszafelé értelemszerűen meredeken felfelé! A forrás és környezete maga a nyugalom szigete: a vasútállomás, a pihenőhely a kis tavacska közepén, a felújított forrásfoglalat... Meg is álltam néhány percre feltöltekezni a látvánnyal, melyet vízvételezéssel, és a vastagabb ruháktól való megszabadulással kombináltam! Meg persze megválaszoltam a 3. kérdést, elvégre ez is EP volt!

Andó-kút és az idilli pihenőhely

Majd jöhetett a visszamászás a sárga sáv turistaútig, majd azon tovább Magos-kő felé! Méghozzá nem is akármilyen hegyoldalban felfelé... Lehetett kapkodni levegő után, nem adta magát könnyen az emelkedő, de aztán csak sikerült abszolválnom a nehezét, a csókási műútra kiérve jöhetett a jól megérdemelt pihenés. A műút mentén víznyelőkre, töbrökre lettem figyelmes, a Bükk, mint mészkőhegység jellemző felszíni formáira. Ezek úgy működnek, mint a kádban a lefolyó: ha leesik a csapadék, ezek aljában tűnik el a víz a hegység gyomrába, hogy aztán később alsóbb régiókban, valamelyik karsztforrásban újra felszínre törjön!

A sárga sáv a térképem szerint a Magos-kőig vezetett volna, ám a kapott itineren szereplő térképpel az nem volt kompatibilis... Nem is értettem az anomáliát, egészen a Nyulászi vadászházig. Itt a fákra kihelyezett lapocskák egyértelművé tették a helyzetet: a környék turistaútjait megvariálták, az én telefonos térképemen még a régebbi verzió szerepelt! Tehát innen a piros sáv jelzéseket kellett követnem egészen a Magos-kőig. A megváltoztatott turistaút az eredetinél jóval látványosabbra sikeredett, kifejezetten örültem ennek az újdonságnak: egy komoly szakaszon a Kis-fennsík közvetlen peremén sétáltam, impozáns sziklák oldalában, egészen a Magos-kőig. 635 méterrel a tengerszint felett, a sziklaperemről magam elé bámulva a látvány ismét csak mélyen az emlékezetembe égett! A Garadna-patak völgyére és az általa a Kis-fennsíktól elválasztott Nagy-fennsíkra mesés panoráma fogadott itt, a 4. EP-vel kiegészítve.

Magos-kő, panorámaképek

Fotózkodás és nézelődés következett, a sziklákat borító vékony földrétegből már elvirágzott leánykökörcsinekre lehettem figyelmes, szerencsére ezen példányok megúszták a barbár kezek okozta "virágletépési" hadműveletet...

Elvirágzott leánykökörcsin

A szirtet elhagyva naivan azt gondoltam, hogy az emelkedőt letudtam, innen már csak lefelé kell haladnom, vissza Lillafüred felé... Na de nem úgy van ám! A valóságban bizony még tovább szedtem a szintet, majdnem 700 méterig kúsztam fel, amikor is elértem a - most már - sárga turistautat, melyet választva végre valóban lejtmenetbe váltottam: a Nyulászi vadászházig meg sem álltam! Innen egy rövid szakaszon a már bejárt úton haladtam, hogy aztán a Csókási-rét előtt a piros sáv jelzésekre váltsak. Már amennyi megmaradt belőlük, ugyanis egy tarvágásnak hála a jelzést tartalmazó fák nagy része már valahol a fűrészüzem felé tartottak... Szerencsére így is rátaláltam a helyes útra, és a csókási műutat keresztezve stílszerűen a piros kereszt jelzésre váltva értem el a Csókás-rétet, ahol pihenőhely, erdei házikók, a Csókás-forrás és a Csókási-barlang várja a kalandorokat. Itt kellett megválaszolnom az 5. kérdést (EP), mely nem is volt olyan egyszerű, hiszen komoly gyermekhad rohangászott a pihenőhely környékén.

Csókás-réti pihenőhely

Vízvételezés céljából tettem egy kis kitérőt a piros kör jelzések mentén a Csókás-forráshoz: odaérve azonban csalódnom kellett, a kifolyóból egy csepp éltető nedű sem bukkant fel... Még jó, hogy pont emiatt hagytam egy kis tartalékot a későbbiekre...

Teljesen kiszáradt a Csókás-forrás...

Így hát rögtön megcéloztam "toronyiránt" a szomszédos Csókási-barlangot, melynek bejárata egy töbör alján csábított felfedezésre. Az 55 méteres barlangban láthatunk számos cseppkövet, fejlámpa elengedhetetlen, ha be akarunk ide kukkantani!

Csókási-barlang, kívül-belül

Ezek után a piros kereszt jelzések mentén indultam meg Dante pokla felé, így is nevezik az Udvarkői-barlangot, melyet a turistaútról néhány méternyi meredek ereszkedést követően nézhettem meg a piros barlang jelzéseket követve. Ez a barlang tulajdonképpen már nem is barlang, ugyanis annak teteje már beszakadt, ám ez (is) adja meg a különlegességét, annak aljából felnézve különös élményben lehet részünk, megtapasztalhatjuk, milyen aprók is vagyunk, mi emberek a természethez képest!

Udvarkői-barlang

A környék még azért is volt különleges, mert bár nem voltam magasan, de ezen hegyoldalban a bükkfák még nem bontottak lombot, az avarszintet pedig odvas keltikék tették meséssé. Mintha egy-két hetet visszamentem volna az időben! Ez a szakasz azonban nem tartott sokáig, a zöld sáv turistautat elérve előbb egy oda-vissza etapot kellett abszolválnom az ún. Mátyás király lábnyomához. Ennek megtalálása számomra nem ment könnyen, a talajszinten lévő, valóban lábnyomra erősen hajazó lyukat tartalmazó sziklára semmi sem hívta fel a figyelmet... Elméletileg itt volt régen egy kis lapocska, de ennek mára hűlt helye, csak az azt rögzítő 4 szög utalt a korábbi állapotra. Így hát rendezői telefonos segítséggel tudtam csak megtalálni a helyet, amely egyben az utolsó előtti EP is volt.

Mátyás király lábnyoma

180 fokos fordulót véve megindultam a zöld sáv turistaúton a Hámori-tó irányába. Ám mielőtt még leküzdöttem volna az utolsó emelkedőt, tettem egy utolsó kitérőt a Bronzika- (350 méter hosszú, 25 méter mély) és a Felső-forrási barlangokhoz (60 méteres, "vízszintes"). A kettő közül kirándulóknak a második lehet az érdekesebb, ez látogatható és még bezártságérzetünk sem lesz, a járat több, mint méretes! :)

Bronzika-barlang

Felső-forrási-barlang

Visszatérve a hivatalos útvonalra, egy utolsó emelkedőt kellett leküzdenem, hogy a gerincen futó piros sáv turistautat metszve megindulhassak lefelé, a Hámori-tó irányába, a Garadna-patak völgyébe! A lejtési szög egyre nőtt, így gyorsan elveszítettem az összes szintet, amit megszereztem, és néhány percnyi ereszkedést követően már a völgyben futó szentléleki műutat keresztezhettem, hogy aztán a Hámori-tó töltésén áttipegve a tó túlpartján tudhassam magamat. Itt kellett megválaszolnom az utolsó kérdést (7. EP), hogy aztán továbbra is a zöld jelzéseket követve megcélozhassam a Pele-lakot, a túra végpontját!

A Hámori-tó partján

Lillafüredig végig a tó partján futó ösvényen kellett haladnom, ahogy közeledtem a "civilizáció" felé, úgy nőtt az embertömeg, előzgettem is szép számmal, volt akik csak úgy szóltak az előttem haladó társaimnak, hogy vigyázzatok, gyorsvonat! Belegondolva valóban olyan vagyok, mint egy gyorsvonat: a nevesebb látnivalóknál megállok, de azok között gyors tempót véve élvezem a természetet! :)

A Palotaszállóhoz kiérve a reggel már bejárt úton tértem vissza a Herman Ottó Emlékházba, ahol leadtam az igazolólapomat, amelyet átvizsgálva a szervezők végül elismerték a túra sikeres teljesítését, majd egy kis energiapótlásra invitáltak: zsíros kenyér volt a "menü" lilahagymával, csalamádéval vagy savanyított káposztával. Egy kis csipegetés után, megköszönve a rendezést indultam tovább, előbb Bükkszentkeresztre egy rövid túrára a Kőlyuk-galya csúcsára, majd pedig Répáshutára, egy vadpörkölt erejéig! :) Remek befejezése volt ennek a csodás napnak!