Teker(g)és az Alsó-erdőben Kőszegfalvától Csepregig és vissza

Október 23-ára az időjósok nem kecsegtettek idén sem sok jóval, de ahogy közeledett a keddi ünnepnap, én mégis egyre bizakodóbb lettem, ugyanis a várható csapadék mennyisége napról-napra csökkent, mígnem hétfőn ránézve az előrejelző oldalakra már égi áldást sem jósoltak, és a szintén sokáig prognosztizált erős, olykor viharos erejű szél is enyhe szellőre változott, csupán borongós, de kellemes őszi időre számítottak immáron! Így hát rögtön beindultak az agytekervényeim: kellene valami kis levezető mozgás a hosszú hétvége zárásaként! Teljesítménytúrákból elég volt már a hétvégére: szombaton megcsináltam az Írottkő 70-et, hétfőn pedig bejártuk rendező társaimmal a Szent Márton Emléktúra 20 km-es távját, meg amúgy sem lett volna a környéken túra aznap, visszamenni Budapestre pedig csak délután akartam. És ha már eddig is itthon barangoltam Vas megyében, a lezárásnak is illik itt megtörténnie!

Szeptemberben a turistautak online térképét nézegetve akadt meg a szemem a Szarvas/Hubertusz-forráson, mely Kőszegfalvától alig 1-2 kilométernyi sétára található, rákerestem az interneten, hogy hogyan is néz ki a valóságban, mivel nem rémlett, hogy jártam-e már ott korábban. Kevés olyan hely van a környéken ugyanis, ahol vagy túrák során vagy geoládázás miatt nem tettem még tiszteletemet. Rövid kutakodás után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a válasz: NEM! Ugyanis a forrás 1978-ban restaurált foglalata nem mindennapi: nevéhez hűen egy szarvas feje található azon, ez biztos megmaradt volna, ha korábban már barangoltam volna erre… Így hát kapva kaptam az alkalmon, meg is volt a keddi túra célpontja!

De ez gyalogtúrának elég vékonyka lett volna, a környék pedig bár szép, de egy kissé monoton egy idő után, szint nemigen van benne (vagy mégis? – erre később még visszatérek!), az őszi erdő persze minden egyes négyzetmilliméterén csodás! Akkor mi legyen? – kezdtem el gondolkodni. Van ám más lehetőség is, ugrott be hirtelen, nevesítve: kerékpáros „teljesítés”! Miért ne? Már csak öcsémtől kellett elkérnem a mountain bike-ját, az enyém nemigen való terepre, meg sajnos nincs is a legjobb állapotban. Pozitív válasza után már csak a pontos útvonalterv megrajzolása volt a feladatom. Persze ha már teker egyet az ember, akkor nem pár km-t fog, így a környék többi látnivalóit is felfűztem az útvonaltervemre, rég volt szerencsém a kőszegi Alsó-erdőben bolyongani. Legutóbb az OKT vándorlásom során, nagyjából 3 éve, de az OKT ezen a részen csak átvág úgymond, a látnivalók csak kitérőkkel érhetők el, azoknál már nagyjából egy évtizede nem jártam!

Alapvető tervem így hát az alábbi volt: ki Kőszegfalvára vonattal, onnan egy 32 km-es karika terepen, szinte végig erdőkben, majd visszaérve Kőszegre ismét vonat hazáig. Így is tértem nyugovóra hétfő este…

Kedden reggel azonban már máshogy láttam: dehogy fogok én vonatozni, kitekerek Kőszegfalvára is – vélekedtem. Így is történt, fél 9 környékén nyeregbe pattantam, majd soha véget nem érő falvakon át (Szombathely-Herény, Gencsapáti, Gyöngyösfalu, Lukácsháza) végig műutakon értem ki a Kőszegfalva szomszédságában található mesterséges tóhoz, az Abért-tóhoz. Ez egy kicsivel több, mint 15 km-es plusz volt, bemelegítésnek tökéletes!

Az Abért-tó partján megálltam, hogy megcsodáljam őszi pompájában, a vízfelületen tőkés récék és hattyúk ringatóztak, a távolban a Kőszegi-hegység, egyik csúcsán még az Óház kilátó tetőszerkezete is visszakacsintott rám. Ez ám a kiváló kezdés! A tavat - illetve egyből kettőt – a lukácsházi árvíztározó kialakításakor hozták létre 2009 és 2010 között, a Gyöngyös-patak vizének felduzzasztásával. A kisebbik tó 9 hektáros, míg a nagyobbik tó 16 hektáros területű, átlagos vízmélységük 1,5 méteres. Névadójuk Abért László volt, a Nyugat-Dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság főmérnöke, aki sajnálatos módon az árvíztározó munkáitól hazafelé tartva vesztette életét, örök emlékét őrzi a tó neve – áll a tó partján található emlékművén.

1_81.jpgAbért-tó

2_73.jpg

Abért László emlékműve

Kis szusszanás után végre irány a természet, ehhez már csak Kőszegfalván kell áttekernem: a vasútállomásnál léptem be a házak közé, a központnál a Lovasudvar felé jobbra kanyarodtam, melyet már az Írottkő 70 során is megnéztem, akkor erős istállószag is társult mellé, most ennek nyomát, mondhatni szagát sem éreztem. Innentől kezdve Csepregig szinte mindvégig a piros sáv jelzéseket követtem, a falu főutcájáról balra tértem le, a nem is oly messzi távolban fel is tűnt egy hatalmas erdős terület! Megjöttem végre! Irány be a közepébe, beérve a hűs erdőbe idilli látvány fogadott, már tudtam, hogy hatalmas hiba lett volna otthon pihengetni, a beígért borult időnek hála Isten nyomát sem láttam, felettem az ég kék volt, csak néhány felhő úszott az égen, a nap sugarainak hála még színesebbé vált az erdő!

3_68.jpg

Ez a látvány fogadott az erdőbe begurulva

Tudtam, hogy pár száz, maximum 1 kilométer után nekem balra kell tartanom a piros forrás jelzésre váltva, melyek elvezetnek a Szarvas-forráshoz. Azonban akármennyire is figyeltem, jelzést sehol sem láttam a piros sávokat leszámítva, így hát egy idő után nyomtam egy satuféket, telefon elő, térképbogarászás következett és a megállapítás: bizony kilométerekkel túlmentem már… Ezt mondjuk sejtettem is, de hát én ugye a sétatempóhoz szoktam, a kilométer az nagyjából 9-10 perc és nem 3-4, ahogy az terepen történő biciklizéskor (nekem) lenni szokott. Mit tegyek? - röppent fel a gondolat. Gyors visszacsatolás önmagamnak: nincs semmi zurück, megyek tovább előre, majd a karika végén nem Kőszeg felé megyek ki, hanem Ólmod után az OKT-n tekerek vissza, és akkor simán útba ejthető a forrás. Innentől már abszolút spontánná vált a túra, nem érdekelt, hogy mit is terveztem korábban. A korábbi gyalogtúrán tapasztalt „szintmentes” jelzőt kezdtem közben átértékelni, biciklivel minden egyes méternyi ereszkedés és emelkedő is sokkal jobban megérződik, nem csak a lábaim dolgoztak, hanem az ujjaim is, végig váltogatni az áttételeket, hogy a lehető legideálisabb módon tudjak suhanni vagy épp lomhán feltekerni a dombtetőre. Mert bizony voltak durva fel-le párosítások, több völgyet is átszeltem, aljukban patakocska csörgedezett vagy csak azok kiszáradt medrét láthattam. Az Alsó-erdő jellemzője, hogy az erdészeti utak sakktábla szerűen hálózzák azt be, így gyakran kellett derékszögű kanyarokat vennem. Több ilyen elágazásnál tündéri kis erdészkunyhókba is botlottam, de volt ahol kis festménnyel felturbózott kereszttel találkoztam. Az őszi erdő látványa a jól járható murvás, itt-ott avarszőnyeggel is borított utakkal kombinálva telitalálat volt, a nyugalom erdeiben „száguldozhattam”. Pont a kerékpáros közlekedési mód miatt, annak alapzaja okán a vadvilágról sajnos le kellett mondanom, maximum süket vadba lett volna esélyem belefutni, mert a kis kavicsokon pattogó gumikat csak az nem hallotta meg messziről, aki nem akarta.

4_60.jpg

12_27.jpg

Érdemes volt a kereszteződésekben körülnézni, nem csak az esetleges forgalom miatt!

6_42.jpg

Alsó-erdei hullámvasút

Néhány dombon és irányváltáson túl egy tábla és a leváló piros várrom jelzés jelezte a következő látnivalót. Még mielőtt a várrom jelzésből arra következtetnénk, hogy egy történelmi végvár romjaihoz igyekeztem, megsúgom, hogy bár várbarát vagyok, de egy talán még érdekesebb helyre vezettek a jelzések: a Peruska Mária kápolnához. Itt már bizony több, mint 10 éve jártam, azóta jó pár minden megváltozott - állapítottam meg, mikor leparkoltam a Mária kapu mellé a biciklimet. Na persze nem a hangulatos kis kápolna, hanem a körülötte lévő kis szobrocskák lettek azóta többen! De előbb pár szót a zarándokhelyről:

A Peruska Mária egy határkőnél fekszik: Kőszeg, Horvátzsidány, Kiszsidány és Peresznye területeinek határán. Az itt található erdők a mindenkori peresznyei gróf tulajdonában voltak, minden évben Kisboldogasszony napján (szeptember 8.) a gróf kivonult ide teljes udvartartásával, alattvalóival, alkalmazottjaival. Így történt ez 1866-ban is, de ekkor a gróf Berchtold Zsigmond fia, a mindössze 3 éves Lipót egy vadászat során eltűnt a tömördi erdőben. Három nappal később, az eltűnési helyétől majd’ 3 kilométerre szerencsésen, egészségesen találtak rá egy tölgyfa alatt, amelyen a Mária kép függött. Ennek „hatására” vált a köszönet és hála jeleként a család búcsújáróhelyévé a Peruska Mária, minden évben a megtalálás napján hálaadó szentmisével. Ezen kívül még minden év június első vasárnapján a vadászok, erdészek; július első vasárnapján a tűzoltók, a kéményseprők, a vámosok, a határőrök, a honvédség és a rendőrség, míg augusztusban Havasboldogasszony napján pedig a fiatalok és a Szűzanya tisztelői tartják itt háromnyelvű (magyar, horvát és német) zarándoklatukat. A ma is látható kápolna 1994-ben épült a hívek adományából a Szent Hubertusz és a Szűz Mária tiszteletére, körülötte pedig szoborpark található, melyek a mesterségek védőszentjeit ábrázolják. Ezen információk a kihelyezett ismertető tábláról származnak.

Előbb a szoborparkot néztem végig, számos új dolgot tanultam, többek között hogy Szent Miklós a pálinkafőzők védőszentje (is)! J Szent Kristóf pedig az útonlévők patrónusa. Szobrának talapzatán az alábbi mondat olvasható: „Járművel vagy gyalog. Az úton társak vagyunk”

10_29.jpg

Szoborpark, mesterségek védőszentjei

11_26.jpg

Szent Kristóf, az útonlévők patrónusa

Ezután a kápolnába is bekukkantottam, bent több művészi festményre lettem figyelmes, igazán remek műalkotások!

7_36.jpg

Peruska Mária kápolna kívülről...

9_31.jpg... és belülről

8_35.jpg

Csodaszép festmény

A lelki felfrissülés után visszatekertem a már bejárt útszakaszon a piros sáv jelzésekig, majd balra kanyarodva folytattam utamat a csepregi szőlőhegy felé, a továbbra is sakktáblaszerű úthálózaton jobbra-balra cikáztam, több helyen erdészkunyhókkal az elágazásokban. Az utolsó kunyhónál, ahol a piros sáv jobbra tért le én az egyenes irányt választottam és a kék kerékpár jelzéseket követtem tovább.

A Rothermann kertnél lyukadtam ki az erdőből, a távolban pedig Csepreg kisvárosa tűnt fel a völgyben. Mennyi régi szép emlék! Egy időben bizony heti rendszerességgel jártam a hangulatos kisvárosba szívem választásának hatására! :) Most „csak” a szőlőhegy volt tervben, a kert melletti információs táblán pár információmorzsát találtam a hely névadójáról, a Rothermann családról. Ők voltak a 20. század elejétől egészen az államosításig Csepreg egyik legjelentősebb földbirtokosai, az ő emléküket őrzi a kis erdei pihenőhely. A szőlőtőkék közvetlen szomszédságában, a fák alatt ugyanis padokkal, tűzrakóhellyel és egy kis játszótérrel várják ide a kikapcsolódni vágyókat!

Rothermann kert: kilátás Csepreg felé és a pihenőhely (galéria)

Én azonban most a fotózkodás után egy kis jelzetlen erdei ösvényen vissza kívántam csatlakozni a nemrég elhagyott piros sáv jelezte turistaútba. Ehhez bizony meg kellett küzdenem, az ösvény bizony elég szűk volt, kidőlt fa is fűszerezte a kihívást, kis emelkedő – lejtő kombóval, de hamisítatlan őszi hangulattal. Ha lassan is, de megtettem azt a néhány száz métert, ami a piros sávig előttem volt.

16_23.jpg

Ilyen környezetben minden méter tekerés élmény!

Innentől már ismét „autópálya” minőségű földúton, a Horváth kert mellett elgurulva értem le a Rámok szőlőhegy aljába. Itt az eredeti tervek szerint rögtön balra kanyarodtam volna, és a Bene-kúthoz tekertem volna át a szőlősorok alatt. De tudtam, hogy ha jobbra indexelek, egy másik forrást, név szerint a Sajbók-forrást is megnézhetem. Ezt egy irányjelző tábla is egyértelművé tette számomra, így hát meg is ejtettem a fentebb vázolt kitérőt. A forrás foglalata bal kéz felől volt, kissé tán eldugott helyen, de felfigyeltem rá és le is sétáltam hozzá a kis lépcsősoron, lábaimat csalán kényeztette eközben. Legelőször azt hittem, hogy a szárazság hatására teljesen kiapadt a forrás, azonban közelebbről megfigyelve milliméteres átmérővel ugyan, de víz csobogott a mohával borított kövekre a kifolyóból. Ezt akkor most nem kóstolom meg – vélekedtem, ugyanis nem szerettem volna a fél napomat itt tölteni, mire a kulacsom megtelt volna friss forrásvízzel. Na meg lesz még egy pár vízvételi lehetőségem még a túra során – jegyeztem meg!

17_23.jpg

Sajbók-forrás

A szőlőhegy aljában áttekertem a Bene-forráshoz, mely a szőlőhegy és a Peresznye-patak felduzzasztásával létrehozott Bene-hegyi horgásztó találkozásánál ered. Ennek vízhozama már jóval nagyobb volt alig egy kilométerre lévő társához képest. A forrás fölött pedig a Szent Orbán szobrot néztem meg, melyet a szőlőhegyi telektulajdonosok állíttattak. Szerencsére az állapotára nem lehet kifogás, és a környék maga is gondozott, pihenésre tökéletes! Na persze nem a szőlősgazdáknak, mert nekik aztán lehet teendőjük a szőlősorok között! :)

18_18.jpg

Szent Orbán szobra

19_17.jpg

Bene-forrás

A horgásztó partjára érve, a nyeregből lepattanva már szaladtam is ki az egyik stégre, hogy a vízfelületet közelebbről is szemügyre vehessem. Csillogó víztükör, kék ég, egyre kellemesebb hőmérséklet, szinte teljes csend, őszi színek… Itthon vagyok! :) Aztán a biciklihez visszafele sétálva érdekes formára szabott lombkoronájú fákra lettem figyelmes… Vajon esernyőre vagy gombára hajaznak inkább? – tettem fel magamnak a kérdést. A választ továbbra sem tudom…

20_16.jpg

Csepregi-horgásztó

21_14.jpg

Érdekes formára szabott fák

A horgásztó gátján tekertem tovább immáron a hátam mögött a szőlőheggyel: bal kéz felé elnézve egy másik tóra lehet rápillantani, sokkal inkább tűnik természetes, háborítatlan tónak, mint amely mellett eddig haladtam. A távolba elnézve a nádas melletti uszadékfákon madarak csücsültek, tőkés récék úszkáltak mindenfelé… Mígnem nagy zajjal jött egy terepjáró szétverve az idillt, mellé hatalmas homokvihart is kavart. A madarak ennek hatására repülő üzemmódra váltottak és felettem áthúzva a nagyobb tó felé vették az irányt…

Gazdag madárvilág (galéria)

Én pedig Kiszsidány felé: kiérve az országútra balra kanyarodtam, továbbra is kellemesen hullámzó tájon tekertem. Hamarosan feltűnt a távolban Kiszsidány apró települése, hátrébb a horvátzsidányi Keresztelő Szent János templom, leghátul pedig a Kőszegi-hegység is! Nem is lehetett tovább haladni fényképezés nélkül, mondanom sem kell.

27_8.jpg

Kilátás a Kiszsidány feletti domb tetejéről

Begurulva a faluba a „mélypont” előtt a sárga sáv jelzései balra csábítottak, de egy rövid kitérőt azért tettem a település 1882-ben épített templomához (Mária Neve Római Katolikus Templom), mely nem csak kívülről, hanem az ajtaján bepillantva belülről is üdítő látvány volt, ismét csak egy szépen karbantartott vallási hely.

Kiszsidány épített látnivalói (galéria)

Visszatérve a sárga sáv jelzéseihez a falucskán keresztül vezetett az utam, elhaladtam egy harangtorony mellett, majd egy jobb kanyart véve a Kiszsidányi-forrásnál álltam meg frissíteni és pótolni az addigra teljesen megcsappant vízkészletemet. Ugyanis tudtam, hogy e forrás vize garancia a felüdülésre és a felfrissülésre, számos alkalommal volt szerencsém a korábbiak során „tesztelni” e forrásvizet, melynek vízgyűjtő területe csak és kizárólag erdő, mentes minden káros behatástól! – hirdeti is az információs tábla. Egy biztos, nincs még egy forrás, amiből ennyit ittam volna eddigi pályafutásom során, mint a kiszsidányi! :) A forrás azonban nem csak az isteni vizéről híres, hanem a néphagyományi szokásokról is – hirdeti ugyancsak a tájékoztató tábla.

Két hagyomány is kötődik hozzá, egyik a minden év Pünkösd szombatján zajló „Forráskút-rámolás”, ami a legényavatás szertartása volt a forrás rendbetétele mellett. Ezen a napon a legények a forrás vizét sajtárokkal kimerték, majd az avatás előtt álló legényeknek le kellett menniük a mintegy 5 méter mély terméskőből kirakott kútba, és fel kellett hozniuk a fenekéről egy vödör homokot, ezzel bizonyítva bátorságukat. Így kettő legyet ütöttek egy csapásra, ugyanis nem csak a bátorságukról tettek tanúbizonyságot, hanem a kút alját is megtisztították. Kellemest a hasznossal összekapcsolás tipikus példája!

A másik népi hagyomány pedig a téli időszakban esedékes, az ún. „Beborotválás” ünnepe, mely során a legényavatáson átesett delikvenseket férfivá avatták.

30_4.jpg

Kiszsidányi-forrás

A felfrissülés után irány tovább a sárga sávon Horvátzsidány! Hát itt bizony a lehető legkisebb áttételre kellett visszaváltanom, a szűk és hepehupás, hullámzó terepen alig tudtam gyorsabban haladni, mintha sétáltam volna, de sebaj, kell a kihívás. Egy kis Mária kegyhely mellett elhaladva rögvest Horvátzsidány szélső portáinál találtam magamat, beérve a temetőhöz egy kis megállót iktattam be, megnéztem a mellette emelt impozáns Keresztelő Szent János templomot is.

31_6.jpg

Kegyhely a két falu között

Horvátzsidány, Keresztelő Szent János templom (galéria)

A falun keresztül végig a sárga sáv jelzéseket követtem, át a hídon, a kocsmánál balra Ólmod felé! Nemsoká a házakat ismét kilátás váltotta fel: fenyvesek és a távolban a Kőszegi-hegység ismét, nem is kell ennél több. Komoly lejtő következett, aljában egy horvát nyelvű kőkereszttel, utalva arra, hogy továbbra is olyan környéken járok, ahol sok horvát nemzetiségű ember él. A komoly lejtőt persze komoly emelkedő követte, de szerencsére a tetejére felérve már megpillanthattam Ólmod kis falvacskáját, rögtön hozzám legközelebb a Szent Márton templommal.

34_4.jpg

Ólmod felé közeledvén, a kép közepén a Szent Márton templom

Szent Márton templom belülről

Odaérve felnéztem a bejáratához, láttam, hogy éppen egy férfi megy be. Ha már erre járok, csak benézek, persze ha kapok rá engedélyt – gondoltam és így is tettem. Természetesen pozitív volt a válasz, így máris az apró templom belső kialakítását vehetem górcső alá. Nagyon tetszik, szép festmények, díszes oltár és egyéb berendezések – jegyeztem meg. Erre jött a válasz a férfitől, aki mint később kiderült, a falu polgármestere: nemrég lett felújítva kívül-belül a templom, de már most repedeznek a festmények, a vakolat, mutatja is több helyen, valamint azt ecseteli, hogy a felújításra kiadott összeg egy jelentős részével nem is tudott elszámolni a kivitelező, emellé a fent említett nem túl minőségi munkát nyújtotta „cserébe”. Már most néhány évvel a komplett felújítás után ismét állagmegóvást kellett végrehajtani a mennyezeti festményen… Így már elszomorító a helyzet! - véltem. Aztán szóba került még a falu, annak lakossága, a helyi horvát nemzetiség helyzete, érdekes volt vele mindezekről elbeszélgetni. A horvát nyelv használata a vegyes házasságok miatt egyre ritkább, de a falu lélekszáma az utóbbi időkben minimálisan ugyan, de emelkedett, és ami örömtelibb, hogy több a fiatalkorú, mint a nyugdíjas. És az egyik legideálisabb falu az országban adózás szempontjából is, mert nagy a munkaképesek aránya, és azok dolgoznak is – mesélte.

Elbúcsúzván tőle folytattam tekergésemet egészen a szomszéd ház előtti ismertető tábláig. Itt megtudtam, hogy a települést a Trianoni békeszerződés Ausztriának ítélte, ám az itt élők többször is kifejezték, hogy Magyarországhoz szeretnének tartozni, így 1923-ban egy csereegyezmény keretein belül Ólmod és Szentpéterfa visszakerült magyar földre, míg Rendek (Liebing) és Rőtfalva (Rattersdorf) osztrák kézre került. Emiatt kiérdemelte Ólmod a hűség faluja megtisztelő címet! Innen már megállás nélkül tekertem keresztül a településen, majd onnan kiérve az addigi aszfaltos borítású utat zúzottkő váltotta fel, mellé jött az eddigi legkomolyabb emelkedő is. A polgármester meg is jegyezte, hogy talán fel tudok rajta tekerni, de nem biztos. Ugyan ismét kis áttétellel, de sikerrel vettem az akadályt, mire felértem a fenyvesek között a dombtetőre azonban rendesen megizzadtam, le is vettem az addig jóleső meleget nyújtó mellényemet. Ahol mindezt megtettem, elnézve balra az erdő avarszintjére, légyölő galócákra lettem figyelmes, nem is bírtam ki kattintgatás nélkül. Később kiderült, jól tettem, ugyanis bár számos fenyvesen vágtam át a későbbiekben, de akármennyire is figyeltem, légyölő galócát többet nem láttam.

37_4.jpg

A fenyőerdő próbálta enyhíteni az emelkedő okozta túlhevülésemet :)

38_4.jpg

Légyölő galócák

A dombtetőn becsatlakoztam az OKT útvonalába, rögtön egy népes túrázó csapattal találkoztam és a velük kiránduló népes kutyahaddal. Ám nem sokáig haladtam az OKT-n, a kék forrás és a Mária út jelezte letérőnél balra indexeltem az Őz-kút felé. Itt is nagyon rég jártam, mikor a közelében elrejtett geoládát kerestem meg. Így nem emlékeztem, hogy milyen meredek is az oda levezető út! Itt vissza kéne tekernem? Biztos? – bizonytalanodtam el. A forráshoz leszáguldva egyet pihentem, fényképeztem, majd a telefonos térképemet kezdtem el tanulmányozni. Ha tovább megyek a Mária úton, akkor egy eddig a terveim között nem szereplő kápolnát is útba ejthetek! – pattant ki a szikra a fejemből.

39_4.jpg

Őz-kút

Így is tettem, a meredek visszaút helyett a – mint később kiderült még meredekebb – továbbutat választottam. Előbb legurultam a völgy legalján csörgedező patakig, egy pallón áttekertem fölötte, majd a fejemet felemelve egy brutálisan meredek emelkedő kényszerített megállásra. Nincs az az Isten, hogy én itt feltekerjek – állapítottam meg, majd leszállva a bicikliről elkezdtem azt feltolni. Na de ez sem ilyen könnyű ám, amilyennek tűnik! Legyen elég annyi az emelkedő meredekségének leírásához, hogy még a gyalogos túrázók számára is kreáltak korlátot hozzá, ehhez egy extra száraz, csúszós talaj párosult. Szépen lassan sikerült csak feltolnom a szerkezetet a tetejére, ahol akácos fogadott, tele gombatelepekkel. Itt már tudtam tekerni, de csak óvatosan és lassan, majd jött egy újabb combos emelkedő, de ezt már legkisebb áttételben ugyan, de sikerült meghódítanom, bár a hátsó kerekem több helyen is kipörgött a tűlevélpaplanon… Felérve már megpillantottam a dombtetőn álló kis Belovich kápolnát, hamarosan ott is voltam, ahonnan a hegyek felé sokadjára nyílt remek kilátás.

40_3.jpg

Belovich kápolna

41_4.jpg

És a kilátás közvetlenül mellőle

Ha már lúd, hát legyen kövér: tudtam, hogy innen ha kimegyek az országútra, nem messze Horvátzsidány felé lesz egy még ennél is apróbb kápolna, kitérő ugyan, de mit számít ez már. Így hát néhány perc múlva már a kis sárga Mária kápolna padján majszoltam el egy müzliszeletet, majd állítottam helyre az utolsó vadgesztenye helyrerakásával a kis vadgesztenye keresztet a kápolna bejáratánál.

42_3.jpg

Mária kápolna Horvátzsidány határában

43_4.jpg

Vadgesztenye kereszt "javítva" (a legalsó szemet raktam én a helyére)

És most már nem volt más hátra, mint valóban megtalálni a túra eredeti célját, a Szarvas- vagy más néven Hubertusz-forrást. Ehhez az országúton Kőszeg felé vettem az irányt, kis emelkedés után ahol az OKT keresztezi azt, balra tértem le, ismét összefutva egyhamar a korábban már leírt kutyás társasággal. Kilométereken át egyenesen haladtam a murvás úton, változatos erdőkben, itt-ott erdőfoltok mellett eltekerve. Aztán a térkép szerint jobbra kellett térnem, a piros forrás jelzésre. És valóban, a jobbos utáni első néhány fa valamelyikén jobb oldalt megpillantottam a kopottas piros pöttyöcskét. És innentől nagyjából ennyi is volt ennek a turistaútnak a jelzettsége. De tudtam, csak egyenesen egy magánház kerítéséig!

44_4.jpg

Szarvas-forrás, jövök!

Avarszőnyeg susogott kerekeim alatt, jól lehetett haladni az egyre inkább vadregényesebbé váló terepen, aztán egyszer csak elfogyott alattam az út, egy patak vágta azt el. Nem volt mást tenni, mint átemelni felette a biciklit, majd visszapattanni a nyergébe, és megkeresni az út folytatását. Ez szerencsére szinte azonnal sikerült, és máris a magánház mellett voltam. Tudtam, hogy itt jobbra kell letérnem, és ott is leszek a forrásnál. De megint csak gyanús lett egy idő után, hogy már ott kellene lennem… De forrásnak se híre, se hamva… Gyors térképismereti percek, túlmentem ismét… Innentől a térképet nem raktam el, így rá is leltem az utolsó letérés pontos helyére, majd legurultam a patakpartra. Egy kis kunyhó mellett egy kútra lettem figyelmes, melynek rozsdás csövéből csörgedezik valami… Mellette pár betonelemmel… Hát ez nem az, amit én keresek, de akkor mégis hol lehet a díszes foglalat? – foglalkoztatott a gondolat. A dzsindzsába is látogatást téve kerestem az esetleges másik forrást, de eredménytelenül. Aztán megláttam az ocsmány betonelemek mögött a szarvasfejet, bár egyben, de maga a foglalat eltávolítva eredeti helyétől...

45_4.jpg

Amire számítottam... (forrás: https://www.kozterkep.hu/~/19101/Szarvas_kut_Koszeg_1978.html)

46_5.jpg

47_4.jpg

És amit tapasztaltam :(

Ez nagyon elszomorított: ismét csak egy tönkretett látványosság. Így inkább vissza is pattantam a kerékpáromra, és megcéloztam Kőszegfalvát. Tudtam, hogy a turistaút valahol balra tér le, de amit láttam leágazást, az nem volt csábító biciklis szemmel, így inkább végig az egyenes irányt választva, előbb egy lovas tanya, majd egy gyümölcsöskert mellett elszáguldva értem ki az ezerszínű erdőből. A távolban pedig a túrán utoljára, de tisztán feltűntek a Kőszegi-hegység csúcsai, Kőszeg történelmi belvárosa, a Kálvária-hegy tetején tornyosuló Kálvária templom, az Óház kilátó, valamint a már karnyújtásnyira fekvő Kőszegfalva. A mezőn keresztültekerve tértem vissza Kőszegfalvára, majd innentől végig kemény borításon haladva értem haza. Így a túra összesen 71 km-es lett, jó kis lazulós, de azért fárasztó menet volt, számos látnivalóval, mindenkinek ajánlom, hogy akár két keréken, akár két lábon, de járjátok be a környéket! :)

48_3.jpg

Kiérve az Alsó-erdőből ez a látvány fogadott búcsúzóul

A bejegyzés trackback címe:

https://soos93.blog.hu/api/trackback/id/tr7814320099

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Túraajánlók, élmények

Hazánk egy valódi kincsesbánya: telis-tele van szebbnél-szebb természeti látnivalókkal! A bejegyzéseimen keresztül szeretném ezeket nektek bemutatni! :)

Friss topikok

https://www.facebook.com/barangoljunkegyutt/