Dél Zala dombjai 3x100 - első felvonás

Mi mást is tehetne az ember az év legmelegebb napjainak egyikén, minthogy strandoljon, a hűs árnyékban pihengessen? Akár túrázhat is Zala megye déli részének dimbes-dombos vidékén!

Már régóta szemeztem ezzel az "instant" túrával, de eddig nem volt merszem belevágni a kalandba. Múlt héten a Szondi 110-re lettem volna hivatalos, de gyomorproblémák miatt kénytelen voltam kihagyni, és a hétvégét pihenéssel tölteni. Úgy voltam vele, hogy pótolni kellene a kilométerhiányomat egy jó kis túrával, azonban e hétvégére nem találtam 100 km körüli túrát a hazai kínálatban. Így újra felvetődött bennem a gondolat, hogy bele kéne kezdeni a Dél Zala dombjai gyalogos 3x100 km-es verziójába, mert ezt a mostani erőnlétemmel teljesíthetőnek éreztem. Így hát gyorsan szabadságot intéztem a pénteki napra, valamint megkértem öcsémet, hogy segítsen nekem kísérőként, ezzel is megkönnyítve a dolgomat. Szerencsére elvállalta e nemes feladatot, így már csak le kellett utaznom a rajt helyszínére. Újfent csak szerencse, hogy a túra Nagykanizsáról indul, ahol mamám is lakik, így adódott a lehetőség, hogy nála aludjak a túra előtt. 

Így is történt, csütörtök este már Nagykanizsán voltunk öcsémmel, ahol finom babgulyással vártak minket, hozzá kísérőként tepertős pogival. Természetesen nem tudtam megállni, hogy ne toljak be 3 nagy tányérral, mondván hogy másnap úgyis ledolgozom. Másnap korán terveztem az indulást, hogy a péntek estére jósolt hidegfrontból a lehető legkevesebbet kapjak az út során. Emiatt korán le is dőltem, már fél 9 környékén megpróbáltam elaludni, persze kevés sikerrel... :) Az eredetileg fél 5-ös rajtidőt felülírta az éjszaka, ugyanis felébredtem 2 előtt kicsivel, így úgy voltam vele, hogy ez egy jel, induljak hát rögvest. 

Gyors reggeli után 2:20-kor már a Hevesi Sándor Művelődési Központ parkolójában ellőttem a startpisztolyt, majd a piros sáv jelzésen elindultam kifelé a városból. Vagy 300 méterrel a rajt helyszínétől elhaladtam mamámék háza mellett, majd a vasút felett átívelő hídon átsétálva már a temető mellett haladtam, ahol egyébként déd- és ükszüleim is nyugszanak, így az út eleje teljesen ismert volt számomra.

A temető után jobbra fordulva elhagytam Nagykanizsa utolsó házait-üzemeit, és előbb aszfaltos, majd murvás úton haladtam egészen Miklósfáig. Az út ezen szakaszán a csillagos égboltban gyönyörködtem, valamint belefutottam az egyik legkomolyabb lassító tényező első példányaiba, melyet szederbokornak hívnak. Az út szinte végig szederbokrokkal volt "kikövezve", így nem kevés időt elvett, amit persze egy cseppet sem bántam, hiszen egyik kedvenc gyümölcsömet dézsmálhattam meg! 

Miklósfa után pár száz méterrel a miklósfai arborétum bejáratánál találtam magamat, melyen bejutva végig sétáltam annak területén, a sötétben csak annyit tudtam megállapítani, hogy az arborétum változatos növényvilággal rendelkezik - mely abszolút nem meglepő... A hátsó bejáratot elhagyva rögvest egy kis tónál találtam magamat, mellette kis pihenőhellyel, na meg komoly aljnövényzettel, mely a későbbiekben még jelentősebbé vált. A tónál volt az első ellenőrző pont is, így megejtettem a becsekkolást, majd a hajnali párás időnek köszönhetően a teljesen nedves, térdig-derékig érő aljnövényzetben törtem magamnak az utat az éjszakában. A futócipőm mondani sem kell nagyjából 1 perc alatt teljesen beázott, tocsogott benne a víz, de tudtam, hogy ha majd vége lesz a dzsungelharcnak és újra murvás útra érek, gyorsan megszárad. 

A várva várt murvás út helyett földutat kaptam, komoly mennyiségű homokkal fűszerezve, így a nedves cipőm és zoknim csak úgy nyelte magába a finom szemcséjű homokot, tovább növelve az élvezeti faktort. A földutat követtem végig mezőgazdasági területeken át egészen a liszói műútig, közben többször is a helyi vadvilág egyedeinek társaságában. Bár ők inkább a futó kategóriában indultak :)

A műutat elérve a piros keresztet követve kezdtem bele az első igazi emelkedőbe, mely a Mórichelyi hegyre vezetett fel. Ekkor már a távolban pirkadni kezdett, az ég alja narancssárgás színekben pompázott.

20180810_051932.jpg

A hegyről lejutva Liszó következett, a második ellenőrzőponttal a templomnál. Innentől már elegendő természetes fény állt a rendelkezésemre a tájékozódáshoz, így a fejlámpát elrakva folytattam túrámat továbbra is a piros kereszten egészen Bagoláig. Az út ezen szakaszára jellemző volt, hogy a jelzések több helyen is ritkásak voltak, így többször is a GPS-re kellett hagyatkoznom, annak ellenére, hogy próbáltam a tájékozódási képességeim és a kinyomtatott útleírás alapján haladni, minél kevésbé a technikára hagyatkozva. Továbbra is nagyvadak keresztezték utamat, sokszor farkasszemet néztünk, persze pont ilyenkor van a fényképezőm a húgomnál, aki táborba ment és elkérte tőlem azt... :/ A telefonom fényképezője pedig nem a jó zoomjáról híres, hogy finoman fogalmazzak, de persze nem is ez a fő funkciója.

20180810_053613.jpg

20180810_055644.jpg

A cipőm és egyúttal a zoknim is több részletben kapta az aljnövényzeten lecsapódó párát, így nemigen volt lehetősége a tartós szárazságra. Tudtam már, hogy később ezzel gondok lesznek, talp felázás formájában... Bagolán újabb EP, telefonos bejelentkezés, majd jelzésváltás, a zöld kereszt (mely a térképen zöld sávként szerepelte, de én felfestve néhány kósza zöld kereszttel találkoztam...) a település hegyén végigvezetve juttatott vissza Nagykanizsa határába, a Csónakázó-tóhoz. 

Következő feladat a tó megkerülése, valamint öcsém felhívása volt, hogy lassan készülődjön. Ugyanis első találkozópontnak a Hétbükkfa-forrás volt megbeszélve. A tó megkerülése közben több horgásszal és futóval is találkoztam, valamint kezdtem érezni a Nap első komolyabb sugarait, így elő is vettem a sapkámat, óvakodva a napszúrástól. A forráshoz egyszerre érkeztünk öcsémmel, így a forrás hűsítő vize mellé további hideg folyadékot és egy kis reggelit is kaptam. 

Készleteimet feltöltve vágtam bele az útvonalleírás alapján is nehezen követhető szakasznak Zalaszentjakabig. A  forrástól egészen az újudvari TV-torony lábáig a zöld sávot kellett volna követnem, mely a forrás után pár száz méterrel az újonnan átadott kilátó mellett (mely jelenleg az ország legmagasabb kilátója!) haladt el.

 20180810_080222.jpg

Felmenni azonban nem tudtam megcsodálni a panorámát, mert reggel 8-kor még nem volt nyitvatartási idő, még jó, hogy többször jövök Nagykanizsára, így lesz lehetőségem ide feljutni. A kilátó után az utak is egyre gazosabbá váltak, a jelzések is ritkássá, így a leírásra hagyatkozva jutottam el Zalaszentjakabig. Illetve mint a faluban történő becsekkolásom után kiderült, a legvégén a hivatalos track útvonala helyett egy azzal párhuzamos úton értem be a faluba. Itt öcsém újabb frissítőponttal kedveskedett, leginkább folyadék-utánpótlásra vágytam, az egyre komolyabb forróság miatt (a falu előtti utolsó 2-3 km-t a tűző napon töltöttem). 

Innentől kitett, aszfaltos, majd murvás szakasz következett az M7-es autópálya alatt átvezető földútig. Itt első ízben piros-fehér szalagokba botlottam, eszembe juttatva a túra előtt Koskócsák Mihálynak írt kommentemet (ő előttem 2 nappal indult a 300-on), hogy a rosszul jelzett szakaszokon szalagozást elfogadok :) A sztráda alatt átjutva végre erdős szakasz következett. Azonban most az árnyékos résznek sem tudtam felhőtlenül örülni, ugyanis a meleg és terhelés hatására egyre jobban izzadó testemre a hűvös erdőben pihengető bogarak tucatjai figyeltek fel. Vagy legalábbis arra gyanakodtam, hogy az izzadtságra/vízre jönnek, ha már máshol azt nem találnak az erdőben a szárazság miatt... Nem először tapasztaltam ezt, mint ahogyan azt is, hogy sokszor csak rám jönnek, míg más túratársamra nem, fogalmam sincs, hogy mit bocsáthatok ki, ami nekik ennyire bejön. Szóval úgy éreztem magam, mint a tehén hátsó része, amely körül hemzsegnek a legyek... Ő a farkával, én meg a kezemmel hesegettem a körülöttem repkedő bogarakat. Egyrészt fárasztó is volt, másrészt demoralizáló, mert tudtam, hogy ez az állapot egészen sötétedésig fenn fog maradni az erdős-hűs szakaszokon, mely azt jelentette, hogy több órán át kell majd tűrnöm a kellemetlen társaságot, akik többször is agresszíven próbáltak a szemembe, fülembe, orromba bejutni... Még jó, hogy legalább a szemüvegem akadályt jelentett számukra.

A 7-es főutat átszelve vége lett a bogaras, erdős szakasznak, szőlőskertek mentén folytattam utamat, több helyen is már ránézésre érett szőlőfürtök lógtak a szőlőkacsokról. A szőlőhegyet elhagyva rövid, de meredek lejtő következett a Galamboki-horgásztóig, ahol ismét csak ellenőrző- és frissítőpont várt rám. A hely hangulata nagyon bejött nekem, nyugodtságot árasztott felém, mely jól is esett az első 50 km után. Ekkor megbeszéltem öcsémmel, hogy ő menjen csak vissza mamáékhoz ebédre, és majd Nagybakónakon találkozunk újra.

Ő tehát Nagykanizsa felé vette az irányt, én pedig Csapi felé, végig aszfalton, majd a falu épülő templománál balra kanyarodva egy komoly emelkedő fogadott.

20180810_115654.jpg

Ezt leküzdve, komoly verejtékezéssel kísérve végre eljött a várt letérés az országútról. Déli 12 óra volt ekkor, az elém táruló látvány pedig kicsit letaglózott. Amerre a szemem ellátott, erdőt nemigen láttam a közelben... Telefonomra ránézve pedig jól láttam, hogy itt bizony egészen Nagybakónakig az erdős részek minimálisak lesznek. Bogarak szempontjából nem bántam persze, de a napszúrástól egyre inkább kezdtem tartani...

A sapka végig a fejemen volt, valamint folyamatosan ittam és ittam, ennyit tudtam tenni azért, hogy a lehető legkisebb eséllyel kapjak napszúrást, volt már nagyon kellemetlen tapasztalom e téren a múltban. A Nagybakónakig tartó út a jelzések szinte teljes hiánya ellenére jól követhető volt, csupán néhányszor ágazott el az út, ekkor kértem csak a telefonom segítségét. A falut egy kis harangláb + kőkereszt kombináció mellett elhaladva értem el, ekkor a falu felső, hegyi részén bandukoltam, gyönyörű kilátással a völgyben és a szemközti dombon elterülő településre, valamint az újudvari TV-toronyra. Szívesen elfogadnék itt egy kis hétvégi nyaralót, igazi kis gyöngyszem ez a kis falvacska!

Rövid, de annál intenzívebb lejtő alján értem el a templomot, ahol gyors becsekkolás után a bolt felé vettem az irányt, gondoltam hogy így a legmelegebb időszakban jól fog esni egy kis hűsítő jégkrém. Azonban a bolt zárva volt, ráadásul eladó a státusza, így gyanítom, hogy nem is fog mostanság kinyitni. Így hát nem maradt más opció, mint a saját ellátmány előhorgászása a tatyómból frissítés gyanánt.

A vegyesboltot elhagyva a falu eddig csak távolról megcsodált dombját kellett meghódítani, azonban nem tudtam kihagyni a temetőben hívogató közkutat a domb megmászása előtt. Szó szerint percekig hűtöttem a fejemet a jéghideg vízben, na ez már valódi felfrissülés volt, újult erővel vágtam neki a TV-torony oldaláig tartó menetelésnek! Na de a TV-torony ellenőrzőpont nem 62 km-nél van, hanem 101 km-nél! Bizony ám, most csak megközelítettem az objektumot, ugyanis mielőtt felértem volna a dombtetőre, egy derékszögű jobbost vettem a híres Kőszikla-szurdok feléa kék háromszögön! Az RP-DDK során már megismertem e természeti csodát, és annak veszélyeit is, a szárazság ellenére most is csordogált benne patak, a löszös-homokkövess nedves talaj pedig ismét csak óvatosságra és lassú előrehaladásra késztetett. Emlékemben még tisztán él a 2 évvel itt elkövetett zakózásom ugyanis... Most szerencsére csak pozitív élményekkel jutottam ki a szurdokból, mely ismét csak impozáns látványt nyújtott a létrákkal, a meredek oldalfalakkal és a benne csörgedező patak által formált mederrel.

A szurdok után, de még a falu előtt érintettem az Eszperantó-forrást. Az RP-DDK utam során is megjegyeztem magamnak, hogy milyen klassz kis hely ez, most ezt csak megerősíteni tudtam! Források hada, hűs erdő, pihenőhelyek, nyugalom, kell ennél több? 

A forrásokat elhagyva a DDK kék sáv jelzését kellett követnem egészen Zalakarosig. Nagybakónak határában már várt öcsém, mamáméktól hozott, frissen sütött, paprikás lisztbe forgatott halacskával, hozzá házi burgonyachipssel. Nem semmi kis frissítőpont volt, nem panaszkodhatok! Annyi volt, hogy a komoly étvágyam ellenére jutott későbbre is! :)

A gasztronómiai élvezetek után megkezdtem az Öröm-hegy felé vezető utamat. Először réteken át vezetett az utam, mely több okból is megmaradt emlékeim között a DDK vándorlásomról. Egyrészt mert a kitaposott út közepén egy kecskébe botlottam anno, aki nemigen akart tágítani és elengedni, így több percnyi várakozás után a bozótban tudtam csak őt kikerülni nagy ívben. Szerencsére most a kecskéket bezárva találtam a karámjukba. :) Másrészt pedig a patakon(?) való átkelés után derékig érő aljnövényzet és az azt követő erdős, benőtt rész miatt maradt meg  e szakasz. Örömmel tapasztaltam, hogy a rét le lett kaszálva nemrég, így alacsony volt az aljnövényzet, az erdős részen vezető utat pedig teljes mértékben kitisztították, autóval is kényelmesen el lehet már erre haladni az erdészeknek, és nem kell még gyalogos üzemmódban is hajolgatni jobbra-balra a különböző tüskés bokroktól/fáktól.

20180810_144906.jpg

20180810_154103.jpg

Most az Öröm-hegyre érve a Rockenbauer kopjafánál kellett bejelentenem ottjártamat, így nem tettem kitérőt a kulcsosházhoz, amelynél anno a kedves helyiek még szódavízzel is kínáltak az akkor szintén meleg nyári napon. A kopjafától kellemes erdei szakasz következett volna egészen Zalakarosig, ha nem lett volna bogárkoszorú a fejem körül. Így inkább küzdés volt ellenük, lelkileg nem volt egy egyszerű szakasz... A távolban pedig már halk dörgéseket hallottam, jelezvén, hogy a hidegfront valóban erre tart. Grátiszként pedig a lefázott talpam egyre érzékenyebb lett, egyre komolyabb fájdalmakat okozva, de ekkor még ez volt a legkisebb problémám...

Zalakarosra beérve a sárga körséta jelzést követtem a kilátóig, ami legutóbbi ottjártam óta rendesen megnőtt és megszépült szerencsére, gyorsan fel is szaladtam a tetejére körülnézni. El lehetett látni a Balaton felé, a Keszthelyi-hegység és a Balaton-felvidék vonulataiban gyönyörködhettem, valamint az alattam közvetlenül elterülő Zalakarosban. A Kis-Balatonnak csak egy kis szegletét láttam, azt jobban a Zalakaros előtti szakasz végén lévő rétről lehetett jobban szemügyre venni.

Öcsém itt is már egy ideje rám várt, azonban megbeszéltem vele, hogy a csak 4 km-re lévő Zalamerenyén fogok frissíteni. Úgy is lett, ott ismét halacska volt a menü. :) No de odáig is el kellett jutnom... Előbb a sárga körsétán folytattam utamat aszfalton, majd egy éles balkanyarral újra a zöld sáv vezetett előre. Itt a nap által kevésbé ért szakaszon nagyon komoly dagonya fogadott, néhányszor alig tudtam kikerülni azt. Ez már ízelítőt adott, hogy milyen is lehet a talajviszony egy komolyabb esőzés után. Ember legyen a talpán, aki ilyen terepen hosszú távon képes túrázni! Szerencsére az útviszonyok viszonylag gyorsan újra kielégítőek lettek, a dörgések is bár egyre hangosabbak lettek, jelentős változás az időjárásban ekkor még nem volt tapasztalható.

Zalamerenyén a tó előtt találkoztam öcsémmel tehát, a frissítés után pedig a tó mellett elhaladva beregisztráltam ottjártamat, majd a zöld sávot követtem egészen Orosztonyig. A tó után változatos terepen haladtam, volt kellemes erdős szakasz, ahol érdekes módon kevesebb volt a bogárhad, volt villanypásztorral elkerített napraforgó mező, elapadt forrás, teljesen őserdőt idéző meredek, alig kijárt szakasz, végül pedig szántóföldek között haladó murvás út. A murvás út kezdte teljesen kikészíteni a talpaimat, eszembe is jutott, hogy a korábban próbálkozó sorstársak Orosztonynál szálltak ki, gondolkodtam is rajta, hogy vajon mi is lehetett az oka, de én elhatároztam, hogy a fájdalmak ellenére folytatom majd az utamat tovább! Közben pedig a távolban vészjósló fellegeket és a fel-felvillanó villámokat csodáltam, ekkor még szerencsére szárazon. :)

20180810_193537.jpg

Orosztonyba érve a templomnál ellenőrző és frissítőpont várt, illetve inkább taktikai megbeszélés pontja, ugyanis megbeszéltem öcsémmel, hogy mit kis kérnék a következő állomáson, mely a piros sávot követve alig 1 km-re lévő Kerecsenyen volt tervben. Mondtam is neki, hogy siessen autóval, mert neki jóval nagyobb kerülő, én meg csak átvágok a völgyön, és ott is leszek rögtön! :) 

20180810_194345.jpg

Azért szerencsére gyorsabb volt, és a megbeszéltek szerint fogadott, ismét csak nagy segítséget nyújtva nekem! Az eső ekkor már szemerkélt, valamint mivel 8 óra magasságában járt az idő ekkor, így a fejlámpa elővétele és elemcseréje is megtörtént. Az energiapótlás után fogakat összeszorítva haladtam tovább előbb köves, majd erdei utakon a piros sáv majd a piros háromszög mentén. Az eső érdekes módon se nem erősödött, se nem állt el, hanem kitartóan szemerkélt, persze ezt nem bántam! A Gelséig tartó szakaszra ez a szemerkélő eső valamint az eddig nem tapasztalt komoly emelkedő-lejtő kombinációk voltak jellemzőek. Fél 9 után már nem lehetett tovább várni, fel kellett kapcsolnom a lámpát. Ekkor tőlem alig pár méterre futkározó rókakölykökre lettem figyelmes, az idilli pillanatot egy lecsapó villám zárta le... Ugyanis ekkor épp egy domb tetejére értem fel, ahol nemigen volt más, csak néhány nagyobb fa, azon kívül semmi "kiálló" dolog... Nem volt túl megnyugtató a helyzet, nem szerettem volna villámhárítóként funkcionálni, így a gerincszakaszokat próbáltam amilyen gyorsan csak lehet letudni. 

Emiatt a talpam miatt már lassuló tempómat muszájból növeltem, gyorsan el is értem a Szent Orbán szoborig, ahol öcsém ismét csak sok szeretettel és frissítővel várt! Illetve várt volna, ha elkészült volna azzal, de mint mondta, nem számított rám ilyen korán! Hát igen, a villámok begyorsítottak, ez tény! :) Így abban maradtunk, hogy majd az utolsó találkozási pontunknál, az újudvari TV-toronynál készíti el a szendvicsemet, most csak gyors bekaptam pár falatot és indultam is neki az újabb etapnak.

20180810_210504.jpg

Szerencsére a becsekkolást most sem felejtettem el, öcsém még reflektorral meg is világította nekem a szobrot, hogy jobban lássam! :) Ezt követően pedig megindultam immáron a kék keresztet követve a TV-torony irányába! Az út több helyen is komoly kihívást okozott számomra a hatalmas tócsák, nyomvályúk, sáros szakaszok és a méteres csalán kombinációja által. Sokszor csak nagyobb kerülőkkel tudtam csípés- és bokáig a sárban gázolás mentesen továbbhaladni, ez rendesen belassított! Az eső pedig továbbra is csak csepergett, az erdős szakaszon ebből nem is igen éreztem semmit. Az utolsó komoly emelkedő már a TV-toronyhoz vezetett, nagy öröm volt megpillantani a piros pontokat a közeli távolban, hogy éljek ezzel a paradox kifejezéssel. Az erdőből kiérve azonban az eső kezdett rákezdeni, a villámok és dörgések között eltelt idő is rövidült, tehát egyértelmű volt, hogy közeledik a vihar, de még ekkor is bíztam a száraz célba érkezésben!

20180810_211002.jpg

A TV-toronynál megejtettem a regisztrációt, majd itt már valóban frissítettem egy utolsót, valamint cserepólót és pár energiaszeletet raktam bele a táskámba végszükség esetére. Innen ugyanis már csak 8 km választott el a célomtól, addig már csak magamra számíthattam, az energia-tartalékaim pedig kifogyóban voltak. 

Elbúcsúztam öcsémtől, majd a DDK kék sávját (egészen a célig) követve megindultam előre! Rövid aszfaltos, szenvedős szakasz után kellemesebb, puhább talajú homokos erdészeti úton haladtam kissé emelkedő részen. Azonban nem csak én haladtam, hanem a vihar is, egyenesen felém. Az eső most már nem viccelt, rákezdett izomból, így esőkabát elő, gyors beöltözés, a szél is rendesen feltámadt mellé, a villámok pedig néhány másodpercenként bevilágították a környéket! Ijesztő, egyben emlékezetes látványt nyújtott a természet és a távoli falvak fényei! Mivel ekkor is egy domb gerincén haladtam, így ismét előjött a majrés énem, miszerint húzzunk bele, mert különben sült galamb leszek... Így is tettem, meghúztam lépteimet, egészen addig, míg kb. 5 perc szakadó eső hatására a totális dagonyává vált út lassításra nem kényszerített. Innentől egészen Förhénchegyig korcsolyázás következett, szerencsére csodával határos módon én nyertem a Maradj talpon! péntek esti kiadását, kétszer is olyant mentettem, hogy magam sem akartam elhinni, hogy nem a dagonyában végeztem. Hozzá kell tennem, hogy a TV-toronynál nagyon elgondolkodtam, hogy elővegyem a túrabotjaimat a várható eső miatt, aztán lebeszéltem magamat, hogy innen már csak nem kell, hát hiba volt! 

A Förhénchegyi aszfalt ekkor már megváltás volt, bár a talpaim nem élvezték a kemény talajt, persze még mindig jobb volt, mintha valami köves úton kellett volna araszolnom előre. A gerincen, hétvégi házak között haladván viharos széllökések fogadtak, melyek hatására kezdtem fázni is, így kicsit belekocogtam, hogy hőt termeljek, na meg így gyorsabban is fogytak a kilométerek! A hétvégi házakat elhagyva még jött egy utolsó felázott talajú szakasz, ahol még majdnem sikerült dobnom egy hátast, de ezt is kivédve elértem Palin legszélső házait. Így már csak az volt a feladatom, hogy valahogy megtaláljam a helyi templomot, mely amúgy nem egy szokványos méretű és kinézetű templom (öcsém nem is találta meg, később hívtam fel, hogy merre jöjjön értem). Itt megtörtént az utolsó becsekkolás valamint a trackem leállítása és mentése. Ez alapján 111,1 km-t tettem meg nagyjából 21 és háromnegyed óra alatt! Komoly kihívás volt, a talpaimnak igazi megváltás volt célba érni! 

Azonban ez célba érés még csak a kaland első harmadának célja volt, még nem kevés küzdelem vár rám, hogy teljesítsem a teljes távot, remélhetőleg sikerrel, folytatás remélhetőleg valamikor az ősz folyamán következik!

A bejegyzés trackback címe:

https://soos93.blog.hu/api/trackback/id/tr1014175175

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Túraajánlók, élmények

Hazánk egy valódi kincsesbánya: telis-tele van szebbnél-szebb természeti látnivalókkal! A bejegyzéseimen keresztül szeretném ezeket nektek bemutatni! :)

Friss topikok

https://www.facebook.com/barangoljunkegyutt/